Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-09 / 187. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 9., kedd KŐHÖZ VAGY DESZKÁHOZ A csépelés történetéből Jellegzetes magyar gyártmányú cséplőgép a század elejéről A gabona elcsépelése olyan fontos esemény volt a régi világban, hogy homályos múltból fakadó babonás­kultikus szokások tapadtak hozzá. Űjholdkor nem szíve­sen csépeltek, mert úgy tar­tották, hogy akkor megrohad a szalma. Az első kévékbe vasfüvet — szaporítófüvet — és fokhagymát raktak. Az előbbi a szemeket volt hivatva szaporítani, az utóbbi a ron­tás elhárítását célozta. Ami­kor még cséphadaróval ver­ték ki a gabonaszemeket, a csűrben vagy pajtában ahol a munka folyt, nem volt szabad enni, nehogy a gabona megférgesedjék. A cséplőgépek elterjedése után, a cséplés végeztével a gépet ágakkal, lombbal, virágok­kal ékesítették, és vidám nótaszóval kísérték a követ­kező munkahelyre, majd kö­vetkezett az áldomás ... A cséplés egyidős a gabo­natermesztéssel. A kezdet kezdetén a kalászokat kőhöz vagy deszkához verték, a ka­lászban maradt szemeket pe­dig kézzel dörzsölték ki. A következő lépés az volt, hogy a szétteregetett kalászokat bottal ütögették. Innen már könnyű volt az átmenet a hadarófára, cséplőfára, csép- hadaróra, amely a legválto­zatosabb alakban és méret­ben az európai népek köré­ben még néhány évtizede is fellelhető volt, majd nap­jainkra a múzeumokba ván­dorolt. A kézi cséplésen kívül nagyon elterjedt a ló­val való cséplés, azaz nyom­tatás. A többnyire kör alakú szérűre kiterített kévékből a szemet körbejáró lovakkal tiportatták ki. Hogy a lovak munkáját segítsék, különbö­ző szerkezeteket — cséplő- szánkát, cséplőszereket, cséplőhengert — vontattak a kiterített gabonán keresz­tül. Ezután a szalmát elhord­ták, á gabonát összesöpörték. A gabonaszemek természete­sen polyvával, földdel, kavi­csokkal keveredtek, tisztítá­sa szélárammal és kézi ros­tával történt. Az ember itt is könnyíte­ni akart munkáján, és a cséplés gépesítésén törte a fejét, azt lehet mondani, a középkor végétől. De a mai cséplés legfontosabb elemét, a dobot csak 1780-ban készí­tette el a skót Andrew Meikle. Ez a gép a verőié- ces rendszer szerint dolgo­zott és a gőzgép alkalmazá­sáig állati erővel hajtották. Az amerikai Sámuel Turner 1831-ben szabadalmaztatta szeges rendszerű cséplődob­ját, elterjedése az 1851. évi londoni kiállítással kezdő­dött. Európában a verőléces, Amerikában a szeges rend­szer vált népszerűvé. Magyarországon először Martinovics Ignác szerkesz­tett cséplőalkalmatosságot a XVIII. század végén, de nem terjedt el. Az első Meikle- féle cséplőgép 1802-ben je­lent meg hazánkban, de még évtizedek múltán is csak néhány működött. A cséplőgép elterjedése és rohamos fejlődése, tökélete­sedése 1848 után indult meg, amikor az állati hajtóerő he­lyett gőzgépet kezdtek hozzá alkalmazni. Az első gőzcséplőgép 1852-ben, Angliából került Törökbecsére. 