Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-19 / 196. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 19., péntek Az énekesnővel - prózában Találkozás Pászthy Júliával Ma este az egri Líceum udvarán Magyar est címmel hangversenyt rendeznek. Az Egri Szimfonikus Zenekar mellett több szólista is színpadra lép. Pászthy Júliát, az est egyik szereplőjét kértük rövid beszélgetésre. Az operaénekesnőt nem kell bemutatni az egri, a Heves megyei olvasóknak, hiszen itt nőtt föl, Egerből indult pályájára. — Ma is ezer szállal kötődöm ide. Igen gyakran hazajövök, a szülői ház az igazi hátterem. — Csaknem egy évtizede az Operaház tagja ... — Igen, jövőre lesz pontosan tíz éve. — Ez már alkalom a számvetésre is. — Még ösztöndíjasként az első évadomban három főszerepet kaptam. Gluck operájában Euridikét, Monteverdi Pallas Athénéjét, és Britten Koldusoperájának női főszerepét énekeltem. — Ha visszaemlékszik, nem volt-e nagy megerőltetés? — Egy szopránénekesnek ennyi nagy szerep mindig igénybe veszi az erejét. De fel kell tudni mérni azt is, mit bír el az ember. Számomra nagy élmény volt az az évad. A következőkben viszont boldog voltam az évi egy-egy főszereppel. Több energiám, időm jutott a megformálásra, kiteljesedhetett a hangom is. — Revelációként hatott az Opera színpadán a Figaró házasságának Cherubinja ... — Mind a mai napig éneklem. De számomra ugyanilyen kedves Pamina a Varázsfuvolában. Dalestjeimen is mindig szívesen adom elő. Nemcsak itthon, külföldön is. — Még gimnazista volt, A napokban jelent meg a Hazafias Népfront Heves megyei Bizottsága kiadásában, a Hevesi Honismeret második száma. Mészáros Albert, a HNF megyei titkára a honismereti mozgalomról, annak további feladatairól számol be. Számos érdekes olvasmányt találnak még az érdeklődők (Foto: Perl Márton) amikor először fellépett Erfurtban. — Farkas Istvánnak és az egri szimfonikusoknak köszönhetem. S ha már erről beszélünk, úgy érzem, van egy nagy-nagy tartozásom. A televízió idén tavasszal sugározta portréműsoromat. Az Antal Imre készítette riportot kétszer vették föl. A második változatban én nagyon sokat beszéltem Egerről, arról, mi mindent adott nekem ez a város. Bevallom, az én kelekótyásá- gom az oka, hogy másodszorra pontosan a számomra egyik legkedvesebb embert nem említettem meg: Vajda Lászlónét, az egri zeneiskola tanárát. Pedig Ida néni indított el a pályán, elsőként ő tanított-formált. — A pályatársak közül ki az, akit meghatározónak érez művészetében? — Osváth Júlia és László Margit. Margit nénit nemcsak mint énekesnőt, mint embert is nagyon szeretem. Meg kell mondjam, sokat a kiadványban. Csiffáryné Schwalm Edit, a summás- hagyományok gyűjtéséhez ad útmutatót, Kriston Vízi József pedig kérdőívet ad közre a falusi színjátszás hagyományainak gyűjtéséhez. Molnár József Spetykó Gáspár ismeretlen versét tárja fel a kötetben: szól a versíró életútjáról, a vers megszületésének körülmélestem el tőle. Egyébként ma az Operában köztudott, sok a kitűnő szoprán. Állni kell a sarat. Érdekes dolog: az utóbbi öt évemet a két gyermekem határozta meg. Bálint négy és fél éves, Juli tízhónapos. Nem mondom, hogy könnyű volt a munka. De amióta Juli megszületett, s ezt mások is mondták, megérett a hangom. Úgy érzem, mint nő is teljesebbé váltam. — Fellépett Moszkvában, a