Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-20 / 118. szám
4* 1 pBifflfff ... .....!bI!«'i:. bí: rPFi NÉPÚJSÁG, 1983. május 20., péntek Otthonra találtak... Látogatóban egy gyöngyösi középiskolai kollégiumban Pécsi Sebestyén orgonaestje Gyöngyösön Bach — aki szerzőként és előadóként az orgonaművészet egyedülállóan nagy mestere volt — mondta egyszer tréfásan tanítványainak: „Nem is olyan ördön- gősen nehéz dolog ez, csak megfelelő időben, a megfelelő billentyűt kell lenyomni.” Ez a megjegyzés is rávilágít arra, hogy milyen hallatlan művészeti erő, technikai tudás és át- érzett lelkűiét kell az orgonamuzsika műveléséhez. Ezt bizonyította a zenekedvelő gyöngyösi közönség számára Pécsi Sebestyén Liszt-díjas orgonaművész a Szent Ber- talan-templomban, az Országos Filharmónia 1982 83. évi bérleti hangversenyeinek befejező műsoraként adott orgonaestjén. A sajnálatosan nem túl nagy számú közönségnek ritka szépségű és különleges élményt adó hangversenyben lehetett része. A műsor nyitószámaiként, a Bachot megelőző orgonistanemzedék kimagasló alakjainak művei hangzottak el. Kodály „Glória” című tétele az est egyik legfényesebb, legsikerültebb darabja volt. A mű keletkezése szű- kebb pátriánkhoz, Heves megyéhez kötődik. 1942-ben, a galyatetői hegyi kápolna harmóniumán — alkalmi se- gédkántorkodást vállalva — született meg Kodály egyik legnagyszerűbb egyházzenei alkotása: a Csendes mise orgonára. E művéből alkotta meg később, 1944 vérzivataros esztendejében a „Missa brevis” szólóhangokra, kórusra és nagyzenekarra írott — „In tempore belli.. („Háború idején ...”) mot- tójú, békesség után sóvárgó, kompozícióját. Ennek a harmadik tétele a bemutatott „Glória”. Lisznyai: „Pasto- rálé”-ja a karácsonyéj bűbájos, idillikus hangulatát árasztotta, fényesen igazolva, hogy Pécsi Sebestyénnek nemcsak a drámai hangvétel az egyik fő erőssége. A műsor végén elhangzó Hidas Frigyes: „Finálé”, bravúros technikai megoldásokra alkalmat adó, hatásos és erőteljes zárás volt, méltó befejezése az emlékezetes koncertnek. Reisz László A batyu Az irigység úgyszólván egyidős az emberiséggel. Az ujjunk sem egyforma, — szokták mondani — amikor a másét találjuk jobbnak, szebbnek, divatosabbnak. — De jó lenne, ha az enyém lenne! — fogalmazódik meg ilyenkor a jámbor óhaj, ahonnan azután már csak egy tyúklépés az irigy sóvárgás. — Miért az övé? Miért nem az enyém? A bölcs öreg, nagy időket átélt, próbált jót, rosszat, ismeri az embereket: — Mindannyiunknak megvan a magunk batyuja! — Miféle batyuról beszél? — Tudja, a magam módján, én már csak így nevezem a minden ember által egy életen át cipelt emberi terheket. Egyikük elbeszéli, kikiabálja, hogy mi van a batyujában, a másik csendben van, hallgat. — Milyen jó dolguk van ezeknek! — sóhajtunk fel néha. Van pénzük, jó módjuk! Ugyan honnan van? És miért nincs nekünk? Ezek valószínűleg nem tisztességesen szerezték a vagyont... Másnap aztán már elcsúszik egy csípős megjegyzés, egy félre nem érthető célzás. Harmadnap már az irigység beszél: — Könnyű nektek! Pénzetek van, jól van sorsotok, semmit nem szólhattok. Pedig szólhatnának! Rádolgozták a fél életüket arra, amijük van. Csak éppen boldogságuk nincs. Az ő batyujuk is tele bajjal. Beteges a gyerek, félrokkant az egyik szülő. Csak erről hallgatnak! Tűrnek némán és legföljebb a jó szándékú kíváncsiságra adnak némi felvilágosítást : — Megpróbáltunk mi már mindent, összejártuk a fél világ orvosát. Külföldi drága gyógyszerek, műtét. Semmi sem segít! A batyuban levő bajokat persze senki sem irigyli. Azok nem is látszanak mindig, kevesen tudnak róluk. Az öreg tovább szövi a beszéd fonalát: — Ezekbe a batyukba tulajdonképpen belefér az egész világ baja. A személyeké, a családoké, de akár egy