Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-10 / 109. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. május 10., kedd f. Talán a legszorgalmasabb hazai énekesmadár a veréb­nél karcsúbb, szürke tollru- hás barátka. A hím fejét fe­kete, a tojóét és a fiatalokét rozsdabarna „sapka” díszíti. Tavasszal, március végén, először a hímek érkeznek vissza közel-keleti telelőhe­lyeikről, és ha az dőjárás kedvező, eleinte halkabban, később egyre hangosabban énekelni kezdenek. A barát­ka éneke két részből áll. Először utánzásokkal is tar­kított változatos csicsergés, amelyet a madarászok „bo- konéneknek” is neveznek, majd ezt követi a csengő flótahangokból álló befeje­zés. Ez a poszátákkal rokon szürke kis madár legalkal- mazkodóbb madárfajaink kö­zé tartozik. Eredetileg a dús alj növényzetű lomberdők, a folyóárterek ligeterdeinek lakója, de megtelepedett a parkokban, kertekben, teme­tőkben is, mindenütt ahol táplálkozásra és fészkelés- re alkalmas élőhelyet talál. A párok egy-egy kiválasztott területet birtokolnak, ezt a hím sűrűn hallatott éneké­vel jelzi. Amikor a fülemüle, az erdei pinty és az énekes rigók rég elhallgattak már, a barátkák, különösen a ko­ra reggeli órákban, a nyár második felében is énekel­nek. A párok növényi szálakból álló egyszerű fészküket bok­rok alacsony ágaira, az ár­téri erdőkben gyakran az ott buján tenyésző szederindák közé, alig arasznyira a föld felett építik. Az öt tojáson éjszaka a tojó, nappal rend­szerint a hím kotlik. A fió­kák 10—11 nap alatt kelnek ki, és alig száradnak meg, nyomban enni kérnek. Szü­leik szorgalmasan hordják számukra a hernyókat, ko­ra reggeltől egészen alko­nyaiig etetik a mindig éhe­sen tátogó kicsinyeket Ezek gyorsan növekednek, és 10—15 napos korukban már elhagyják a fészket. Eleinte a sűrűben bújkálnak, ahol az öreg madarak tovább ete­tik őket, de gyorsan önálló­sítják magukat, és ettől kezdve a környéken kóbo­rolnak, míg szüleik a máso­dik költéshez látnak. A barátka tápláléka ta­vasszal és nyár elején túl- nyomólag rovarokból áll, de amikor augusztusban érni kezd a bodza, egyre többen gyülekeznek az édeskés ízű fekete bogyók közelében. Az őszi vonulás fő ideije szeptember és október, de gyakran akadnak áttelelő példányok is. Az őszi bodzá- sokban gyűrűzött barátkák egyebek mellett Ciprus szi­getén, Libanonban és Szíriá­ban kerültek kézre. A Közel- Keletről érkeznek vissza minden tavasszal, hogy az erdőkben és kertekben a bokrok ágai között újra fel­csendüljön a hímek párt csalogató, hangos éneke. AKÁR A SARKI MEDVE Fehér oroszlánok Fehér oroszlánokról már évtizedek óta beszélnek, de csak 1975. október 4-én si­került valakinek látnia is ilyet: Chris McBride állatku­tató az 550 négyzetkilométer területű afrikai Timbavati rezervátumban találkozott egy nőstény oroszlánnal és három kölykével, amelyek közül kettő hófehér volt, akár a sarki medve. Az akkor 36 éves Chris McBride kora ifjúságától kezdve tanulmányozta a va­don élő oroszlánok életét, kezdetben egyedül, miköz­ben apja farmján dolgozott, később feleségével, a szak­képzett zoológussal és má­sokkal együtt kis kutatócso­portot alkotva. Amikor McBride megpillantotta a fehér oroszlánokat, elhatá­rozta, hogy megfigyeli őket, annál is inkább, mert a Tim­bavati rezervátumban erre különösen alkalmasak a kö­rülmények. Az egyik fehér oroszlán- kölyök a Temba — Remény — zulu nevet kapta, a má­sikat Tombinak, vagyis Le­ánykának nevezték el. A