1861-től ma­gyar gyárak is készítettek már gőz-cséplőgépeket, de egy 1871. évi statisztika sze­rint kilenc megyében még kizárólag kézi, illetve nyom- tatásos cséplés folyt. A hetvenes évektől azon­ban rohamos fejlődés indult, mert a cséplőgép tiszta sze­met adott, a szalmát, a töre- ke és a polyvát pontosan szét­választotta. Magyarországon 1896-ban már 8920 gőzcsép­lőgép működött, de a lóval hajtott, úgynevezett járgá- nyos cséplőszekrények szá­ma még mindig 46 814 volt. 1904-ben megjelentek az első motormeghajtású csép­lőgépek is. A parasztság kö­rében természetesen csak a módosabbja tudott cséplőgé­pet vásárolni, ezek azután bércséplést is végeztek. A gépcséplés erősen csökken­tette a csépléshez szükséges munkanapok számát. A ko­rábban gyakran a nyártól farsangig elhúzódó kézi cséplés vagy nyomtatás munkáját néhány hét alatt végezték el. Egy ember ké­zi csépléssel egy nap alatt általában egy mázsát, míg a 20 emberrel dolgozó gőzcsép­lőgép ugyanennyi idő alatt 150 mázsát csépelt lei. És most nézzük röviden, hogyan működik a cséplő­gép. A cséplőgép tetején van az etetőnyílás, amelybe a megoldott kévét tolja az etető. A kalászokat a verőlé­ces (vagy szeges) dob elkap­ja, és az ugyancsak acél ve­rőlécekkel ellátott kosárhoz vágja, hogy a mag a kalász­ból kihulljon. Ezzel tulaj­donképpen a cséplés megtör­tént. Ám a gép ezután el­végzi még a szétválasztást és a tisztítást is. A kicsépelt szalma a szalmarázóra kerül, ahonnan a mag a gyűjtőasz­talnak nevezett garatba hull. A termény a törekrostára jut, innen a polyvarostára, majd a gabonarostára, végül a porrostára. A gabona az elevátorba jut. Az elevátor, amelyet, „pater noster”-nek is nevez­nek, elmés felvonószerkezet, s nem más, mint két kerék között kifeszített végtelen szalagra erősített serlegsor, amely a magokat felviszi a felső tisztítóműbe. Itt a bú­za először a toklászolóba jut, ahol a vízszintes ten­gelyre szerelt acélkések és a belső felület éles bordái a szemekre tapadt felesleges részeket ledörzsölik. Ezt a kis, illetve a nagy szelelő tá­volítja el a gabonától. Ez­után folyik át a gabona az osztályozóhengerbe. Az osz­tályozóhenger spirális vo­ltaiban felcsavart vastag drót, amely különválasztja a kisebb és törött szemeket a nagyobb, ép szemektől. Az osztályozóhenger szekrényé­nek kifolyó nyílásai alá akasztják a zsákokat, tehát a búzát mindjárt osztályoz­va rakhatják a tárolóhelyre. Visszatérve az etetéshez, emlékeztetnünk kell arra, hogy ez a művelet nem volt veszélytelen foglalkozás. An­nak idején nem múlt el év, hogy valahol egy-egy etető­munkás balesetet ne szenve­dett volna. A legcsekélyebb vigyázatlanság is elég volt ahhoz, hogy a dobba eresz­tett kévével együtt az etető kezét, karját is elkapja a percenként ezerszer forduló dob. Ezért különböző önete­tő készülékeket dolgoztak ki külföldön, de nálunk ezek nem terjedtek el. A cséplőgépeket általában traktorok hajtották szíjátté­tellel. Nagyrészt külön a cséplőgép hajtására szerkesz­tett, kazános, önjáró alkal­matosságok voltak, de akad­tak szép számban olyanok is, amelyek nem csupán a cséplőgépet hajtották, hanem szántottak, boronáltak is. Különösen a belső égésű robbanómotorok elterjedése után szaporodtak meg ezek a fajta hajtógépek. Kétségtelen, hogy