Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-22 / 146. szám
NÉPÚJSÁG, 1963. június 22.. szerda I, NINCS BIZTOS RECEPT Érdekeltség és szabályozás a mezőgazdaságban Milyen legyen a mezőgazdaságban a bér- és kereset- szabályozás? Szakmai körökben évek óta parázs vita folyik erről a kérdésről. A vélemények mind a mai napig a lehető legnagyobb mértékben eltérnek egymástól. Egy dologban azonban nagyjából egységes álláspont alakult ki: a több irányú igényeket egy típusú keresetszabályozással nem lehet kielégíteni. A mezőgazdasági nagyüzemek termelési szerkezete, az ipari és mezőgazdasági tevékenység aránya, a munkaerő struktúrája, képzettségi szintje nagyon eltérő. E sokszínű, formagazdag és csaknem másfél ezer gazdálkodó egységből álló ágazat továbbfejlődése a nyolcvanas évtized elején elodázhatatlanná tette a központi keresetszabályozás korszerűsítését. Egyes gazdaságokban például (főként, ahol nagyobb az ipari, vagy a szolgáltató tevékenységek részaránya) több helyütt megvannak a munkatermelékenység növelésének a feltételei. S annak ellenére, hogy általa a jövedelem is növekedne, lassúbb az előrelépés a lehetőségeknél, mert helyes törekvéseiket nem, vagy csak nehezen tudják összeegyeztetni a központi átlagbér-típusú keresetszabályozással. Hasonló helyzetben vannak azok a gazdaságok is, ahová jól felkészült, dinamikus vezetők kerülnek és viszonylag rövid idő alatt kijavítják a korábbi gazdálkodási hibákat. Az öröklött bér- színvonal korlátját azonban nem tudják áttörni. Nem kívánom tovább sorolni az átlagbérszabályozás hátrányait, hiszen azok közismertek. Van viszont egy — jelenlegi gazdasági helyzetünkben — nem elhanyagolható népgazdasági előnye is: a vásárlóerőkiáramlás leginkább ezzel a formával tartható kézben. Erre persze rögtön kontrázhat bárki, hogy ez igaz, de egyúttal visszafogja a teljesítményeket is. Ez pedig céljainkkal ellentétes. Kétségtelenül így van, de látni kell, hogy minden keresetszabályozás örök dilemmája : vásárlóerőkiáramlást szabályozzon-e, vagy pedig ösztönözzön. A mindenkori gazdasági helyzet függvénye, hogy melyik élvezhet elsőbbséget. Könnyen belátható ugyanis, hogy az egyik követelmény behatárolja a másik érvényesülését. További nyitott kérdés a szabályozással kapcsolatban, hogy a kereseteket központilag meghatározott fajlagos mutatókhoz kell-e kötni, vagy nagyobb mértékben kell a vállalati önállóságra támaszkodni. Az év közben kifizetett munkabért kell-e megadóztatni, vagy csak az év végit, esetleg együtt kell szabályozni a jövedelmeket? A jövedelemnövekményben kell-e érdekeltté tenni az üzemeket, vagy az egész jövedelemben? Már néhány felvetett kérdés is azt bizonyítja, hogy nincsenek biztos receptek, egyedül üdvözítő módszerek. A gazdaságpolitikai prioritások függvényében, a közgazdasági szabályozó rendszer többi elemével összehangolva kell keresni a jobb megoldást, vagy még inkább a megoldásokat. örvendetes, hogy a nyolcvanas évek elején meg is kezdődött az útkeresés. A mezőgazdasági üzemek 80 százalékára ugyan továbbra is a bérszínvonal szabályozás érvényes. De az is igaz, hogy a fennmaradó 20 százalékhoz tartozó üzemek kísérletképpen a Pénzügyminisztériummal kötött megállapodás, vagy pályázat nyomán a legkülönbözőbb típusú keresetszabályozási formákkal próbálkozhatnak. Anélkül, hogy ezekre részletesen kitérnék, annyit feltétlenül meg kell jegyezni, hogy e formák mindegyike azonos gazdasági követelményeket közvetít a nagyüzemeknek, csak más módon. Kialakításuknál gondosan ügyeltek arra, hogy valamennyi újonnan bevezetett szabályozási forma mérték- rendszere összhangban legyen a népgazdasági terv előirányzataival. Feltétlenül szólni kell arról is, hogy a kísérletezés az üzemek számára sem kockázatmentes. Az ugyanis, hogy a szabályozás a bérkiáramlást összekapcsolja a teljesítményekkel, magában hordja annak veszélyét is, hogy teljesítménycsökkenés esetén csökkenni fog az üzem dolgozóinak a keresete. Ezért az üzemek kiválasztásánál döntő szempont volt az önkéntesség, a tartósan eredményes gazdálkodás és a színvonalas számviteli munka. