Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-08 / 160. szám
4. uv a 33 3 NÉPÚJSÁG, 1983. július 8, péntek AGRIA ’83 A színészi bravúr segített A Csontváry egri bemutatójáról Csontváry: Szakácsi Sándor — Anna: Kútvölgyi Erzsébet (Fotó: Szántó György) Csak egy papír Nagy úr a papír! Különösen akkor, ha olyan dolgokat írnak rá. amelyek számunkra fontosak. Egy adóslevél, egy szerelmes levél, egy iskolai felvételről szóló értesítés, egy meghívó, vagy egy őszinte, meleg hangú baráti írásos biztatás, egy bírósági felmentés — ugye mennyire fontos lehet? Talán az adott pillanatban mindennél fontosabb! A szóban forgó papír egy rosszul sokszorosított „stencil”, és mégis, úgyszólván naponta várták miatta a postást. — Mi újság? — Nagy izgalomban vagyunk! Kértem a lányomnak az egyetemen kollégiumi elhelyezést, de válasz még nem érkezett. — Milyen választ vársz? — Bízom a kedvezőben, és ezért is várjuk annyira a papírt. Mialatt beszélgetünk a várt értesítésről, eszembe jutnak a különböző szándékkal írt papírok. Kérvények és folyamodványok, állás, munka után. Apám levelei, amelyeket a háborúból írt és tudatta velünk, hogy él, és nagyon reméli, hogy hamarosan meglátjuk egymást. Mindegyik fontos volt számunkra, őrizzük is valamennyit, talán emlékeztetőnek, talán megszokásból. — Mikor küldtétek el a kérvényt? — Több hete, talán két hónapja. — Most hol lakik a lányod? — Albérletben, de a kollégiumban sok minden más lenne. Napok múlnak, amíg újra találkozunk. — Mi újság? — Semmi! — Jó! Ezt akkor majd később megbeszéljük. — Ne később. Most! Aki ismeri a másikat, tud olvasni az arcáról. Látom, hogy a „semmi” mögött mégiscsak van valami. Ezek vagy tényleg nem annyira húsba, vérbe vágóan fontosak, vagy csupán nem akarja velük az ember a másikat zavarni. — Mi újság tehát? — Az az újság hogy megjött a papír! — Nagyszerű! Biztosan felvették — örvendezek előre bizonytalanul. Nem szeretek csalódni, de csalódott embereket látni sem! A csalódás az mindig szomorúsággal, lehangoltsággal, bánattal jár. Örülök, ha örülhetek, és ha mások is örülnek. Ez nem valamiféle különleges erény, sokkal inkább termé- szzetes és- egészséges emberi magatartás. Ez esetben az arc csalódást mutat! De azért nem bánatot A mosoly inkább fanyar kiábrándultságot fejez ki. — Szóval, nem vették fel? — Nem tudom. . — Hogyhogy nem tudod? Most mondtad, hogy megjött a papír. _ Abból a papírból nem tudtunk meg semmit! A stenci les iraton ugyanis így szerepel: Felvételre került, nem került felvételre. — És? — Elfelejtették kihúzni az egyiket! Úgyhogy fel is vették, meg nem is! Pecsét, aláírás van, de válasz nincs. Eddig az igaz történet. Kelt Budapesten, 1983. júniusában. .. Szalay István AGRIA '83 Az első orgonahangverseny Az történt, ami már any- nyiszor előfordult a színház több évezredes históriája során: egy közepes szintet alig elérő darabból egy kivételes képességű művész varázsolt maradandó élményekkel megajándékozó produkciót. Kiss Irén — a szándék feltétlenül elismerésre méltó — alaposan tanulmányozta a ritka tehetségű, a minden túlzás nélkül zseniálisnak minősíthető Csontváry Kosztka Tivadar életét, munkásságát, piktúráját, s a gonddal összegyűjtött anyagból olyan művet formált. amellyel nemcsak a kortársai által méltatlanul mellőzött nagyság emléke előtt óhajtott tisztelegni, hanem napjaink közönségéhez is kívánt szólni, felvetve — többek között a meg nem értettség, a mellőzöttség témakörét, taglalva az alkotó és a társadalom bonyolult kapcsolatát, egymásra hatását. A két motívum ötvözése, ha irigylendő arányérzék- keL, dramaturgiai készséggel