Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-06 / 185. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983, augusztus 6., szombat 80 éve született Mikus Sándor Mikus Sándor emlékezete 1/ öztéri szobrászatiunk egyik jelese. Mikus Sándor 1903-ban született Szódon. Munkásságáért Kos- suth-díjban részesült, a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze lett. Motorszerelő volt, dolgozott az Egyesült Izzóban. Bernáth Aurél fedezte fel. Pfeiffer Ignác műegyetemi tanár támogatásával eljutott Itáliába, még 1927-ben, ahol Pátzay Pál Mikus Sándor: Anyaság nagylelkűsége révén két évre hosszabbodott tanulmányútja, mivel megengedte Mi- kusnak, hogy római műtermében dolgozzon. Munkásművésznek vallotta magát egy 1942-es interjúban, pedig előtte egy évvel már önálló kiállítása nyílt a Tamás Galériában. Tele volt jó szándékkal és tehetséggel. (Mindezt vallják tanítványai — 1949 óta tanított a Képzőművészeti Főiskolán — és mindannyian, akik szobrait megismerték a köztereken és a gyűjteményekben. Plasztikai erejét igazolja a vecsési Parlamenter-szobor, az ózdi Petőfi- emlékmű, a Csepel Autógyár előtt álló Éneklő munkások, a kőszegi Jurisics-szobor. Természetes báj jellemzi portréit — saját,»arcvonásait is megörökíti az 1931-ben mintázott Anyám című szobrában. Klasszikus méltóság árad és valami kedves melegség, mély egyszerűség az Anyaságból, mely életének egyi fő műve. Demokratikus érzülettel rendkívüli szerkesztőkészséggel formálja műveit jellé, szobrászi alapegységek válnak hiteles erővel emlékezetessé. A hétköznapok művésze, élménye: fésülködőnő, harisnyáját húzó asszony, mosakodó, szénhordó fiú, táncoló lányok, számoló kislány; élménye és szobra is, s mindez természetesen alakult munkásságában. Volt érzéke a csoportábrázoláshoz, melyet az 1946-ban készült Mikus Sándor: önarckép (MTI fotók — KS) Család a strandon is igazol. Jó érzékkel mintázta meg 1947-ben a kigyót megfojtó asszonyt, s ez a Küzdelem végső fázisa, történelmi értelemben is: Michelangelo kötözött rabszolgái végre képesek elszakítani az ősz- I tálytársadalmak évezredekig i tartó kötelékeit. Nemcsak | szoborban, hanem az életben I is e tisztuló, szépülő világért | küzdött, fáradozott Mikus Sándor megalkuvás nélkül, közösségi érzelemmel, odaadó szobrászi és emberi energiákkal. L. M. „Legyen egy nyelv...” Karinthy Frigyes az eszperantóról Viszonylag kevesen tudják, hogy Karinthy Frigyes, aki szenvedélyes híve volt az eszperantó mozgalomnak, s éveken át ő töltötte be a Magyar Eszperantó Szövetség elnöki tisztét, számos cikket is irt a nemzetközi nyelv ügye mellett. Az alábbi idézetek abból az írásból valók, amely az 1929-ben Budapesten rendezett 21. eszperantó világkongresszus alkalmából a Pesti Naplóban jelent meg. Lőrinczy István: Illyés Gyula ,•... Jó dolog, helyes dolog, ésszerű és szép dolog az eszperantó, összehozza a viliágat, féltéfkenykedés nélkül. Beszélgetésre, nemzetközi érintkezésre, diplomáciai, tudományos és kereskedelmi szaknyelvinek kiválóan alkalmas. Hogy a bel- letrisztikáhan mit jelenít, arról két adatot sebtiben. Az egyik, hogy 1910-ben, Párizsban próbát tartottak. Francia szöveget hat nemzet fia fordított le saját nyelvére, s egy eszperantista. A hét fordítást aztán egy francia visszafordította: nos, a szöveg szerzője, aki készen kapta a hét fordítást, habozás nélkül az eszperantóból oda- és visszafordított szöveget választotta ki, mint a leghűbbet, az eredetihez legjobban hasonlót. A másik tulajdon esetem — vagy öt könyvem jelenik meg eszperantóul —, rengeteg kritikát kaptam a viliág minden részéről, legalább 30 nyelven, olyan lapokban is, amiknek semmi közük az eszperantóhoz —,' ezek eszperantóból fordított szöveget olvastak”. ★ ....... Minden élő nyelvben v an valami sértő és kihívó, és