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy azok az üzemek tudtak a legjobban élni az új formák adta lehetőségekkel, amelyek már az átlagbér-szabályozás keretei között megtették az első lépéseket belső érdekeltségi rendszerük tökéletesítésére. Ebből máris látszik, hogy bármilyen új kereset- szabályozás csak akkor hozhat az üzem számára előnyöket, ha az üzem belső munkaszervezési megoldásai és érdekeltségi rendszere alkalmas a központi keretszabályok befogadására, s az általa közvetített követelményrendszer továbbadására. Botos Károly Lerázza a meggyet... A ráckevei Aranykalász Mgtsz meggyesében géppel szedik s meggyet. A különleges berendezés hidraulikus karja átkulcsolja a fa törzsét, majd alaposan megrázza a fát, a gyümölcs ponyvára hullik, ahonnan szállítószalagról kerül ládákba (Fotó: MTI — Kerekes Tamás felv. — KS) Környezetkímélő műtrágyázás a Balatonnál A Veszprémi Nehézvegyipari Kutató Intézet Keszthelyi Kemizálási Szolgálatának közreműködésével a Balaton-parti területeken fokozatosan megvalósítják a mindenfajta kemizálási szennyezéstől mentes mező- gazdasági termelést. A hozamokat növelő, a kultúrnövények védelmét szolgáló vegyipari termékek nélkülözhetetlen eszközei a korszerű mezőgazdasági termelésnek, ám a talajba, illetve a növényzetre juttatásuk káros lehet a környezetre, elsősorban is az élővizekre. A Keszthelyi Kemizálási Szolgálat munkatársai elsősorban a Balaton védelmét tartották szem előtt, amikor hozzáfogtak a környezetet védő és kímélő folyékony műtrágyázás kísérleteihez. A keverékek előállítására mo- dellüzemet építettek, készítményeik alkalmazásához pedig a helyi egyetemi tangazdaságban és a szomszédos cserszegtomaji termelő- szövetkezetben láttak hozzá. A folyékony műtrágya különösen alkalmas a Balaton- felvidéki szőlő- és gyümölcs- ültetvények talajerőpótlására, mert a megfelelő berendezéssel a kívánt mélységbe, a gyökérzóna közelébe juttatott oldat nem mosódhat le a talajfelszínről. A Balaton-felvidéken a kővágóörsi termelőszövetkezetben már üzemi méretekben alkalmazzák a keszthelyi módszert és a sikeres kísérletek után az eljárás bevezetésére készülnek a badacsonyi szőlőtermelési rendszer taggazdaságai is. A folyékony műtrágya alkalmazásának haszna még a jelentős termésnövelő hatás, s hogy a szer kijuttatásához kevesebb idő és munkaerő szükséges, mint más eljárásokhoz. A szakemberek szerint néhány éven belül a tóparti területeken általános lesz a környezetkímélő műtrágyázás. (MTI) RÖGÖSEN SÍÉP ÉLETÚT „ Mondja, maga mikor alszik...?” Ott ül a verandán, ahová vékony pásztákban bekacsint a nyári nap, s az ölébe ké- redzkedik az unokája. Éppen azt mondja a nyugdíjas, hevesi Barna András, hogy öt- venben az átányi Dózsa Népe így választotta meg tszcs- elnöknek: — Apádat ismerjük, nem esik messze az alma a fájától... Pislant egyet a szemüvege mögött, lágyan megsimogatja a kis buksi fejet, mintha azon tűnődne: ennek a kis apróságnak vajon milyen életútja lesz ... ? Mert az övé rögös volt, nagyon is rögös, de igazán szép. — Atányi apámtól annyi minden mellett örököltem az olvasás szeretetét is. Olvasott paraszt volt, azzá lettem én is. Érdekelt minden, de főként a történelem, sorsunk alakulása. Olyannyira, hogy amikor katona voltam Pesten, a kenyérzsákban ott vittem a könyvet, s olvasás közben lepett meg az őrhelyen az egyik parancsnokom is. Büntetés helyett ezután politikai előadásokat kellett tartanom ... Igazán jó dolgom volt, lehettem volna akár tiszt is, de hát — hívott a pacsirtaszó, így nem lettem katona . . . Az igaz mese itt megszakad egy percre, mert az unoka izeg-mozog, már menne, totyogna tova a konyhába, ahol András bácsi felesége a vendégtisztelő kávéval bajlódik. — Mindig beszédes ember voltam, szerettem megmondani a magamét, talán azért is tartottak olyan állandó „falugyűlési felszólalónak”, amikor visszakerültem Átányba. Ez hozhatta, hogy az első tanácsválasztáskor társadalmi elnökhelyettest „csinált” belőlem a falu. Meg tszcs-elnököt, úgy, hogy fogalmam sem volt az akkori begyűjtési gondokról, a sertésvágási engedélyekről, az államigazgatási teendők útvesztőiről. De hát, ha megbíztak, megbíztak .. . Dolgozni kellett, bár az irodát nem nekem találták ki. Ez akkor foglalkoztatott főként, amikor az elnök lemondott, s nekem kellett