Bolsojban, a Hunyadi László Gara Máriáját nagy sikerrel énekelte. Bukarestben a Rigoletto Gildája aratott nagy tetszést. Nem gondolt soha külföldi szerződésre? — A Magyar Állami Operaház teljes elkötelezettje vagyok. Nemcsak a színházamat, a magyar közönséget is szeretem. És ideköt a férjem, a két kisgyerekem is. — Lemezei viszont eljutnak egész Európába. — Nagyon örülök a Brahms-felvétel sikerének. Legutóbb Párizsban, egy nagy hanglemezboltban találkoztam vele. Egyébként még a télen megjelenik az újabb: Schubert-dalokat éneklek. — Júniusban volt legutóbb premierje ... — Nehéz felkészülés volt. A gyermekeimet hetekig csak alva láttam. Mégis ez a szerep Prokofjev operájában meghatározó élmény számomra. Az Eljegyzés a kolostorban sokáig emlékezetemben marad. — Ma este az itthoni közönség láthatja ... — Nagy örömmel éneklem Erkel nőalakjainak áriáit. Mikes Márta nyeiről. Fük&h Levente megyénk természetkutatóiról ír: sorozatának első részében Ladányi Ferenc természetbúvárt ismerhetik meg az olvasók. A Hevesi Honismeret második száma közli a Berze Nagy János néprajzi, nyelvjárási s történeti gyűjtőpályázat elmúlt évi eredményeit is. Turistamúzeum lesz Dobogókőn Turistamúzeumot alakí- kítanak ki Dobogókőn abból a menedékházból, amelyet 1897-ben a korabeli természetbarátok Budapest környékének első kulcsosházaként építettek. A múzeummá alakításhoz a régi épület tetőszerkezétét teljesen felújították, a belső teret betonozták. Jelenleg Zakopanéi lengyel ácsok dolgoznak a ház faszerkezetének pótlásán.- javításán. Ezután következik majd a ház külső és belső szépítése. A munkák anyagi fedezetét a turisták és a turisztikai szervezetek, szocialista brigádok pénzbeli felajánlásai mellett a Pest megyei tanács, az Országos Testnevelési és Sporthivatal, a Közép-Duna völgyi Intéző Bizottság, valamint a Pest megyei Testnevelési és Sport- hivatal hozzájárulása képezi. A kivitelezést üzemek, gyárak, kisiparosok és egyéni országjáró turisták társadalmi múnkával segítették, illetve segítik. Tervezik, hogy a múzeumban kiállítják majd a turizmus magyarországi történetének összegyűjtött írásos és tárgyi emlékeit, többek között régi térképeket, szakkönyveket, jelvényeket, plakátokat, cikkeket, egy-egy turistaház építéséhez kiadott téglajegyeket. Az ország első turistamúzeuma várhatóan jövő év elején nyílik meg. Kardos László kitüntetése A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Kardos László Kossuth-díjas akadémikusnak, nyugalmazott egyetemi tanárnak kiemelkedő tudományos és közéleti tevékenysége elismeréseként, 85. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendje kitüntetést adományozta. A kitüntetést Lo- sonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke csütörtökön, a Parlamentben adta át. Megjelent a Hevesi Honismeret Vita a padláson Gyermekkorom óta olthatatlan vágyat érzek arra, hogy keresgéljek, kutassak régi, öreg házak padlásain. Ilyenkor úgy érzi magát az ember, mintha valamiféle felfedező útra indulna és valahol a lelke mélyén különleges műkincsek, fantasztikus érdekességek felfedezésében reménykedik. Ránézek egy öreg házra és azt gondolom: — Ha én ennek a padlását istenigazából, alaposan átkutathatnám! A napokban — szerencsémre — volt benne részem. Aprócska, bogárhátú házikó egy falu közepén. Azért a közepén, mert a faluszéleken