társul, fedezete lehet az egyértelmű sikernek. Ebben az esetben azonban hiányzott ez a megbízható fundamentum. A szerző műfaji tétovázása sajátos megoldáshoz vezetett. Monodrá- -ma helyett — a gondolatkör ezt sürgette, sugallta — kétszemélyes játék formálódott. A záró részben néhány percre megjelent a festő testvére, Anna, s elmondta azt, ami a piktor monológjában is kibontakozhatott volna. Kútvölgyi Erzsébet — s ebben nem ő a ludas — sehogy sem boldogul a hevenyészetten megrajzolt figurával. Ennél is nagyobb gond az, -hogy hiába vártuk a kettős megbízatás maradéktalan teljesülését. Konfliktusok hatásosan felépített láncolatáNem kerülte el a figyelmünket. hogy az ilyen magatartásnak a célja csakis a kihívás lehet. Természetes fölháborodásunknak egymás között nem adtunk hangot, de mindannyiunk számára tiszta és világos volt, hogy cselekedeteivel kizárta magát azok közül, akik egy normális lakóközösség számára figyelembe vehetők. Nem is akart számítani ránk. mert minket úgyszólván észre sem vett. Az is milyen antiszociális magatartás, hogy fölkiált az utcáról a feleségének a másodikra, hogy engedje le a kötelet, majd azzal húzzák fel a párnákat. Amikor beemelték a batyut, tudni lehetett, hogy ráfeküdtek, ittak és célzatos vihogás meg harsány röhögés volt hallható. Sőt, el is csendesedtek egy időre, és könnyen elképzelhető. hogy miért? Kezdeti felháborodásunkat még azzal is tetézte, hogy az egyik kedves és igen népszerű slágerünket a felis- merhetetlenségig eltorzítva harsogta a nyitott ablakban. ra számítottunk, mert csak így fejthettük volna meg a félreismertség tragédiájának megrendítő krónikáját, csak ekképp kötődött volna szervesen, ízig-vérig a mához a sztori, kizárólag ekkor nem érezzük közhelyízűnek, olykor erőszakaltnak a jelennek címzett utalások túltengését. A közönség zöme számára továbbra is rejtély marad a negyven esztendősként titokzatos szózatot halló gá- csi gyógyszertáros, az enyhén skizofréniás egyéniség, a félelmeit és gyermekien tiszta álmait, vágyait markáns kompozíciókba, izzó színekbe szorító személyiség ezernyi titka. Többnyire csak a külsőségek hitelesek. Valóban nyomorgóit, hiszen gonddal összegyűjtött pénzét „elrabolta” a hadikölcsön. Utolsó heteiben, hónapjaiban kétségkívül éhezett, s- a nyers káposzta lett a fő eledele. Az is igaz, hogy söpretlen műtermében kukoricacsutka-halmokra leltek. Nemegyszer baj van viszont a felszín mögött rejlő lényeg felvillantásával. Nem érezzük az athéni sétakocsikázás, a Tengerparti sétalovaglás, a Magányos cédrus, a Zarándoklás a cédrusokhoz, a Baabbek, a Keleti pályaudvar éjjel, a Taormina, a Naplemente a nápolyi öbölben teremtőjé- nek csak egyszer volt, soha többet nem utánozható arculatát, azt a karaktert, amely a valóság képeibe önmaga zaklatottságát, a Szép iránti szinte mitikus rajongását parancsolta. Ezért utasította el őt a millennium korának csak tárgyias csillogást kedvelő világa, emiatt kerül vele azonnal azonos hullámhosszra a jelen embere, ezért éli napjainkban reneszánszát. Azt énekelte: „Ha ó. milliomos lennék, egy kedileket vennék, azzal mennék hozzád, leesne a hátad.” Pontosan így! Már ez is mindent elárult arról, hogy itt nemsokára valami történni fog. Ügyeletestársamat, aki pontban fél háromkor megérkezett átvenni a felügyeletet, mindenről pontosan tájékoztattam. Kimondatlanul is tudtuk, nem fogunk megfeledkezni a történtekről. Mint kitűnő jogász, a jelekből ő is egyértelműen megállapította, lépcsőházunk érdekeinek leendő veszélyeztetőjével állunk szemben. Nem ráztunk kezet az egyetértés örömére, mert tudtuk, beigazolódik minden