Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. május 1., vasárnap MŰVÉSZET ÉS IRODALOM ikkal ékesített propagandaautó A művészet a forradalom szolgálatában A monumentális propaganda Nemzeti ünnepeinken éppen úgy, mint most, a munkásosztály nemzetközi ünnepén, falvaink, városaink zászlódíszbe öltöznek, a felvonulók feliratos táblákat emelnek a magasba, esetleg jelképekkel, a munkaeszközök másaival feldíszített gépjárművek is megjelennek az utcákon. Az efféle látványos demonstráció ugyan több évezredes múltban gyökerezik — tudjuk, hogy az ókor hadvezérei is diadalmi jelvényeiktől körülvéve vonultak fel egy-egy győzelmük után —, de a felvonulásoknak az az újabb kori szokása alig több, mint hatvanéves. A fiatal szovjet államban ugyanis ekkor — egészen pontosan 1918 elején — hirdették meg annak az úgynevezett monumentális propagandának az eszméjét, amely nemcsak a társult köztársaságokban vált népszerűvé és hagyományossá, hanem később a szocialista országokban is, természetesen a nemzeti sajátosságokhoz igazodva. A monumentális művészet forradalmi propagandájának jelszavát nem kisebb személyiség, mint maga Lenin fogalmazta meg azzal a céllal, hogy a társadalom átalakulásának idején a különféle művészetek is lépjenek a politika szolgálatába: mozgósítsanak, agitáljanak. Mivel az akkori Oroszországban fő ábrázolási irányzatként az avantgarde virágzott, így mindenekelőtt ennek a múltat tagadó és új formákat kereső művészetnek a hívei álltak a monumentális művészet szolgálatába. A merész fantáziájú művészek először a forradalom hősi halottjainak emlékhelyeit tervezték meg. Legelőbb Pétervárott készült el egy ilyen emlékmű, majd pedig Moszkvában is felállították A békéért és a népek barátságáért elesettek szobrát. Különösen érdekes volt a huszonhat bakui népbiztos emlékműve, amely — így írja egy emlékező — tömegszertartások megrendezésére is alkalmas volt. Az emlékhelyek kialakítása után az orosz és a világforradalom nagyjainak képmásait helyezték el a művészek a legtöbbek által látogatott köztereken. Moszkvában Robespierre, Marat, Danton, Rousseau, Voltaire hatalmas méretű portréja tűnt fel, Pétervárott pedig Blanqui, Jaures, Barbeuf óriásarca nézett le a tömegre. És amit annak idején a nagy francia forradalom lelkesebb hónapjaiban David, a híres festő tervezte meg a felvonulások, ünnepségek külső díszeit, lebonyolításuk rendjét, ugyanígy ezek a proletárállam mellé állt avantgardista képzőművészek jeleskedtek abban, hogy a tömeges megmozdulások minél látványosabb, agitatívabb arculatot öltsenek. Egész utcákat, térségeket alakítottak át úgy, hogy a valóságos házak falára mintegy a jövendő képét vázolták fel. A homlokzatokat hatalmas pannók- kal borították, és ebben a megmásított környezetben óriási hadihajókat, lokomo- tívokat ábrázoló maketteket közlekedtettek. De jártak ott úgynevezett propagandaautók és propagandavillamosok is... Ezek a propagandavonatok aztán országos körútra is indultak. Külsejüket, hatalmas, mozgósító, lelkesítő ábrák, jelszavak borították, bennük pedig plakátok, röplapok és filmtekercsek várták a látogatókat. Különösen Ukrajnában volt rendkívüli sikerük ezeknek az agitációs vonatoknak. A forradalmi propagandának az igénye a színházak embereit is mozgósította, akik — a festőkkel és szobrászokkal karöltve — még egy olyan hatalmas vállalkozásba is belefogtak, mint a Téli Palota bevételének megismétlése. Ez a népünnepély az októberi forradalom tizedik évfordulóján zajlott le, mégpedig úgy, hogy a hivatásos színészek mellett a fellelkesült tömegek is részt vettek. Az említett agitációs formák mellett még egy ősi és népi tájékoztatási eszközt is az új hatalom szolgálatába állítottak a művészek: a népi hirdetőtáblát, a lubokot. Ezek a lubokok tulajdonképpen arra szolgáltak, hogy egy egyszerű ábrával és néhány mondattal mindenki számára ismertessenek egy-egy eseményt, közhírré tegyenek valami általánosan fontos dolgot. 