a csép­lés rendkívül nehéz, poros munka volt, mégis tapadt hozzá valami vidám roman­tika. Nyárutón a zenélve búgó cséplőgépek hangja ugyanúgy hozzátartozott a magyar falvak hangulatához, mint az aratások utáni arató­bálok, vagy a disznóölések­hez ragadt népszokások. Is­merünk „cséptáncot” és cséplődalokat. Érdekes, hogy cséplődalaink nagy része a gépi cséplés szülötte, fő sze­replői a gép és a gépész. A gépészt szólítják föl ha a legnehezebb munkán könnyíteni akarnak, és raj­ta kárörvendeznek, ha gép­hiba miatt le kell állni a munkával: „Gépész uram, arra kérem magát, ne etesse nagyon a masinát...” — vagy „Nem jó már a Tóth úr masinája, eltörött a har­madik rostája.. Az ember még tovább lé­pett, hogy könnyítsen mun­káján. Már a húszas évek­ben megjelentek és később egyre tökéletesedtek a kom­binált arató-cséplőgépek (kombájnok), amelyek külö­nösen a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban ter­jedtek el. A felszabadulással kibon­takozó nagy átalakulásokat követően, a magyar falvak­ban is kombájnok váltották fel a cséplőgépeket. (Cs. K.) H eti umor ét elején Két barát beszélget: — Képzeld, Marcella min­den este feljön hozzám te­levíziót nézni. — De hiszen nincs is te­levíziód! — Azt hiszed, észrevette már? ★ — Hány cigarettát szív naponta? — Az attól függ doktor úr, hány ismerőssel találkozom. it \ — Főúr, ez a sült nagyon kemény! — Akkor kicserélem ön­nek gombás rostélyosra! — Csakhogy én már bele­ettem a sültbe... — Nem tesz semmit, a gombás rostélyosba is bele­ettek. ★ — Bácsi, tessék megvárni, el tetszett veszteni a pénz­tárcáját! — Köszönöm kisfiam, más nem lett volna ilyen rendes, biztosan megtartotta volna! — De minek bácsi, amikor üres? it Hanákék zongorát vettek. — Mit gondolsz, Mozart vagy Smetana mellszobrát tegyem a zongorára? — kér­dezi Hanákné? — Smetanáét, ő volt süket... ★ — Miért kell óvakod­nunk azoktól az emberektől, akiknek nincsenek tiszta szándékaik? — Egészségügyi okokból, tanító néni kérem ... it Éjszaka betörnek a fogor­vos lakásába., — Pénzt vagy életet! — mondja a betörő az álmá­ból felriadt házigazdának. — Pénzem sajnos nincs, de ha akarja, szívesen ki­húzom ingyen valamennyi fogát! SASAD, GOBOLYJARAS, SZIKANCS Hagyományőrző helynevek a tsz-gazdaságnkban Mint minden nyelvben, a magyarban is nagyon sok olyan személy- és helynév, illetve egyéb név található, amelyek messrí történelmi múltra emlékeztetnek. Eze­ket ma is emlegetjük szólá­sainkban, páldálózásainkban, noha az eredeti jelentésük­kel nem, vagy alig vagyunk tisztában. A messzi Jeruzsálemet fir­tató Makó keresztes vitéz nyomát már régen elfújta a szél, mégis itt él a hason­latainkban. Ma már más­képp legénykednek a tyu- kodiak is, mint régen, még­is felcsillan a szem az egész tájon, ha felcsendül a paj­tás dallama. Aki a rádi kos okosságával példálózik, az ma is régi hangulatokat idéz fel a szabolcsi Tisza-háton. A vasúttól a Sasfészekig Vannak, alig lakott tájak, amelyek életre kelnek, ha elolvassuk, vagy kimondjuk az Akasztóház, Urtava, Láp­szeg, Apátszeg, Vandihát hely­neveket, hiszen a törökidők­ben