előzetes gyanúnk. Szót sem érdemelnének az utána történtek, mert a kettes lépcsőház lakókollektívá. ja úgyszólván teljes győzelmet aratott, de a tényhez magyarázatul szolgálnak maguk az események. Triviálisak. Nem szorulnak semmiféle kommentálásra megfigyeléseink. de az ő viselkedéséből levont konzekvenciáink sem. mert a beköltözés módozatával gyakorolt Egy költőnő sejtéseink megfogalmazásával örvendeztethetett volna bennünket. Ki tudja miért, de feledte, hogy poéta, s jó néhányszor csak arra összpontosította figyelmét, hogy nekünk szóljon. Kár, de tény: a jól ismert, az agyonhangoztatott általánosságokon túl nem akadt más mondandója. Ezt a művet Szakácsi Sándor színészi bravúrja mentette meg. A rendező Valló Péter legnagyobb érdeme, hogy reá bízta Csontváry életre keltését. A megjelenítés magasiskoláját nyújtotta. ösztönösen döbbenhetett rá a darab hibáira: a narratív jellegű egységeket drámai izzásúvá gyúrta, olyannyira, hogy az író alkotótársává nőtt, többször túlszárnyalva az általa produkált szintet, megteremtve a kihívás után valamennyiünk számára egyértelmű volt, hogy a szemközti lépcsőház rendetlen és fegyelmezetlen lakói közül ránk nézve ő a legveszélyesebb. Olyan elem, aki fölött nem nézhetünk csak úgy át, mert magatartása nem felejthető el, s éppen ezért érdekeink védelme az ő irányába megköveteli az éberséget. Tudtuk az első pillanattól, hogy életvi- teréle. Mindenképpen vállal- sem fogja elkerülni a figyelmünket. Szilárd összetartozásunknak legszebb bizonyítéka, hogy minden külön felhívás, vagy bizalmas megállapodás nélkül is a legtöbben ugyanazt tettük. Nem nagy szavakat használok, ha azt mondom, ugyanaz az eszmei erő indított bennünket jogos és teljesen törvényes ellenlépéseink megtételére. Mindenképpen vállalnunk kellett az orcátlan költözködés kihívásából következő harcot, s meg voltunk győződve, hogy erőfeszítéseink idővel eredménnyel járnak. Áldozatokat hoztunk, mert nagy fegyelmet, komoly figyelmet és sok időt követelt a családoktól ez a harc. Nem sajnáltuk a pénzt sem; többen teleobjektíves fényképezőgépeket, nélkülözhetetlen távcsöveket kölcsönöz, tünk vagy vásároltunk, mert eltökéltük, hogy dokumentumokkal leplezzük le és kényszerítjük a feltétel nélküli megadásra. Ez is azt példázza, hogy milyen egységes lett bennünk az elmozgás, a mimika és a jellem hiánytalan összhangját, feledtetve velünk ifjúságát, elhitetve — ez a szerzőnek nem sikerült —, hogy idős művész vívódik előttünk. Ráadásul elkápráztatott valamennyiünkét irigylendő grafikai készségével, így is szolgálva a töretlen jellemfestést. Már nem zavart senkit az egri vár Tömlöcbástyáján zajló játék nappali jellege, nem gondoltunk arra: menynyivel hatásosabb lenne mindez esti fénykörben. Az illúzió azonban szertefoszlott. mégis elsősorban neki köszönhetjük, hogy továbbra is keressük azt a gá- csi patikáriust, azt a lángelmét, akivel annyira és oly sokszor szeretnénk még találkozni... szántság arra, hogy megváltoztassuk; olyan magatartásra és életvitelre kénysze- rítsük, ami a mi lépcsőházunk egyetemleges és külön érdekeinek is a legjobban megfelel. Lakásaink ugyanis, amelyeket a mi hivatalunk dolgozóinak utaltak ki a kettesben, szemköztiek az övével, tehát, semmiképpen sem lehettünk közömbösek Mi azonnal fölraktuk a csipkefüggönyöket a lakással járó úgynevezett sötétítő függönyök elé, hogy megakadályozzuk az illetéktelen belátást. Erre nemhogy ő is feltette volna a függönyt, ahogy ilyenkor illik, hanem még a meglevőt is levette, s mint kitudódott, azzal a szándékkal, hogy minek neki a függöny, amikor szemközt mindenki elfüggönyözte