Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-09 / 161. szám
10. NÉPÚJSÁG, 1983. július 9., szombat Drága (!) elnök úr... Egy spanyol újságíró, aki nemrégiben a helyszínen tájékozódhatott a nicaraguai —hondurasi határkonfliktusról, a nicaraguai népi milícia önkéntesei között egy öreg paraszttal találkozott. A hatvanas éveiben járó harcos gyerekként Sandino tábornok csapatában küzdött az Egyesült Államok tengerészgyalogosai ellen hazája függetlenségéért. Már nagypapaként pedig a San- dinóról elnevezett Nemzeti Felszabadítási Front soraiban harcolt, amikor négy évvel ezelőtt, 1979. július 19- én megdöntötték a diktátor, Somoza rémuralmát. S most, amikor ellenforradalmi veszély leselkedik országára, magától értetődő természetességgel jelentkezett önkéntesnek. A CIA titkos háborúja A tűzhányók országában változatlanul rendkívüli állapot van érvényben, így hát idén Nicaragua készültségben álló népe legfeljebb lélegzetvételnyi időt szánhat az ünneplésre. Az antiimpe- rialista, népi demokratikus forradalom győzelme óta eltelt négy esztendőből a két és félmilliós közép-amerikai ország alig felét fordíthatta békés építésre. Ezalatt megkezdték a háborús károk be- gyógyítását, a diktátor javainak kisajátításával, az agrárreform beindításával a nemzetközi monopóliumoknak kiszolgáltatott gazdaság átalakítását. Kampányt kezdtek az írástudatlanság felszámolására, megteremtették az egészségügyi ellátás alapjait. Tavaly azonban már érezhetően felerősödött a belső ellenzék bíráló hangja, s fokozódott a külső ellenforradalmi fenyegetés. Megkezdődött a titkos háború: az Egyesült Államok kormányzatának támogatásával, a CIA pénzén Somoza egykori nemzeti gárdájának többezer katonáját toborozták kiképzőtáborokba a szomszédos Honduras határvidékén. Idén tavasszal a provokációkat felváltotta a hadüzenet nélküli nyílt hadviselés: kisebb csapatokban mintegy kétezer ellenforradalmár hatolt be Nicaraguába. S nemcsak északról, délről is támadás érte a fiatal sandinista rendszett, az árulóvá lett egykori sandinista parancsnok, Edén Pastora vezetésével a „contrák” Costa Rica felől második frontot nyitottak. Támadó contrák A sandinista kormányzat négy évvel ezelőtt üres államkasszát, tetemes külföldi adósságot, lerombolt országot örökölt a diktatúrától. A termelés fellendítéséhez, a kínzó gazdasági gondok megoldásához minden fillérre — számottevő külföldi segítségre is — szükség lenne. A háborús fenyegetés azonban arra kényszeríti a vezetést, hogy mind nagyobb összeget fordítson a 20 ezres sandinista népi harsereg felszerelésére, a milícia kiképzésére. S éppen ez az, amit az ellenforradalmárok és támogatóik akarnak: állandóan gyengíteni Nicaragua gazdasági bázisát, elvonni erőit a termelésből. A támadó „contrák” nagyobb csatákat a túlerővel szemben képtelenek megvívni. Erejük önmagában nem elegendő a sandinista kormányzat megdöntésére, de arra igen, hogy akadályozzák a parasztokat a vetésben, hogy elrabolják, tönkretegyék a termést. Az ellátási zavarok fokozásával, a szükségállapot feszültségének állandósításával remélnek mind több embert szembefordítani a sandinistákkal. Nem törnek át A Reagan-kormányzat a kommunizmus elleni kereszteshadjárat Kuba utáni második számú latin-amerikai célpontjává tette Nicaraguát, pedig a managuai vezetés nem hirdetett meg szocialista társadalomátalakítási programot, hanem a politikai pluralizmus, a vegyes gazdálkodás és az el nem kötelezettség hármas alapelvéből kiindulva ' sajátos kísérletbe kezdett. A sandinisták útját rokon- szenvvel