kutatók megállapították, hogy fehér oroszlánkölykök esetében nem albinizmus­ról van szó, hiszen szemük ugyanolyan aranybarna szí­nű, mint a közönséges orosz­lánoké, fülük körül sötét a szőrük, és az orruk hegye is normális barna színű. Egyéb jelek sem mutattak arra, hogy a két oroszlánkölyök albínó lenne. A további kö­vetkeztetéseket megkönnyí­tette az a tény, hogy felis­merték az oroszlánkölykök anyját: azonos volt azzal a nősténnyel, amelyet Char­lotte McBride és a kutató- csoport más tagjai már ko­rábban is figyeltek és fény­képeztek, sőt a kölykök szü­letése előtt 106 nappal^ Charlotte McBride-nak sike­rült a nőstény és az Aga­memnon nevet viselő hatal­mas hím párzását is lencse­végre kapnia. Az tehát nem volt kétséges, hogy a három kölyök — és közöttük a két fehér — oroszlán apja Aga­memnon. Ráadásul 1975 vé­gén Chris McBride a rezer­vátumban még egy fehér oroszlánt talált, amelynek apja ismét Agamemnon volt, anyja egy másik nőstény. Sok megfigyelésből és ku­tatásból végül kialakult az az elmélet, amellyel Chris McBride a fehér oroszlánok születését magyarázza. Sze­rinte valószínű, hogy a titok valahol azokban a sok ezer évvel ezelőtti korokban ke­reshető, amikor még egész Európában és Ázsiában vol­tak oroszlánok, amelyek al­kalmazkodva az akkori idő­járási viszonyokhoz, a hóhoz és a jéghez, fokozatosan fe­hérré váltak —, számukra ez akkor védőszín volt. Az oroszlánok génjeiben meg­maradtak az akkori fehér színezetet előidéző tényezők, és időnként még most is jelt adnak magukról fehér köly­kök születése formájában. (Magazin Polski) Lovak leltára A világon összesen 61 millió lovat tartanak szá­mon, ebből hazánkban mint­egy 110 ezer él. Mi ez a má­sodik világháború előtti kö­zel 1 millióhoz, vagy a há­ború utáni 328 ezerhez ké­pest? Az állománycsökkenés persze érthető, hiszen ma már lovak helyett traktoro­kat, kombájnokat, bonyolult erő- és munkagépeket fog­lalkoztatnak a földeken. A hazai lóállomány fele a ház­táji és kisgazdaságokban ta­lálható, ahol még szükség van az élő vonóerőre. S az utóbbi időben mintha a te­nyésztési kedv megélénkült volna: egyre inkább igénylik a hidegvérű mének utódait, az úgynevezett „erőlovakat”. Vágóállatként — az egyre növekvő külföldi keresletet követve — évente 6000 lovat adunk el mintegy 4 millió dollár értékben, s több mint félezer munkalovat exportá­lunk. A vágólovak némi hiz­lalásnak alávetett kiselejte­zett, kiöregedett munkalo­vak. A jó minőségű, fiatal csikóhús iránt még fokozot­tabb lenne az igény. A sport- és versenylovak külön kategóriába tartoznak. Ezek hazai törzstenyészetei SZÉPÍTŐSZER IS? Feljegyzések szerint az egyiptomiak kedvelt étele, asszonyaik szépítőszere volt a nyúlhús. A test karcsú­ságát, az arcbőr bársonyos üdeségét a nyúlból készült ételeknek tulajdonították. Természetesnek tűnik hát, hogy ma sokan az étkezési „divat” megújhodásának te­kintik a nyúlhús iránti ér­deklődést. Valójában másról van szó. A tudomány bebi­zonyította, hogy a nyúlhús könnyen emészthető, bioló­giailag értékes dietikus ha­tású, kedvező fehérjearányú, közepes vitamintartalmú ótel. A kalóriában szegény és a fehérjékben gazdag ét­kezési nyersanyagok után kutató konyha fedezte fel újra a nyulat. A nyúlfajok közül is a házinyúlat, amely tenyészthetőségével, szapo- raságával a vadnyúlnál te­kintélyesebb húsbázist kép­viselhet. Emellett a vadnyúl húsa rostos, vörös színű, a házinyúlé finom rostú és változatlanul a világelsők