fenyegető a más nyelvűek számára. Hiába hódítja meg az angol nyelv a világot — hiába kényszerülünk hovatovább .mindannyian megtanulni —, ha hódítás hódítás marad mindvégig, ellenállást és elégedetlenséget kell legyőznünk minden alkalommal, mikor tulajdon nyelvünk helyett használjuk ... Az eszperantó nyelv fogalmához nem fűződik egy harcos, érdekeiért küzdő nép képzete és emléke. Idegen, de nem idegené. — Más nyelv, mint a miénk, de nem mások nyelve: mindannyiunké, ha úgy tetszik, és mégis senkié, nem szolgál császárokat, államérdekeket, országok hiúságát, hatalmát. Nem harcol nemzetek ellen, nyelvek ellen, nem akar beolvasztani, megváltoztatni, elsöpörni, megsemmisíteni, elhallgattatni egyetlen élő nyelvet sem. Létezni akar anélkül, hogy más létezést tagadna. Semmi más célja nincsen, mint amit hirdet önmagáról, hogy rendet teremtsen a világ Bábelében”. ★ „Pacifista egyesületet terveznek tulajdon kebelükben az eszperanltisták. Nevetséges. Vagy mindannyian pacifisták, vagy egyikük sem. Mihelyt felteszik, hogy közöttük is külön kell választani a béke hívéit, vége annak a magától értetődő, a dolog természetéből következő, másképpen el sem képzelhető feltételnek, hogy esz- perantista nem is lehet más.. .” ★ „Legyen egy nyelv, anyám és testvéreim, és családom számára, és egy másik, hogy a szomszéd családdal iis beszélhessek akárhol találom — nem az ő nyelvük és nem a miénk. Harmadik nyelv, amit a szomjas vágy és remény teremtett, hogy ■ ámulva és örvendezve ismerjék fel emberek egymást, egymáshoz hasonlóak. békében, harc nélkül, erőszak nélkül”. (KS) fényes tolnai réteken Égbe harap egy szénszemű ló öreg béres a Napba bámul talpa alatt rőtszín tarló Petőfi óriás szemétől meggyulladnak ősi erdők Dózsa lázadó szívénél megégnek az úri felhők sárga pásztortüzek mellett alusznak fáradt vándorok hun paripák Párizst legelnek s asszonyok száján óborok ajánlás herceg a tavasszal ő is elment nem látja már a vén Tihanyt Nobel díját se kapta meg fenyőfáin a szél kihalt Oláh János: osne A legszívesebben itt a nyílt utcán szabadjára engedte voina a jókedvét, de nem akart föltűnést kelteni, félt tőle, a végén még bolondnak néznék, összeszorította inkább a száját, és magába fojtotta a jókedvét. — Kinek mi köze hozzá — gondolta. Azért látszott rajta, hogy történt valami vele, nem volt olyan búval bélelt, mint máskor ilyenkor munka után. Igyekezni most is igyekezett, mert apja-anyja megkövetelték, hogy pontosan érkezzék, de a titkát, amit magába rejtett, ez a sietség nem érintette. Kiszámították, mennyi az út a munkahelyétől hazáig, kiálltak az ablakba, és úgy várták, és kitört a ribillió, ha netalántán hébe-hóba betévedt valamelyik cukrászdába a barátnőkkel egy fagy- laltra-kávéra, pedig hát miért ne, elvégre felnőtt nő volt már, amit költött, azt meg is kereste. Azt nem lehet mondani, hogy valami fényesen érettségizett volna, azért valahogy túlesett rajta. A matematika- tanárnő korholta is, a rossz tanulók közül ő volt a kedvein- ce: — mért nem tanulsz, ha csak egy kicsit igyekeznél, te lehetnél a legjobb matekos az osztályban, mert neked érzéked van hozzá. Ezen igazán nem lehetett, csak nevetni: — maga tényleg azt gondolja, hogy ebből akarok megélni — buggyant ki belőle a vihogás. Nem akart ő tiszteletlen lenni, a körülmények játszottak össze ellene, igen, a körülmények. Minden fiút az ujja köré csavarhátott volna, és nemcsak az osztályban, akár. az egész iskolában, ha törődik velük, de nem törődött, valami másra vágyott, nem ilyen hétköznapi, kicsinyes kapcsolatokra, amiket aztán a pénztelenség tesz végül tönkre. Az volt a meggyőződése, a szerelem, ha megterem is, megélni már nem élhet meg ott, ahol lehangolón fortyognak a napi gondok. Csak annyit tudott, akibe ő képes lesz beleszeretni, annak egészen