figyelő nyugat-európai polgári demokráciák számtalanszor leszögezték már, hogy ha a próbálkozás mégsem sikerül, annak oka leginkább Reagan elutasító, indokolatlanul agresszív politikája lesz. Managua a támadások kereszttüzében is folytatja eredeti programját. Most öntik végső formába a politikai pártok működését szabályozó törvényt, amely csak a somozista restaurációt hirdető erőket zárná ki a közéletből. Készül az új választási törvény az 1985-re ígért voksolásra. Az ellenforradalmárok sikerét eleve kétségessé teszi, hogy éppen a gyűlölt diktatúrát megtestesítő, kegyetlenkedéséről hírhedt Somoza pribékek adják tömegbázisát. Hiszen legyen bármekkora is az elégedetlenség, a régi rezsim visszatérését senki sem kívánja Nicaraguában. Szerte a házfalakon ezért olvasható a híres jelszó: „No pasaran! — Nem törnek át!” Elekes Éva Az Egyesült Államok — pontosabban adófizetői — királyi, sőt: császári módon gondoskodik a Fehér Ház volt lakódnak kényelmes életéről. Richard Nixon, Gerald Ford és Jimmy Carter — három, még életben levő volt amerikai elnök évente tisztes összeget, 80 ezer dollárt kap múltbéli érdemei elismeréseként. EZ csak valamivel kevesebb mint a fele annak, amit a hivatalban levő elnök, Ronald Reagan csekkszámlájára utalnak. Ez az összeg — mondhatná bárki — meg sem koty- tyan egy olyan ország kasz- szájának, amely évente 200 milliárd felett költ például katonai célokra. Lawton Chiles floridai szenátor, aki történetesen a demokrata párthoz tartozik és mandátuma az idén lejár, nem is a volt elnökök tisztes nyugdíja, hanem az úgynevezett csatolt költségek ellen hábo- rog és egy olyan tartalmú törvénytervezetet készül előterjeszteni a törvényhozásban, amely alaposan megnyirbálná az egykori elnökök előjogait. Miről van szó? Az amerikai törvények szerint gondoskodni kell a volt elnökök, feleségeik — sőt özvegyeik — biztonságáról: ez a tétel csak az idén 12 millió dollárt emésztett fel. Lady Bird Johnson — Johnson néhai elnök özvegye — hajó- kázni indult a görög szigetvilágban — 12 testőr kísérte: A számla: egymillió dollár. Jimmy Carter márciusban feleségével 19 napos körutazást tett a Közel-Keleten. Megkérdezték tőle, miből fizeti a költségeket. A zsebemből — volt a válasz, de azt Carter nem tette hozzá, hogy csak a saját költségeiket fizette... Az őket kísérő 36 titkos ügynök számlái az államkasszát terhelték. Chiles szenátort más is bosszantja: igaz, az állam állja a volt elnökök irodáinak fenntartási költségeit, s gondoskodik az irodák .,megfelelő bebútorozásáról”, de ugyan mi késztette arra Cartert, hogy hivatali helyiségeibe állampénzen 66 széket — némelyik bőrrel bevonva —, 44 asztalt és tálalót, 11 íróasztalt, kilenc heverőt, s több karos gyertyatartót vásároltasson és a falakat tiszta gyapjúból készült, keleti stílusú tapétával vonassa be? Vagy Nixon miért fizetett nagyvonalúan 500 dollárt egy egy lakatosnak, aki kinyitott egy közönséges iratszekrényt, mert a volt elnök elveszítette a kulcsát? Pontosabban: Nixon miért csapta ezt az összeget az elszámolásához. Van még egy — Chiles szenátor szerint bosszantóan költséges — „szokása” a volt elnököknek: könyvtárakat építenek államköltségen, hogy „művük” fennmaradjon. Nemcsak arról van szó, hogy az efféle „szentélyek” létesítése eleve azt igyekszik sugallni, hogy a volt elnök tényleg „művet” hozott létre a Fehér Házban eltöltött évek alatt — és ezzel szinte a történelem ítéletét akarja előre meghatározni. Hanem arról is, hogy noha különböző alapítványok, intézmények, a barátok hozzájárulnak