országé is. A betegség, a részeges, dologtalan férj, a félrenevelt gyerek, a haszontalan pazarlás, az összeférhetetlen magatartás, a gőg, az elhagyottság. — Ók aztán valóban boldog emberek! Ha nem szégyellnék, még a kerítésüket is kolbászból fonnák. Micsoda tévedés! Sajnos, ők nem boldogok. A külső, a csillogás csak máz, amolyan cifraság. Nem szeretik egymást! Napirenden a civakodás, a veszekedés. Válóper, kibékülés, újra válóper! Az öregember már régen egyedül él. Sokat dolgozott életében, sokat tett másokért és most mégis magára maradt. Merész a kérdés, de előrukkolok: — Megmutatná-e, hogy mi van a saját batyujában? — Miért ne, ha érdekli! Bár én sem szívesen mutogatom. — Nehéz, de szép életem volt! Ki gondolta volna, hogy mindenkit túlélek és egyedül maradok. A két fiamat is! Pofozott az élet, értek csapások, de a küzdelmeim nem voltak hiábavalók. Most öl, gyilkol a magány, de végtére is boldogtalannak azért nem mondom magam ... Elhallgat, amint kiöntötte a batyuja tartalmát. Az élet rendje szerint bizony gondokkal, bajokkal küszködünk és kevés ember háza tetején pihen meg hosszan a boldogság. A batyunkat pedig cipelnünk kell. Mindnyájunknak! És erről nem szabad elfeledkezni, mert egymás terheit nemcsak nehezíteni, de könnyíteni is lehet... Szalay István A szobrok könyve Pécsett Az épület a régvolt századokat idézi. Valaha ferencesrendi szerzetesek éltek, munkálkodtak itt, ma viszont tizenéves fiatalok zsi- vajgása sugallja az ifjúság hangulatát. A gyöngyösi középiskolások egy része tölti itt napjait. Járjuk — Juhász Béla igazgató kalauzolásával —az ódon termeket, hálókat, s közben akaratlanul is azokra az esztendőkre gondolok, amikor kollégiumi nevelőként tevékenykedtem, amikor a ritka szép, de igen nehéz hivatásban leltem örömömet. Ez a nosztalgia vezérelt ide. Arra voltam kíváncsi, hogy a mai nevelők miként boldogulnak, a mostani ifjak otthonosan érzik-e magukat ebben a családpótló környezetben. A direktor régi ismerős, korábban egy általános iskola vezetőjeként munkálkodott, méghozzá erdemé- nyesen. így aztán önkéntelenül is összehasonlítással kezdi: — Jó, hogy ide kerültem, mert időm zömét a gyerekek körében tölthetem, velük foglalkozhatok, s ennél aligha létezik tartalmasabb, elfoglaltság. Szerencsére kevesebb az adminisztratív jellegű teendő, a gazdasági feladat, így aztán mindiga lényegre koncentrálhatok. A lekötöttség itt sem hiányzik, ám ezt nem érzem tehernek, mert a fiúk, lányok őszi ntesége, tisztelettudó szókimondása, kezdeményezőkészsége feledteti velem — egyébként így vélekednek kollégáim is — az apróbb gondokat, bosszúságokat. A demokratizmus jegyében Százhatvan fiatallal —közülük kilencven lány, hetven a fiú — hat nevelő törődik, lehetőséget biztosítva arra, hogy valamennyien ízelítőt kapjanak a demokratizmus ábécéjéből, hogy mindannyian zavartalanul tanulhassanak, pihenjenek és művelődjenek. — A gárda több oktatási intézményből verbuválódott, itt vannak a Nemecz József Mezőgazdasági, a Vak Boty- tyán János Ipari Szakközép- iskolák diákjai, a kereskedelmi, az ipari szakmunkás- képzők tanulói. Ebből a sajátos helyzetből számos nehézség fakad, ezeken azonban igyekszünk úrrá lenni. Nálunk nincsenek üres órák, hiszen délelőttönként is nagy a forgalom. Az alapközösségekbe — ezekből hat van — általában az azonos iskolába járókat tömörítettük, persze ez nem sikerülhetett minden esetben. Olyan munkarendeket alakítottunk ki, amely nemcsak megfelel az igényeknek, hanem figyelembe veszi a tinédzserek kívánságait is. Jó, olykor meghitt légkört csak így lehet teremteni. Nem feledkeztünk meg arról sem, hogy a diákönkormányzat fórumait életképessé formáljuk. A kollégiumi, illetve a diáktanácsban — az utóbbi a szűkebb körű — valamilyen módon