a városba is beillő házak pompáznak. A kétszintesek! Szuterén, garázs, mosókonyha és beépített tetők,.. Az udvar hátulját felverte a dudva, meg az árvacsalán, cinadóniaieveleket találtam garmadával a düledező patics- kefítés mellett. Meg bodzát! Egy gyűszűnyi a levéből mély vöröset csinál a leghitványabb sillerborból is... — Cinadónia! Ez volt aztán valamikor az orvosság! A kelésre, pattanásra ragasztott cinadónialevél harmadnapra csodát művelt. Volt seb, nincs seb! A padláson titokzatos félhomály fogadott. Denevérek aludták békés nappali álmukat, fejjel lefelé az egyik szarufa sarkában. Később társam is akadt felfedező utamon. — Olyanok vagyunk, mint a kincskeresők — jött a hang a távolabbi padlászugból. — Mit látsz? — Semmit! Mindjárt felgyújtom a keresőlámpámat. Egyszerre világos lett minden. Régi bekecsdarabok, bádoglemezek és zümmögő darazsak a tetőszerkezet alatt. Végre egy láda! Könnyen nyílt, jóformán be sem volt csukva, inkább kitámasztották egy forgácsdarabbal, hadd szellőzzön. — Mit találtál? Nevetés. — Gulliver utazását, meg egy tankönyvet. — Milyen tankönyvet? — Az elemi iskolák ötödik-hatodik osztályosai számára írták. „Még „Alkotmánytan” is található benne! — Mik azok a papírok? — Kézi füzet a Beszéd és Értelemgyakorlat oktatásához. Ültünk a láda tetején és néztük, forgattuk a könyvet. — Micsoda „bölcsesség”, öregem! Horthy bifláztatta a gyerekekkel az alkotmányt. Hadd tudja a paraszt, mit nem szabad csinálnia... Lapozgatjuk tovább a megsárgult könyvet, és beszélgetünk. — A mai gyerek ismeri jogait! Minek is tanulná? — A munkához, a tanuláshoz, a pihenéshez és egyáltalán az emberi élethez való jogok ma már nálunk olyan természetesek... — Így van, és kész! Miért is lenne másképpen? Bagoly suhant át a padlásom, riadtan csapkodott szárnyaival a szemét zavaró világosságban. — Rendben van! De érti, és tudja-e a mai ifjúság a saját alkotmányát? Nem beszélve a régiről! A különbséget a kettő között? Ismerik-e legalább az országos elöljáróikat? Beosztásukat, munkájuk tartalmát, lényegét? A bagoly lassan megnyugodott, újra csönd volt a padláson. — Te mit tennél? Bif láztatnád talán az alkotmányt úgy, mint ezek régen? — Nem is tudom! Lehet, hogy nem bif láztatnám, de abban a hitben sem hagynék senkit, hogy a jelenlegi alkotmányunk szabta emberi életünkbe csak „úgy” belecsöppentünk. .. Szalay István Aczél Gábor Gépruleif III 3. Irigyelte,igen, irigyelte az őrnagyot, aki turistaként látogatott ide, s épp olyan magabiztosnak, s jókedélyűnek látszott, mint amilyennek annak idején, noha kétségkívül megöregedett. A szállodát — ahol egykor a német városparancsnokság székelt — nyilván emlékképként örökítette meg. Később, amikor megmutatta az unokáiról készült fényképeket, a férfi csak udvariasságból mondta őket szépnek, s nem tiltakozott, amikor ezért az őrnagy rápirított. Legalább nekem ne hazudjon, mondta az őrnagy, feltehetően maga is látja, hogy Helmut vízfejű. Másodszor nevezték hazugnak ezen a délutánon a férfit, aki ezúttal — maga sem tudta, hogy miért — ezt szinte kéjelegve ismerte el. Az hát, nyújtotta vissza a képeket; Helmut vízfejű, az a másik kis hájas pedig abban a ragyogó egyenruhában kiköpött mini-Gőring. Harsogó nevetés volt a válasz, a há ... a Hájas!, mondta fuldokolva az őrnagy, látja, ez talált, ezt... ezt el kell