1918-tól kezdve a lubok is új szerepet kapott: forradalmi agitációs eszköz lett belőle. S nemcsak a tartalma változott meg, hanem a vidékről beköltözött Moszkvába is, többek között Majakovszkijnak köszönhetően Ezek voltak azok a bizonyos, sokat emlegetett ROSZ- TA-ablakok. Hogy ez a monumentális propaganda mily nagy művészi erőket szabadított fel. azt különösen jól mutatta a Párizs—Moszkva 1900—1930 című emlékezetes kiállítás, ahol a látványos agitációnak ezek az immár több mint fél évszázados emlékei külön egységet alkottak. A. L. Az utolsó nagyok egyike. .= ő még tudja, mi az: mejelen- ni. Ha belép a színpadra, mintha új reflektorok gyúl- nának és irányítják rá, csakis rá a figyelmet, ö még tud beszélni, érthetően. ízesen, tagoltan, torzulás és af- fektálás nélkül, ami ahogyan a tragédiák hősnőihez illik és azért a komédiákban sem éppen hátrány ,.. Neki még van stílusa — mondhatnánk — mert kétségkívül Sulyok Mária már jó ideje senkihez sem hasonlítható, senkivel sem összetéveszthető pom! pás egyéniség. Színésznő, aki megtalálja önmagát. Mert tessék csak megnézni a ré- ges-régi filmeket — a Maga lesz a férjemtől, a Férjet kérésekig — legfeljebb egy nagyon szép, elegáns, hódító szépasszonyt látni, aki sokat sejtetően mer a Jávor Pálok szemébe nézni, aki minden pillanatban hajlandó egy koktélt meginni, I lehetőleg távol a várostól, kinn a meghitt kastély meghitt sarkában... És ez a kedves, bájos, de sohasem elesett, gyöngéd menyecske — aki azért a színpadon is főleg vampok, démonok megformálására volt jogosított, félreértett minden tal- | mi csillogást, szerepeket keresett és talált magának, olyan káprázatos gyorsasággal, hogy nem sokkal ké- I sőbb már a felszabadulás után, a Mágnás Miskában ' képes volt önmaga paródiá- I ját is eljátszani, úgy figurázva ki grófnőjét, hogy közben egy hajdan volt színhá- i zi világ modorosságairól is elmondhatta véleményét. I Sulyok a legjobb iskolákat járta, akkor volt a Madách tagja, amikor még Pünkösti Andor neve fémjelezte a társulatot, s később a Nemzeti, majd a Néphadsereg színházbeli korszakában sem fogott mellé. Az akkor legjobbak vezették, és az akkor legjobbak voltak partnerei. Megszámlálhatatlan színpadi szerepe közül szinte nem is lehet igazán jellemző példát találni átalakulási képessége határtalanságára, figurateremtő készsége ötletességére. Volt Gertrud és Gertrudis, Ar- kagyina és Gurminszkaja, tanítónő és királynő, úriasszony és színházi mama. Voltaképpen az egész repertoárt fel kellene sorakoztatnunk itt —, hogy meggyőzzük az olvasót. Sulyok mindent tud. Ma már legendák övezik azt az Amerikai Elektra előadást, amiben még ő lehetett Kristin, vagy Jean Cocteau neurotikus Rettenetes szü- lőkjének bemutatóját, ahol Yvonne-t formálta meg. Ez már ugyanúgy színháztörténet, mint Bajor, vagy Törzs nagy párviadalai a Néma leventében. Szerencsére napjaink nézői — sokan éppen a tévé jóvoltából — találkozhattak vele Szabó Magda Régimódi történetének adaptációjában —, s megbizonyosodhattak róla, Sulyok milyen remekül ismeri hősét. Mennyi tűz, mennyi energia feszül benne, milyen magától értetődően simul a Víg után a Madách másként hangolt társulatába játéka, milyen óvatosan és tisztességesen vezeti partnereit, mennyire nem él vissza lehetőségeivel. És persze ott a másik Sulyok is — A testőr-beli ravasz, együgyűnek tettetett mama, aki élvezi a félreértések és félrejátszások molnári taktikáját, akinek nem kell kikacsintania ahhoz a nézőtérre, hogy a tisztelt néző tudja, mennyire játék ez a javából!.... Másoknak bizonyára eszébe jut a feledhetetlen Bi- licsi oldalán diadalra vitt Dürrenmatt-darab, Az öreg hölgy látogatása — ez a látszólagos cinizmusba bújtatott melodráma, amit Sulyok. nem akart másnak eljátszani, mint ami — és ami éppen ettől lett hideglelősen modern és hihető! Történelmi drámák és kedélyes pesti életképek sorakoznak filmograiiájában —, s bizony olyan igazán fontos, olyan igazán nagy, csak Sulyok Máriára méretezett produkció egy sincs köztük — még az a Macskajáték is elkerülte, amit éveken át játszott — fáradhatatlanul, dacolva a fenyegető elszürkü- léssel, a kidőlő vagy távozó kollégákkal! Mint özvegy Orbánná, született Szkalla Erzsi az emberi magára hagyottság olyan szép és