az elnöki könyvtárak létesítéséhez, ez csak egyszeri költség. A könyvtárak fenntartása a továbbiakban az államkasszát terheli, milliókkal. Az alapelgondolás az volt, hogy amerikaiak és külföldiek tömegei zarándokolnak majd el az elnöki mű e templomaiba és a belépti díjak fedezik a költségeket. Nos, nem zarándokolnak... A floridai szenátor azt is felhozza, hogy a volt elnökök — televíziós szerepléseik, emlékiratok publikálása, s egyéb nyilvános szerepléseik révén mind milliomo- sdk lettek. Tavaly Jimmy Carter mégis 292 ezer dolláros költségszámlát nyújtott be — a nyugdíjon felül természetesen. Richard Nixon- nál ez az összeg 236 ezer dollár volt. Gerald Ford pedig 249 ezer dolláros számlát produkált. Drága elnök úr! — mondja Chiles szenátor. összeállította: Pilísy Elemér Házfoglalók Nyugat-Berlinben manapság megszokott a hangos ébresztő. Az utcák reggeli csendjét gyakran megtöri a hangszórók harsogása: „Itt a rendőrség beszél. Felszólítjuk a ház lakóit, hagyják el az épületet,” A felhívásnak többnyire nincs foganatja, ezért kisvártatva a rohamrendőrök indulnak „bevetésre”, megrohanják a kiszemelt épületet, elkeseredett kézitusát vívnak a bennlakókkal, majd egyenként rabszállító kocsiba tuszkolják őket. Ezután a rendőrök sorra járják a szobákat, szétzúzzák a berendezést, leszaggatják a csillárokat, a fürdőszobában összetörik a mosdókagylókat. A bútorokat, mosógépeket és hűtőszekrényeket, a tévékészüléket és minden mást, ami a kezük ügyébe kerül, az emeleti ablakokon át a nehézkedés törvényére bízzák. A múlt héten vagy nyolc megszállt házat füstöltek ki ilyen módon. A kilakoltatot- tak egy része az evangélikus egyház hirtelen felütött szükségsátraiban talált átmeneti menedékre. Másokat olyanok fogadtak be, akik maguk is elfoglalt házakban tanyáznak, és azt várják, mikor indul meg ellenük is a rendőri akció. A helyi sajtóból nem lehet megbízható képet alkotni erről a furcsa szociális jelenségről. A lakosság véleménye megoszlik: sokan szidalmazzák és bűnözőknek nevezik- ezeket a „nagyközösségekben” élő fiatalokat, de vannak olyanok is, akik rokonszenveznek velük. Egyik nap felkerestem az ott lakókat. A hatalmas „közösségi teremben” akadtam rájuk, voltak vagy tízen-tizenketten, fiúk és lányok, vegyesen. Huszonévesek. Beszélgetésünk kissé döcögősen indult, bizalmatlanságuk csak azután engedett fel, hogy meggyőződtek róla: nem a rendőrség vagy a szenátus megbízásából kíváncsiskodók. „Nem bízunk a sajtóban — mondta az egyik. — Az újságírók ellenünk vannak, és mindent kiforgatnak. Na, meg ott van a fekete lista, a zsaruk mindenkit nyilvántartanak és úgy kezelnek bennünket, mint a bűnözőket.”’ „Tudod, mi a bűnünk? — szólt közbe egy szőke lány. Az, hogy hajléktalanok vagyunk, és beköltöztünk az évek óta üresen álló házakba. Lakbért fizetünk, fizetjük a gázt, a villanyt, a fűtést, elvégezzük javításokat és karbantartjuk az épületeket. Már ha érdemes.” Egy szikár, beesett arcú fiatalember így folytatta: „Azóta vadultak be odafenn, amióta o kereszténydemokraták kormányoznak. Voltaképpen a spekulánsoknak állunk az útjában. Néhány éve tucatjával vásárolták fel a régi házakat, jó pénzért továbbadták, vagy — állami támogatással — nekiláttak a házak lebontásához. Nagy üzlet ez, hiszen a telkek ára négyzetméterenként átlagosan ezer-ezer- ötszáz márka, jobb helyeken három-ötezer márkára is felszökkent. Nem szólva arról, hogy az új házakban már csillagászati összegű lakbéreket szednek be.” „Érdekvédelmi szervezetünk nincs, időnként összehívjuk a közgyűlést. Ugyanakkor