mesélnem otthon, hiába, mindig mondtam, hogy az önök humora különleges. Meg kell engem látogatnia, mondta már csillapodva, s a tárcájából, a visszacsúsztatott fényképek mellől elővette a névjegyét. Nürnbergtől száz kilométerre lakom, ha Németországban jár, ezt a kisvárost is érdemes megismernie. Rothenburg ob der Tauber. Gyönyörű kisváros, középkori, csevegett tovább az őrnagy, a mi generációnk még képes érzékelni a szé- pef, nemdebár? Más már nem is igen maradt nekünk, mindent elvesznek tőlünk a maiak, pedig hát, isten a megmondhatója, satványab- bak, mint amilyenek mi voltunk valamikor, fizikailag is, pszichikailag is, mindenképpen. Hanem az önök országa is különleges, magam sem hiszem el, ha nem látom a saját szememmel, nemcsak a szállodákra gondolok, nyitott szemmel járok, láttam, hogy gyönyörűen műveltek a földek, hogy mindenütt építkeznek, gazdagodnak, láttam a Balatonon a magánjachtokat, szóval, nem egy szegény kommunista országot láttam, mint amire számítottam. Maga is jólöltözött, erős, napbarnított, pedig velem csaknem egykorú, s én aztán tudom, hogy min ment keresztül annak idején ... Sokáig forgatta a kezében a névjegyet a férfi, miután az őrnagy elment. Napozni a saját ablakában szokott, húsz éve nem látta a Balatont, külföldi utazásra nem is gondolhatott. Most már maguk is utazhatnak bárhová, csengett a fülébe az őrnagy hangja, s nevethetnékje támadt. Burgstrasse 30., olvasta a névjegyen. Haragudott az őrnagyra, mert — legalábbis most úgy érezte — valamitől megfosztotta. Talán a legfontosabbtól. Mindeddig azt hitte, hogy amikor az élete volt a tét, a nyerést, a győzelmet, azt, hogy túlélte az egészet, hogy a családját is sikerült megmenteni — mert a gettónak nyilvánított házból egy másik lakásba költöztette őket, mert nem engedte, hogy föltegyék a sárga csillagot, mert otthonhagyta német— magyar nyelvű igazolványának másolatát, ami szerint ő a német városparancsnokság alkalmazottja —, azt hitte, hogy mindezt kizárólag a .saját bátorságának, rafinériájának köszönheti. És most ez a turista-őrnagy Idejön és azt állítja, hogy mindenről tudott. És látnivalóan jól él, hol is? Rothenburg ob der Tauber, Burgstrasse 30. Pedig ő a vesztesek közé tartozott, bárhogy is vesszük, az övéi meg győztek. Az övéi. A győzelem után háromévi fogság várt rá Szibériában. Hadifogság. Vajon az őrnagy hol volt hadifogoly? És volt-e börtönben? És faképnél hagyta-e a családja a börtönévek alatt? Nyilván nem, különben nem mutogatta volna a gnóm unokáit. A férfi már régóta megszakított minden kapcsolatot a lányaival, akiket annak idején a német városparancsnokság terepszínű Opel-Olimpiáján fuvarozott. Mi is volt a rendszáma? 30-11. Harminctizenegy. Ismét megnézte a névjegyet. Burgstrasse 30. Eszébe jutott a cigányasz- szony, aki persze már régen eltűnt a százasával. És ha minden igaz, gondolta, a quartiramt, az elszállásolási osztály főnöksége is a harmincas szobában volt a szálloda harmadik emeletén. Parancsol még valamit? Egy másik pincérlány állt az asztala mellett, nem a szürkeszemű. Vélhetően a váltás. Igen, mondta a férfi, aki most vette észre, hogy besötétedett. ötforintosokat kérek. Mennyit? Háromszázért, ötvenhat darabot tudok érte adni, tudja a főnök húsz százalékért vált, itt hiánycikk az ötforintos. Nesze neked, szocializmus, gondolta a