elpusztult falvakról, az egykori feudális jogszokások­ról és birtokviszonyokról, a Széchenyi—Vásárhelyi-féle vízszabályozási programról tudósítanak bennünket még ma is a maguk módján. Valószínű ugyanilyen, il­letve hasonló szerepük lesz a termelőszövetkezeteknek, legalábbis a tsz-ek egy ré­szének is a régi földrajzi nevek megőrzésében. Az első gyorsmérleget most készíti erről a tudomány. Mint ismert, 1960—62 kö­zött alakult ki hazánkban a termelőszövetkezeti rendszer. Bár az akkori tsz-ek leg­többje még csak 50—200 hektáron gazdálkodott, s ezt 10—20 földtáblára lehetett, vagy inkább kellett osztani, a hagyományőrzés már ek­kor megkezdődött. A pátyi Petőfi Tsz. 17 táblájának egyikénél, az 59 hektáros malomi dűlőnél például a vasút, az országút és a Sas­fészek nevű nádas jelölte a dűlőhatárokat. A 60-as évek közepén már az egész üzem területét áb­rázoló térképek jelentek meg a tsz-székházak falain. Ám ezek hamar elavultak, mert új szakasz vette kezdetét: a területcentralizáció, vagyis a tsz-egyesítések időszaka. Ennek eredményei is ismer­tek: a 70-es évek végéig 4200 hektárra nőtt a szövetkeze­tek átlagterülete, a legtöbb tsz ma már több falu hatá­rát egyesíti magában. Át kel­lett hát rajzolni a régi tér­képeket, s ismét felvetődött' a kérdés: vajon hogyan szer­vezzék azt a sok határrészt, dűlőt, amely a gazdasághoz tartozik? Hosszúdűlő, vagy P-7-es? A túrkevei Vörös Csillag Tsz például kerületeket ala­kított ki. Az I, kerület ma­gában foglalja a Magda-la- pos. a Póhamara, Vecserka, II. kerület a Csabai-lapos, Szelesház, őszutója, a III. kerület ag Ördögárka, Med­ve-lapos, Hímes>-lapos, Temp­lom-zug nevű határrészeket. Ezeket a 40—50 éves tsz-ta- gok még ma is így nevezik, a fiatalabbak körében viszont egyre inkább az ilyen nevek hallhatók: az A—7-es, a B— 5-ös meg a többiek... A már említett pátyi tsz- ben is hasonló a helyzet: Hosszúdűlőt mondanak az idősebbek, P—7-est az if­jabbak. A hajdúszoboszlói tsz nagytáblái is kezdik el­mosni a Firicsi-tó, Móricz- szík, Fürdő-dűlő emlékét. A nagykátai Kossuth Tsz-ben viszont a hivatalos névanyag­ban is hagyományozódik a Göbölyjárás, mint ahogy a hódmezővásárhelyi Vörös Csillag Tsz-ben is Szikáncs, Batida határrészeket írnak a hivatalos iratokban. A Pa­csirta névre hallgat a Nóg- rád megyei karancsberényi Karancs Tsz tehenészeti te­lepe iss nem pedig valami­lyen számra. A cserhátsurá- nyi Szabadság Tsz is meg­őrizte az öröklött Bodórkert határnevet, s ugyanígy tett a keszegi szövetkezet az ös- agárdi major, a kishartyáni tsz a Kővölgyi major határ­névvel. Még egy — az előb­bieknél ismertebb — példá­ra utalva: a budapesti Sa­sad Kertészeti Tsz egy Bu­da melletti, a török időben elpusztult falu nevét őrzi ma is a cégbélyegzőjével, itthon és külföldön egyaránt. Az elmondottakból egyér­telmű a következtetés: meg­annyi földrajzi név merül feledésbe az új szövetkezeti térképpekkel, viszont jelen­tős mennyiségű helynév túl­éli a történelmi fordulatot. Névadó tájak, vizek és hegyek Aki a mai tsz-ek nevét olvassa, az meggyőződhet ar­ról, hogy nincs az országnak olyan