különleges embernek kell lennie, aki nemcsak megérti, meg is érdemli őt — a szépségemet, mért, talán bűn az, ha tudom, mit érek, mert itt ezek —, és fitymálva nézett szét az osztálytársai, most meg a munkatársai között — mamakedvencek, üres fejű vagányok, kisstílű albérletlovagok mellett mi lenne belőlem, semmi, pelenkák közé ragadt dagadt kezű, ráncos arcú, hízásba feledkezett háziasszony, jó esetben. kovácsoltvasak Fazola mester igen magasra tette a mércét az őket időben és mesterségben követő utódok számára többek között a mai megyei tanács épületének kovácsoltvas díszeivel. Hogy e mércének meg_ • feleltek-e a későbbi mesterek, azt képeink alapján döntsék el az olvasók. (Fotó: Kőhidi Imre) Pedig nem erről ábrándozott évekig a jobb sorsra érdemes fizika- meg matematikaórákon, egyáltalán nem, délszaki tengerre nyíló, széljárta nyaralóról, ahol ő a ház úrnője, és semmi mást nem kell csinálnia, csak heverészni egész nap a puha kanapén; egy-egy lemez, egy-két félig olvasott könyv, farkas- és medvebőrök dobálva szerteszét, a mesés rendetlenséget sietve hozza helyre a személyzet, estére fényes társaság ígérkezik, mindenféle hírességek. Az iskolában nem szólt ezekről a dolgokról senkinek, majd a tízéves érettségi találkozónkon, akkor táthatjátok a szátokat, ha egyáltalán elmegyek, gondolta, de lehet, hogy csak egy képeslapot küldök. Miami Beach-ből, vagy valahonnan máshonnan, akár a Bahamákról, a földrajz nem volt éppen az erőssége. Megpukkadhat az a sok hülye jótanuló, akik azt hitték, a fantáziátlan, ostoba biflázásukkal jutnak valamire, vegyészmérnök, számtantanár, na bumm, egy nyamvadt iroda, büdös osztályterem mennyivel jobb az IBUSZ-nál? Ez a vacak IBUSZ, még ez se volt semmivel se rosz- szabb semelyik diplomás munkahelynél, még így se, hogy csak a belföldi jegynél volt hely. A többihez nyelvvizsga kellett volna. Beiratkozott ugyan valami tanfolyamra, de olyan, de olyan unalmas volt, úgy döntött, ott egye meg a fene, minek törje magát halálra avval a süket némettel, amikor lehet, hogy egy görög, egy olasz, vagy akár egy spanyol fiút vet az útjába a véletlen, mit lehet azt előre tudni, jaj, ezeket a délieket nagyon szerette, szemtől szembe sose találkozott még eggyel se, elképzelte, milyenek lehetnek, neki igazán nem került sokba az ilyesmi, csak behunyta a szemét, egy tizedmásodperc elég volt hozzá, amíg a fiókban a félretett jegyek között turkált, hogy maga előtt lássa, akire várt, vajszínű öltöny, ugyanolyan ing, a nyakkendő világosbarna, talán még egy kis zsebkendő is elmenne ugyanilyen barnából mondjuk a szivarzsebbe... Eh, mit ábrándozom itt. gondolta, és folytatni akarta a munkáját, egész sor állt az ablaka előtt, de hiába nézett föl, nyitotta tágra, talán túl tágra is a szemét, az imént elképzelt ábrándlovag csak nem akart eltűnni előle. Szinte megijedt, még a jól begyakorolt csábmosoly js — pedig mennyit vesződött vele otthon a fürdőszobatükör előtt — lehervadt a szájáról, olyan kuka volt, mint egy falusi liba, és a nyakában úgy lógott az anyja nyaklánca, rajta az aramykereszt, mint egy kötőfék, nem volt érkezése elrejteni ezt se, pedig mennyire utálta, ósdinak tartotta, csak azért hordta, mert nem akart balhét otthon, és a blúz alatt úgyse látszott. Alighanem csak tévedésből tolakodott ide hozzám, gondolta, biztosan Zsuzsit keresi a valutánál, vagy Andreát a külföldi jegynél. A csábmosolyból, amit csak nem akart veszni hagyni, csupán egy sületlen grimasz lett, amivel elriasztani lehet valakit, nem pedig megnyerni. Szégyellte magát, jaj de nagyon szégyellte. Az arca vörös volt, a szája fölött gyöngyözve ütött ki az izzadtság. — Hát ami azt illeti, nem lehetek valami vonzó — gondolta, és tüntetőén bújt bele a jegyekkel, menetrendekkel, irattartókkal megrakott asztalba.