mindenki érdekelt. A A két elégedett fiatal Kocsis Katalin és Szaniszló Tamás (Fotó: Szabó Sándor) célunk az, hogy egyre többen kapjanak felelősségérzetet követelő feladatok sorával járó funkciókat, hiszen így olyan útravalóra tehetnek szert, amelyet felnőtt korukban ügyesen hasznosíthatnak. Mindkét szerv jogköre viszonylag széles, azaz a tagok a jutalmazás és a büntetés kérdéseiben is dönthetnek. Napirend közelről Nagyon jól emlékszem arra, hogy mennyivel több megpróbáltatás várja a nevelőket, mint a katedrákon állókat, ök nem élhetnek az osztályzás „fegyvertárával” nekik a meggyőzés erejével kell hatni az olykor szélsőségekre is hajló gyerekekre. — Ez az állandó erőpróba szinte felvillanyozza az embert. (Mi o bizalom jegyében tevékenykedünk. Mindig elismerjük lehetőségeinkhez mérten kedvezményekkel méltatjuk az átlagon felüli szorgalmat. A délutáni kimenő — fél négyig — mindenkinek jár, ám a négyesnél jobb átlageredményűek sokkal szabadabban mozoghatnak, mint a többiek. Nem kötelező részt venniük a szi- lenciumon, ők osztják be idejüket, s este fél héttől fél nyolcig is a városban tartózkodhatnak. Ügy érzem jó ez a módszer, mert a kevésbé igyekvőket is a példakövetésre sarkallja. így a legjobbak egyébként már péntek délután hazautazhatnak, ez is fokozottabb helytállásra ösztönzi azokat, akik pillanatnyilag még kimaradtak ebből a körből. Jó légkör Az is érdekelt, hogy miként vélekednek az érintettek, azok, akik négy esztendőt töltenek itt. A recski Kocsis Katalin harmadikos a mezőgazdasági szakközépiskolában. Maga se tagadja, hogy esetenként többet produkálhatna. — Ennek ellenére otthonosan érzem magam, elsősorban azért, mert alapközös- ségekben, a hozzám hasonlóan gondolkodók tömörültek. örülünk annak, hogy igénylik meglátásainkat, javaslatainkat. Egy dolgot nehezményezünk csak, azt, hogy nemcsak az eredményeket kellene mérlegelni, hanem azt is, hogy ki mire képes. Más szóval, jó néhány olyan társam is akad, aki a közepesért tisztességesen megdolgozik, s többre nem telik tőle. Persze az is igaz, hogy egyáltalán nem könnyű a személyenkénti megítélés. Szaniszló Tamás hatvani, naponta hazajárhatna, ő azonban inkább a kollégiumot választotta. — Már elsősként elhatároztam, hogy tovább tanulok, s a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre pályázom. Tudtam: a siker alapvető feltétele az, hogy maradéktalanul lássam el napi teendőimet, s ez bizony nem kis időt igényel. Ezért kihasználok minden percet. Engem, s az ugyanígy vélekedőket nem kell nógatni a tanulásra. A hangulat egyébként kellemes körünkben, mert szórakozásunkhoz is tippeket kapunk. Nem hiányoznak a tudásgyarapító vetélkedők, kirándulások, az alkalmankénti diszkók sem. Aligha lehet egyértelműbben megfogalmazni — mások nevében is — azt, hogy ebben a kollégiumban mindenki otthonra találhat, s boldogulásra szánt ifjúvá formálódhat... Pécsi István Az ünnepi könyvhét legrangosabb helyi kiadványa lesz az a mű, amely a történelmi, építészeti és művészeti értékekben gazdag Pécs szobrászati alkotásainak bemutatására vállalkozott. A város kétezer éves történelmi múltját és a magyar művelődésben betöltött kiemelkedő szerepét kereken ötszáz köztéri szobor, emlékmű, emléktábla idézi. Pécsett ez az első ilyen ösz- szefoglaló mű, de országosan is párját ritkítja a mű- vészettörténetileg és hely- történetileg egyaránt jelentős kiadvány. A kép- és szöveganyag kétszázötven évet fog át: az 1739-ből származó Berényi Zsigmond-dísz- kúttól az 1982-ben felállított Csontváry-szoborig. A kötet szerzői megörökítették a művészetileg értékes régi kapuzatokat, címereket, temetői szobrokat is. Felhasználták a levéltár, a múzeum és a magángyűjtők birtokában levő archív fotókat, amelyek egy-egy nagyobb jelentőségű szobor felavatásáról készültek (például a Zsolnay-szobor 1907-ben történt leleplezése), és egyegy időközben elpusztult vagy elpusztított alkotást ábrázolnak (például a munkásotthon udvarán 1905-ben felállított Lassalle-szobor, amelyet a német megszállás alatt romboltak le). A félezer oldalas kötetet Rom- váry Ferenc művészettörténész szerkesztette, a felvételeket Halász Rudolf fotóművész készítette, a szép kivitelű könyv a pécsi Szikra Nyomda gondos munkáját dicséri. A városi tanács tízezer példányban adta ki és egyelőre Pécsett hozzák forgalomba. 