közé tartoznak. A versenyló- tenyésztés nyereséges, még akkor is, ha a sport- és ver­senylovak az állami 'tulaj­donban levő lóállománynak mindössze 5 százalékát te­szik ki. A fiatal, betanítatlan állatok persze kevésbé ér­tékesek, mint a lovas ha­gyományokkal rendelkező tájkörzetek által felnevelt és csaknem egészen fehér. A háztartásban a csirkehússal tartják egyenértékűnek, mert nagyjából az elkészítési ide­jük is megegyezik. Hazánkban a házinyúl tömegtenyésztésének alig két évtizedes múltja van. Az­előtt a porták megtűrt álla­ta volt a nyúl, ma értékes haszonállat, amely szép ke­resetet biztosít a vele fog­lalkozóknak, és tekintélyes devizabevételt az országnak. Ehhez persze több fontos feladatot kellett megoldani: a nagyüzemi állatfajta kine­mesítését. a legjobb etetési módszer, a legmegfelelőbb takarmányösszetétel megál­lapítását, a kedvező környe­zeti körülmények megterem­tését. A korszerűen tenyész­tett házinyulak ma már po­gácsák, rudacskák formájá­ban kapják a táplálékot, a keveréktakarmányt, amelyet lucernából, árpából, kuko­ricából, földi dióból és sok más nyúlcsemegéből, vita­„kioktatott” lovak. Az utóbbi évtizedek során bebizonyo­sodott, hogy a lótenyésztés legjövedelmezőbb ága a ver­senylovak tenyésztése. A ló­sport ma már persze csak telivértenyészetekből szár­mazó állatokra tart igényt. Egy ilyen szép példányt lát­hatunk a képünkön, a gya­korlatozás fáradalmai után kissé megpihenve. minőkből, nyomelemekből, antibiotikumokból állítanak össze a szakemberek. A megoldandó feladatok egyike volt a képen látha­tó korszerű, félautomatikus etető- és itatóberendezéssel ellátott nyúlketrec megter­vezése, amelyben könnyen tisztán tarthatók az értékes húsú állatok. Több a húsa, mint a csontja H eti umor ét elején — Már tíz éve táncolok úgy, ahogy te fütyülsz! Nem lehetne, hogy legalább egy pillanatig úgy fütyülj, ahogy táncolok? ★ — Tudod, mennyit kapott Bohdan azért a szép villá­ért? — Fogalmam sincs, hiszen azt sem tudom, ki volt a védője! ★ — Doktor úr, szükségem lenne egy igazolásra arról, hogy csak könnyű munkát végezhetek. — Hát ez nehéz lesz... ir — János, nem ismerek rád! — mondja a feleség az üdülő éttermében a férjnek, aki az egyik sört a másik után rendeli. — Nem tesz semmit, hi­szen úgyis ismerkedési esten vagyunk. ★ — Mi újság nálatok? — A feleségem megcsal a szomszéddal! — Nem ezt kérdeztem! Azt szeretném tudni, van-e valami újság nálatok! ★ Az egyik színész előadás előtt a függöny résén kiles a nézőtérre, majd a többiek­hez fordul: — Igyekezzetek, ma ma­gunknak játszunk! ★ — Milyen kár, hogy nem ismertem meg előbb, Dorka kisasszony. — Például tíz évvel ez­előtt? — Igen, és húsz kilóval ezelőtt! ★ — Az önkiszolgálást sze­reted jobban, vagy azt, ha a pultról kapod az árut? — Ha a pult alól. ★ Egy körülbelül százkilós férfi igyekszik felszállni a zsúfolt autóbuszra. — Már megtelt — mondja neki a vezető. — Dehogy telt meg — el­lenkezik a férfi —, hiszen nagyon jól látom, hogy még legalább két üres hely van! — Igen, de nem magá­nak! ★ — Miért panaszkodsz ál­landóan a feleségedre, hiszen olyan szép ... — öregem, látod, a cipőm is szép, és ha tudnád, hogy szorít! A „férfiszépség“ titkai az állatoknál A másodlagos nemi díszek, azok a bizarr és gyakra na­gyon szép hím jellegek, amelyeket tömören a páva­farok képvisel, mindig ma­gukkal ragadják a bioló­gusokat. amióta Darwin el­sőnek vetette fel, hogy ezek alapján választanak a nősté­nyek. Ezek