régiója, tájkörzete, vi­ze és hegye, amely ne len­ne névadó. Ilyenek például a Hanság, Göcsej, Pannónia, Zsámbéki medence, Tiszazug, Bácska, Körösmente, Vihar­sarok, Szabolcs, Zagyvavöl­gye stb. elnevezések. Ez a szokás annyira elterjedt, hogy termelőszövetkezeteink 70 százaléka napjainkban is tájnéven, illetve valamelyik kiemelkedő történelmi sze­mélyiségünk nevén nevezi magát. Magától értetődik, a kö­zös gazdaságok belügye ma­rad, hogy milyen elnevezés­sel illetik a határrészeiket, dűlőiket. Bizért nem lehet til­takozni a P—7-es megjelölés ellen. De talán nem téve­dünk, ha akként foglalunk állást, hogy az öröklött hely­neveket megőrző tsz-ek pél­dája a rokonszenvesebb. Nemcsak a tudomány számá­ra, hanem mindenekelőtt a tsz-tagság, vagyis azok kö­rében, akik mindennap em­legetik ezeket a helyneve­ket. Mert mégiscsak szebben hangzik a Hosszúdűlő vagy például a Szikáncs, mint mondjuk a P—7-es. Virágh Ferenc ELTE Naponta egy tojást A bajszos sármány Ha az európai madárállo­mányokról esik szó többnyire sajnálatos csökkenésekről, gyakran egy-egy faj szinte ikatasztrófális megfogyatko­zásáról kell beszélnünk. An­nál örvendetesebb, hogy akadnak ellenkező előjelű példák is, így az utóbbi két évtizedben egy tulajdonkép­pen déli elterjedésű sár­mányfaj gyors hazai ter­jeszkedésének lehettünk szemtanúi. A bajszos sár­mányt korábban csak mint áttelelő madarat ismertük az országból, míg Dandl Jó­zsef, a sármányfélékkel fog­lalkozó kutató, meg nem ta­lálta fészkét az aggteleki karszton, Jósvafő közelé­ben. Ettől kezdve egyre sza­porodtak a költési időben történő megfigyelések, és ma már a Bükkből, a Bör­zsönyből, a Vértesből és más középhegységekből is ismer­jük fészíkelését. A bajszos sármány veréb nagyságú, rozsdabarna színű madár. A hím feje szürke, feh^r szemsávja és az alatta körbe futó fekete ''mintázat nagyon jellegzetes. Az ala­csony bokrokkal és sziklákkal borított napsütötte lejtők madara, de kedveli a kőbá­nyák környékét is. Meglehe­tősen rejtett életű madár, só­ikat mozog a földön, a fű kö­zött, de gyakran látjuk a bokrokon is üldögélni. Je­lenlétét többnyire jellegzetes, finom „cii” hívogatója árul­ja el. Évente csak egyszer költe­nek, fészküket a talajra, a fű közé, rendszerint egy szikla tövébe, vagy csene- vész bokor alá építik. A to­jó naponta rak egy tojást és amikor 4—6 darabbal a fészekalj már teljes, kotlani kezd. Csak egyedül ül a fé­szekben, párja a közelben tartózkodik, és időről időre énekel, a rokon citromsár­mányétól teljesen eltérő, kel­lemes csicsergő hangon. A kotlási idő 12—13 nap, a fiatalok körülbelül ugyan­ennyi ideig maradnak a fé­szekben. Sajnos, mint a ta­lajon költő madaraknál álta­lában, sok fészekalj pusztul el a legkülönbözőbb okok következtében, ilyenkor a pár pótköltést végez. A bajszos sármány rova­rokat és apró gyommagvakat egyaránt fogyaszt, fiókáit főleg különböző hernyókkal táplálja. Télire gyakran kis csapatokba tömörülnek, 6—8 madár keresgél a havon egy­más közelében. Hazánkban védett, eszmei értéke 3000 forint. Kép és szöveg: Schmidt Egon

Next

/
Oldalképek
Tartalom