magát. Ez a legtorzabb logika, amivel valaha is találkoztam. Gondoskodtunk néhány retorzióról, miután azt tapasztaltuk. hogy az ablaknál alsónadrágban festi a rozzant szövőszékükön dolgozó nagyhasú feleségéi A teljes győzelmünk abban a pillanatban vált valósággá, amikor az alsót is letolta, és ... Nem kell magyarázni, hogy fél év után miért költözött el egy tanyára lakótelepünk impozáns központjából, ahol kellemesen nagy. városias a környezel köny- nyen elérhető minden szolgáltatás. Szó sem lehet róla, hogy hős voll vagy áldozat, akár. mikor beszélnénk is róla. (VÉGE) Az Országos Filharmónia és az Agria Játékszín nyári bérleti hangversenysorozaté, ban hétfőn este, az egri székesegyházban Margittay Sándor érdemes művész orgonáit. Közreműködött a Heves megyei Művelődési Központ kamarakórusa. Tar Lőrinc, az együttes vezető kar. nagya vezényletével. Margittay Sándort az orgona kitűnő művészét ezúttal nemcsak nagyszerű játékáért emlegetjük szeretettel, de azért is. mert ezt a műsort mesteri módon építkezve szerkesztette meg. Ha lehet egy hangulati építkezés esetében beszélni, dramaturgiáról, akkor az itt most helyén való. Négy rövid és tematikailag vegyes számmal, inkább lírai töltésű, de rövid lélegzetvételű művel — Pachelbel G-dúr toccátájá- val, Byrd Pavanejával, Raison Kyrie-jévelés Frescobal- di d-moll canzone-jával — mintegy előkészítette a közönséget a kórusszámokra. A XVI. és XVII. század egy- egy német, angol, francia és olasz zeneszerzője olyan válogatást jelentett, amely a fonnák szépségével és kecsességével hatott. A két kórusblokk között felhangzó Vivaldi—Bach a- moll concerto készítette elő a hangulati váltást Bach d- moll toccata és fugá-jához, amelynek elementáris hatását enyhítendő szólalt meg Brahms korálelőjátéka, az „Es ist ein Ros' entsprungen”. Záró tételként mindig is hálás, főleg Brahms erősen hangsúlyozott német roman, tikája után Lisztnek a B-A-C-H preludium és fugáját megszólaltatni. Ebben a bazilikában nem először hangzik fel ez a mű; más művészek más művek közé ékelve használták ki az alkalmat, hogy ezt a nagy hatású és mindenképpen szenvedélyes Liszt-zenét megszólaltassák. Most a Brahms- szám melankolikus lírája után remek záróakkordnak bizonyult a B-A-C-H ezen a hangversenyen. A Heves megyei Művelődési Központ kamarakórusa ezzel a szereplésével látszólag szerzett csak kellemes meglepetést az egri közönségnek. Tar Lőrinc együttese kitűnő hanganyaggal rendelkezik, és mindaz, amit eddig a kamaraegyüttestől „csak foltokban”, igaz, gazdag és színes éneklésben már nemegyszer kaptunk, az most tömören, egy jól felépített műsorba ágyazottan érvényesült és hatott. Antonio Lotti, a velencei szerző XVIII. század eleji kórusműve finoman kidolgozott számként marad meg emlékezetünkben. A kompozíció utolsó négy. szavában felszisszenő hangok (passus et sepultus est) egy remek szerző elfeledett muzsikáját ébresztették fel. Kodály Adventi énekében és a Horatii Carmenben a míves kidolgozás azt is mutatta, hogy ez a kórus most indult el igazán a felszálló ágon. Lélektani próbának is tekinthetnénk akár, hogy a két más formátumú és telítettségű szám között a már Kodály- közhelynek számító Esti dalt adta elő az együttes. Mert az idő nem árt ennek az agyonénekelt alkotásnak. Van benne valami abból a nemes csendességből, ahogyan Kodály az áhítatot kezeli. Jó helyen és jókor szólalt meg az Esti dal. A közönség kíváncsian, nagy létszámmal sorakozott fel az első orgonahangversenyen. Főleg a fiatalok érdeklődése tűnt fel. Nem rossz kezdet! Farkas András Pécsi István csaró KÁZOLY <í> «O «o „Ok FUeflONy