különösen azért zavarba ejtőek, mert elté­rően az alkalmazkodás olyan megnyilvánulásaitól, ame­lyek legalább hasznosnak látszanak, ezek éppen ártal­masnak tűnnek. Így aztán szinte a legutóbbi időkig megválaszolatlanok marad­tak azok a kérdések, hogy a hímek számára valóban hasznosak-e ezek a díszek, és ha igen, akkor miért. Most azonban úgy látszik, mindkét rejtély megoldódott. Malte Andersson, a Götebor- gi Egyetem (Svédország) munkatársa kimutatta, hogy a nőstények valóban a rend­kívüli hímeket részesítik előnyben. William Hamilton és Marlene Zuk, a Michigan! Egyetem munkatársai pedig fölfedezték, hogy pontosan miért is teszik ezt. Paradies om-vidapinttyel végzett kísérlet során An­derson kimutatta, hogy azok a hímek, amelyeknek a far­kát mesterségesen meghosz- szabbították, több fészkelő nőstényt vonzottak a terü­letükre, mind azok a hímek, amelyeknek megkurtították a farkát. Nem nyertek alátá­masztást az olyan magyará­zatok, amelyekben a hímek közötti versenyben elnyert fölény, vagy az volt az érv, hogy messziről észre lehet venni. Tényleg úgy látszik, hogy a nőstényeknek jobban tetszettek a hosszabb far­kak. A hosszú farkak tehát — legalábbis a paradicsom- vidapintyeknél — valószínű­leg a nemi kiválasztódás folytán fejlődtek ki. Mármost az a zavarba ej­tő, hogy miért éppen ilyen nyilvánvalóan ártalmas jel­legeket részesítenek előny­ben. A nemi kiválasztódás klasszikus elmélete feltétele­zi, hogyha egy populációban a nőstények a hosszabb far­kú hímeket választják, ak­kor minden egyes nőstény­nek érdemes így tennie, hogy az ő fia is vonzó, hosz- szú farokkal díszelegjen. A biológusok azonban úgy ér­velnek, hogy a „válogatós” nőstények — evolúciós idő­mértékkel — nem tudják so­káig megtartani az előnyü­ket, mert a farokhosszúság egy felső határánál meg fog akadni. Ha a kevésbé szélsősége«, formák már már mind kihullottak, a ki­választódás folytán, egysze­rűen nem maradnak kü­lönbségek, amelyekből vá­lasztani lehet. El fog tűnni az előnyben részesítés és ve­le együtt a farok is, hacsak nincs valamilyen folyamatos előny ebből az ormótlan díszből. De mi lehet ez az előny? Hamilton és Zuk most meglepő megoldást kínál erre a dilemmára. A veréb­félék 109 fajtájában élő vér­paraziták vizsgálata útján jelentős kapcsolatnak jöttek nyomára ennek a leggyön- gítőbb betegségnek a gyako­ri előfordulása és a másod­lagos nemi díszek között. Hamilton és Zuk azt mond­ja, ezek a díszek első látás­ra lényegében nem tűnnek hasznosnak. Akkor talán ar­ra készültek, hogy más mó­don mutogassák a „jó gé­neket”? Hamilton és Zuk úgy véli, minthogy a fertő­zött madarak kevésbé erő­teljesen tudják mutogatrii magukat és a tollazatuk gyakran ócska, a paraziták­nak ellenálló gének a , má­sodlagos nemi jelleg minő­ségében mutatkoznak meg. Ez megmagyarázza a kap­csolatot, a parazitizmusnak azonban az a kulcsszerepe, hogy aparazita és a gazda­állat közötti szoros kapcso­lat következtében az ellen­állóképesség valószínűleg ciklikusan változik, s ennek során mindig lesznek olyan genotiupusok, amelyek el­lenállóbbak, mint a többi. A ritka, virulens parazita törzsek újra meg újra való felbukkanása hajtja előre azt a körforgást, amely fönntartja a képességek kö­zötti különbségeket. A nős­tények tehát továbbra is a mutatós hímeket választ­ják ,mert valószínű, hgoy mindig ezek rendelkeznek a legjobban ellenálló génekkel (New Scientist) Barátunk a barátka *-w M

Next

/
Oldalképek
Tartalom