megalakítottuk a városban a házfoglalók tanácsát, de nem sokat tehetünk. Azok jobb helyzetben vannak, akiknek sikerült valamilyen szerződést kötniük a háztulajdonossal, mert őket már bérlőknek tekinti a szenátus. A többséget azonban — mielőtt bármilyen szerződés létrejönne — kilakoltatják.” „Az is sokszor megesik, hogy a rendőrséget be sem vetik: felbéreltek ugyanis két karateklubot. Ezeknek a tagjai váratlanul rajtaütnek egy házon és mindenkit összevernek. Sokszor vannak köztük civilruhás rendőrök is. Semmit sem tehetünk." „És akkor miben reménykedtek?” — „Nyugodt körülményekben” — hangzott a válasz. „Kényszerből vagyunk házfoglalók. Szívesen élnénk jobb körülmények között, de minden olyan kilátástalan, ötezren sem vagyunk, ki ka. rolna fel minket? A városban harmincezer a lakásra várók száma.” Talán nincs . elég lakás Nyugat-Berlinben? A hivatalos statisztikai adatok mást mondanak: Nyugat- Berlinben kétmillió lakosra 1,11 millió lakás jut, egy főre pedig 35 négyzetméternyi lakóterület. Ugyanakkor hatszáz házban, csaknem tízezer lakás üresen áll. Bochkor Jenő Fejlesztés Macauban! Macau, a Dél-Kínai-tenger partján fekvő portugál gyarmat. Területe 1604 négyzet- kilométer, amelyből 338 négyzetkilométer Taipa, 712 négyzetkilométer pedig Co- loane szigete. Ezen a területen 400 ezer ember él, akiknek 95 százaléka kínai. A lakosság száma öt év alatt csaknem kétszeresére nőtt, ami elsősorban a Kínából való bevándorlással magyarázható. Macau az elmúlt években nagyratörő programokat fogadott el, annak érdekében, hogy fejlettségben utolérje a szomszédos brit gyarmatot, Hongkongot. Az aggasztó méreteket öltő beruházásoknak a tavaly júniusban érkezett új kormányzó Vasco de Almeida e Costa vetett véget. Az új kormányzó független, a tartomány javát szolgáló politikát folytat. Ez a politika nem népszerű a kínai üzletembereknél és a helybeli portugálok sem fogadták tetszéssel. A gyarmat fő bevételi forrása — az új adótörvény elfogadása után — a kereskedelem és az ipar. Jelentős még a szerencsejátékokból származó jövedelem, a lakosság számára pedig az idegenforgalom a legfontosabb bevételi forrás. Macau 1981-ben 4 719 000 látogatót fogadott, többségük egynapos Hong- Kongi útja során látogat el Macauba is. Az új kormányzó komoly erőfeszítéseket tesz az elmaradott infrastruktúra fejlesztése érdekében. A tervek között szerepel a távközlési rendszer, a távvezeték és a vízellátás fejlesztése, valamint a turizmus kiszélesítése. Macau mindenekelőtt a munkaigényes iparágakat akarja fejleszteni. Az iparcikkek többségét exportra gyártják. Főbb felvásárló piacok az USA, Hongkong, az NSZK, Franciaország és Hagy-Britannia. Kína befolyása Macaura lényegesen nagyobb, mint Hongkongra Portugália és Kína diplomáciai kapcsolatainak helyreállítása óta Macau „portugál igazgatás alatt álló kínai terület”-nek számít. BIZOMÁNYI ÁRUHÁZ VÁLLALAT FELVÉTELRE KERES FÉRFI MŰSZAKI-BÚTOR ELADÓT AZONNALI BELÉPÉSSEL. Jelentkezés: az áruház igazgatójánál. Cím: Eger, Bajcsy-Zs. u. 15. segítsége a főzésnél az konyhai félkésztermékek családja: kajszi-, eper- és málnaízű tejbegrízpor, fánkpor, grízgaluskapor, bécsi és párizsi szelet készítéséhez panírpor. Csak egy kis víz és kész! Csongrád megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat NICARAGUA Évforduló — készültségben > Az egyik Honduras területén működő kiképzőtábor katonái az amerikai előadást hallgatI Ják (Fotó: AP—MTI—KS) Az ellenforradalmárok ellen harcba induló sandinista harcosok (Fotó: U. S. News and World Report — KS)