férfi, de most már nem táncolhatott vissza. Váltson, legyen szíves! A játékterem a bár mögött volt. Már megkezdődött a műsor, állították meg, szíveskedjék belépőt váltani. Mennyi? Harminc forint. A férfi leszámolt hat darab ötforintost. A négy rulettgép közül kettő működött. Heten-nyol- can álltak előttük. A férfi keresett egy ülőhelyet a háttérben és figyelt. Legelőbb azt konstatálta, hogy a jobb oldali gépen nyernek, a bal oldalin vesztenek. Elhatározta, hogy a bal oldalin fog játszani. A rulettkerék ovális kör volt a gép felső részén, s a gombnyomásra hol balra, hol jobbra haladva fénypontok villantak fel egymás után az oválison elhelyezkedő számok tövében. Ahol a fénypont megállt, az a szám nyert. A rulettasztalt helyettesítő képernyőn egy kallantyú révén lehetett egy-két, vagy több ötforintos egységet elhelyezni bármelyik számra, vagy a három tucat bármelyikére, esetleg pirosra-feketére, párosra- páratlanra, kis számra (1-től 18-ig), nagy számra (19-től 36-ig). Ha valaki egy számot talált el, az a tétje harmincötszörösét nyerte, azaz a tétjével együtt harminchatszoros pénzt. Mi a legnagyobb tét?, kérdezte a férfi. Kétszázötven forint, mondta az egyik játékos, ötven zseton. A férfi megremegett, mert pontosan ötven darab ötforintosa volt. Kiszámolta, hogy ha mind az ötven darab ötforintosával egyetlen számot játszik meg, akkor kilencezer forintot vághat zsebre. Még egy ideig várt, az oválison megkereste a harmincast, jobbra lent, dél-délkelet irányában a nyolcas és a tizenegyes között találta meg. Pörgetés pörgetést követett, a viliódzó fénypont át- meg áthaladt ezen a számcsoporton, de mindig másutt állt meg. A férfi felállt, megkérdezte, hogy játszhat-e, bedobta az ötforintosait, s mivel nem értett a géphez, megkért valakit, hogy mind az ötven egységet a harmincas számra helyezze. A játékosok egytől egyig őrültségnek tartották a kérését, de bizonyos tisztelettel vették körül, ö indíthatta el a gépet, a viliódzó fénypont fentről, a nulláról indult jobbfelé, hat kör után egészen lelassult a sebessége, szinte lehetetlennek tűnt, hogy elérje a megjátszott számot, egyre lassabban és lassabban, de mégis csak közelített hozzá, átkattant még a huszonhetesen, a ti- zenhármason, s a harminchatoson is túljutva elért a tizenegyesig ... és ... ott állt meg. Ha még egyet kattan, csak egyetlen egyet, a férfi tétjére ezernyolcszáz darab ötforintost köp ki a gép. A játékosok felhördülve, a férfi némán, de sápadtan vette tudomásul a vereséget. Magát okolta érte, mert az Opel rendszáma alapján a harmincast és a tizenegyest egyszerre kellett volna megjátszania. Ebben a percben meg volt győződve róla, hogy a cigányasszony által felírt szerencseszám a tizenegyes. Hirtelen elhatározással kibontotta a zsebkendőjét. Először azt vette észre, hogy a kendőből a százforintos is hiányzik. Ezt súlyos csapásnak érezte, de állta. Azt már mosolyogva állapította meg, hogy a dióhéjra helyezett újságpapírra semmiféle szám nincsen felírva. Egyenes derékkal, feltartott fejjel, kényelmes léptekkel indult haza — a felületes szemlélő gondtalan turistának is vélhette volna —, igaz, most meg sem fordult a fejében, hogy megölje magát. Azon tűnődött, hogy milyen könyveket vigyen be másnap az antikváriumba, de hazáig nem tudott dűlőre _ jutni: minden könyvét sajnálta. VÉGE