a helyébe lépnem. — András bácsi, azt szokták mondani, hogy az ember nem lehet próféta a saját hazájában ... — Ezt én nem írom alá, mert nem prófétaság kérdése ez. Azt vallom, embernek kell maradni mindig, mindenkor: bármilyen funkcióban dolgozunk is. Engem annak idején például azért szóltak meg „magasabb posztról”, mert a helyi szokás szerint úgy szólítottam egy idősebb embert, hogy: „bátyámuram”. Hát, hogyne mondtam volna neki, ha ő meg azzal állított be egy vágási engedélyért, hogy „Bandi fiam, hajnalban ölnénk egy disznót...” No, amikor ezt a felsőbb ember ridegen számon kérte, csöndesen azt mondtam: Itt tudni kell beszélni az emberek nyelvén, s ha ez így nem jó, akkor bennem van a hiba. Félreállhatok, megvan még nekem a kaszám, kapám ... De erre nem volt szükség, mert bíztak bennem, újabb feladatot kaptam Tiszanánán. Pártot szerveztem 53-ban, akkor, amikor 150—200 ember nem akarta átvenni az új tagsági könyvét a nehéz helyzet miatt. Az akkori iskolaigazgatóval, Pócs Sándorral — ő serkentett ízes szóval a tanulásra — kerestük a 17-es, 19-es proletárokat, a velünk együtt gondolkodó embereket. Az akkori választásra kiállítást készítettünk a fejlődésről, s több mint hatszá- zan voltak ott a gyűlésünkön. — Szép siker lehetett... — No, igen. Csakhogy ezután rögtön a pártiskola következett, majd a hevesi járási pártbizottsági munka Tóth Sándorral, Ötvös Aladárral. Mire belemelegedtem volna, jött a pártutasú tás: „Káderek — falusi munkára!" És ismét Tiszanánán találtam magam, ahol jó érzés volt tudni: befogadtak az emberek. Egyegy kis- gyűlésen éjjel kettőig, háromig el-elbeszélgettünk a dolgainkról. Egészen addig, amíg meg nem zavarta az embereket az októberi vihar, amelytől 56-ban én is kaptam két, nagyon is érezhető pofont .. . o — De Tiszanána visszafogadott ... ! Igaz, előtte még történt egy és más dolog: a már nyugdíjas Vaskó Mihállyal, vagy a hevesi gépállomáson dolgozó Deák Istvánnal végig kitartottunk a karhatalomban. Később Átányban szerveztem a pártot, azután újra a Dózsa Népe elnöke lettem, majd pártmunkás Hevesen, egészen hetvenig... — meséli. Nagyot ugrottunk az időben. De Tiszanána még visz- szacsalogatja az emlékezetet. — A tsz elnökhelyettesévé javasoltak — mondja. — Nehezen szántam rá magam, mert élt még bennem a tüske, de amikor a közgyűlés mindössze öt ellenszavazattal fogadott el, úgy éreztem: itt a helyem, ide hívott a pacsirtaszó megint... Ügy belevetettem magam a munkába, hogy egy alkalommal — jó éjféltájt — azzal fogadott a tehenészet telepőre: „Mondja, maga mikor alszik ... ?” Ezen alaposan elgondolkodtam, mert nálam ez a kitartás nemcsak a konkrét munkára, hanem a tanulással fejlesztett gondolkodásra is vonatkozott. Nekünk, ennek az országnak a polgárainak, ennek a rendszernek a híveinek semmiképp sem szabad „elaludnunk”... — Ha már arról esett szó, hogy állandóan helyt kell állnunk, meg kell újulnunk, feltehetem a kérdést: miként fogadta a későbbi megbízatást, a népi ellenőrzési bizottság járási vezetését? — Ringattam a bölcsőjét, hogyne neveltem volna a gyermeket... ! Ott voltam 68-ban, amikor megalakult, bár nem gondoltam, hogy konkrét munkát is kapok majd a NEB-ben. De így alakult, s végeztünk néhány nagyon komoly vizsgálatot: a tsz-tagok munkavédelméről, a gyermekélelmezésről, a Tisza—II. hatásáról. Mondhatom, kedvemre való munka volt, mert mindig is szerettem egy-egy dologban búvárkodni, elmélyülni az emberek érdekében, ügyeiben. Csak egy a baj, eljött a nyugdíj, eljárt az idő. Nem is gondoltam volna ... Az idő, múlását, ahogy beszélgettünk, a kisunoka is jelzi. Apró, szőke feje oldalra billen, s amikor a kellemesen hűs teraszon lefektetik, csendesen elpihen, ösz- szenézünk András bácsival, és halkan — de kajánul — megkérdezem: — Mondja, maga mikor pihen ... ? Nem tudom, eszébe jutott-e a tehenészet telepőre, de látom, hogy érti a „szójátékot”. — Azt hiszem, soha. Nem engedi a négy unokám, meg az összetartó, szerető család, hogy elpilledjek. Meg a párt sem, a munkásőrség sem, a népi ellenőrzés sem. Csak^ egyetlen valami van, amitől mindez függ: a szívemtől, amely ugyan a régi, de sajnos — megviselte ez a hosszú, rögös út.., Szilvás István