16. Az óvoda bővítésére szervezett társadalmi munka felrázta az egész községet. Olyanok is jelentkeztek munkára, akiknek nem volt óvodás korú gyermekük, összefogtak a kisiparosok, vállalták a bútorok elkészítését, a termelőszövetkezet elnöke két rakomány sódert vitetett a helyszínre. Megjelentek az ácsok, sőt két cigánycsalád is jelentkezett, hogy segít vályogot vetni. Amikor megtudták, hogy arra nincs szükség, vállalták a malterkeverést és a téglahordást. Tamás mindennap odalátogatott az iskola után, megjelent gyakran az orvos is, a tanácselnök példát mutatva nekivetkőzött, és felment az állványra. Egy ilyen alkalommal egyszer azt mondta Tamásnak: — Érdemes lenne összetartani továbbra is őket. Az egész falut. Mit szólna a vízvezetékhez? Igaz, hogy nem biztatnak, de ha megásnák a csöveknek az árkokat, akkor már közelebb kerülnénk hozzá. Tamás csak a vállát vo- nogatta. Ezt ő nem vállalja. Igaza volt az igazgatónak, hogy mindent a pedagógusok nyakába akarnak varrni. Az egészséges, vezetékes ivóvízért fáradozzon a községi orvos. Szóljanak neki. Egy nap megvárta a kijáratnál Jancsi. Addig várt rá, míg elment a busza. — Majd gyalog vágok neki. Legfeljebb kihűl az ebéd. Nem jön át délután, tanár úr? Már kinyílt a kiskutyánk szeme. El is kelt mindegyik, mi csak egyet tartunk meg, úgy döntött édesapám. És Bundit, természetesen, ha nem akad gazdája. — Egy kiskutyát én is elhozok. És ha megvársz, akkor veled megyek. Nekivágunk gyalogosan. Olyan szép az idő. Jó? — Remek! — ugrándozott Jancsi és hol előtte, hol mögötte, loholt, göröngyökkel megdobálta a károgó varjakat, bukfencezett a fűben, majd fütyörészve csalogatta a madarakat. A nagy fűzfa alatt, a parton nem ült most ott az öreg őri Kálmán bácsi, Jancsi azt mondta, hogy bement a szarvasi piaora. — Vendéget hóztam! — futott be előtte a nyitott kapun a fiú. Bundi megugatta. Körülötte négy kiskutya viháncolt. Volt egy tarka, fekete-fehér foltos, az tetszett legjobban a tanárnak. Azt viszi haza. Mária bot nélkül bicegett elő az alsó konyhából, mert a melegek beálltával ott főztek. Nem nagyon lepődött meg a vendég láttán. — Ilyen sokáig tartott a tanítás ma? Már kihűlt az ebéd. — Gyalog jöttünk — mondta Tamás vidáman, és őrült, hogy eljött. — Jancsi hívott kutyanézőbe. Elvihetek egyet? — Akár kettőt is. Válasz- szón közülük. — Az a tarka tetszik ■ nekem a legjobban. — A magáé a kis tarka — nevetett Mária, és a kezét nyújtotta. — Megkínálhatom ebéddel? — Nem azért jöttem, bár ha meghív, elfogadom, mert éhes vagyok. Jó házi főztöl már régen ettem. — Hát a felesége nem szokott főzni? Tamás nem felelt. Jancsival a kút melletti dézsában kezet mosott. Kiültek a kertbe, a gyalult asztalhoz, ott terített Mária. Szellő rebbent a víz felől, friss levegőt hömpölygetve. Az új telepítésű erdő már kétméteres volt, a szélben halkan zúgtak és hajladoztak a fák. — Mikor lesz ebből igazi erdő? — kérdezte a tanár. — Majd ha fészket raknak a fákon a madarak. Addig nem erdő az erdő, amíg nincs fészek a fákon. Tamás dicsérte a lány főztjét, azzal hízelgett, hogy még soha ilyen jót nem evett. Mária mosolygott, nem vette komolyan a vendég áradozását. De azért örült neki. (Folytatjuk)