bensőséges parádéjával szolgált, hogy Örkény ideálisabb hősnőt el sem képzelhetett volna nála! ö volt a motorja — soha sem egyenetlen teljesítményű motorja — ennek az emlékezetes produkciónak, amely végre őszintén és híven, hatásosan és hitelesen mesélt a pestieknek — a pestiekről. Most, amikor 75. születésnapján köszöntjük, nem is kívánhatunk neki tiszta szívből mást — mint egy új. újabb Macskajátékot. Megérdemli. Nemlaha György maradtak. Csisztopolban. mikor kiszálltunk a hajóból, az egyik csuvas önként ajánlkozott, hogy fogatokat szerez, de többé nem jött vissza. Legényeim tízen maradtak, és elmondták, hogy az eltűnt csuvas mindössze negyven versztá- nyira lakik innen, Montazmában, és hogy hazaugrott megnézni, mit csinálnak a szülei. Mikor hosszas kérdezősködés után a helyi lakosoktól megtudtam, hol fekszik az a Bugulmi és hogyan jutok oda, a megmaradt csuvasok fogatokat szereztek, melyekkel a vidék sártengerén át elértük Kracsalgát, Jelanovót, Moszkovót, Gulukovót, Ajbasevót. Ezekben a helységekben mindenhol csak tatárok élnek; kivéve Gulukovót, ahol tatárok és cseremiszek élnek együtt. Köztudott dolog, hogy a csuvasok — akik már vagy ötven éve felvették a kereszténységet — és a cseremiszek között — akik mind a mai napig pogányok — borzalmas ellenségeskedés dúl. S emiatt Gulukovóban kisebb baleset történt. Az én állig fölfegyverzett csuvasaim, razziát tartván a faluban, elcipelték hozzám a falu sztarosztáját, Davledbaj Sakirt, aki kalitkát tartott a kezében, három fehér mókussal. Az egyik csuvas, aki legjobban tudott oroszul, a következő magyarázatot fűzte az esethez: — A csuvasok pravoszlávok tíz, Harminc, ötven éve, a cseremiszek pogányok, disznók. Majd kikapta Davledbaj Sakir kezéből a kalitkát és folytatta: — A fehér mókus az istenük, egy, kettő, három isten. Ez az ember pap, mókusokkal ugrál, úgy imádkozik. Hozzájuk. Te őt megkereszteled! A csuvasok olyan fenyegetően néztek rám, hogy kiadtam a parancsot: hozzanak vizet. Néhány csepp vizet ráfröcsköltem Davledbaj Sakirra, közben érthetetlen szavakat mormoltam, majd szabadon engedtem. A cseremisz isteneket meg az én legényeim megnyúzrták, s én mindenkit biztosíthatok, afelől, hogy emez istenségekből kitűnő levest lehet főzni. Ezután még meglátogatott a helyi mullah, Abdulhalej, aki afölötti örömét fejezte ki, hogy a mókusokat megettük. — Mindenkinek kell valamilyen hit — szólott méltósággal —, de mókusokban hinni disznóság. Fáról fára ugrál, és ha kalitkába teszik. mindent összepiszkít. Szép isten, mondhatom. Rengeteg sült ürühúst hozott nekünk, meg három libát, és biztosított afelől, hogy ha a cseremiszek éjjel fellázadnának, a tatárok mind a mi pártunkra állnak majd. De nem történt semmi, mert — amint Davledbaj Sakir reggeli búcsúztatásunkkor mondta — az erdő tele van fehér mókusokkal. Szerencsésen áthaladtunk Ajbesevón, és estére Malaja Piszenyicába értünk. Ez egy kis orosz falu húsz vensztányira Bugulmitól. A helyi lakosság pontosan tudta, mi történik Bugulmiban. A várost három napja elhagyták a fehérek, a szovjet katonák a város szélén állnak, és nem mernek behatolni, nehogy csapdába essenek. A városban teljes a fejetlenség — mondták —, a szta- roszta az elöljárókkal már két napja kenyérrel meg sóval készenlétben áll, hogy fogadhassa azt, aki belép a városba. Előreküldtem azt a csuvast, aki legjobban tudott oroszul, s reggel elindultunk Bugulmi felé. A város határában végeláthatatlan menet fogadott, élén a sztarosztával, aki egy tálcán kenyeret meg sót tartott. Üdvözlő beszédében ama reményét hangsúlyozta, hogy megkegyelmezek a városnak. Ügy éreztem magam, mint Ziäka Prága alatt, főleg amikor fölfedeztem a menetben az iskolásokat is. Megszegvén a kenyeret, megszórván sóval, hosszú beszédben mondtam köszönetét a fogadtatásért. Hangsúlyoztam, hogy nem jelszavakat hirdetni jöttem, hanem a szándékom a nyugalom, a béke, a rend megteremtése. Végül megcsókoltam a sztarosztát, kezet fogtam a pravoszláv egyház képviselőjével, és felmentem a városházára, ahol elfoglaltam a városparancsnokság számára fenntartott helyiségeket. Ezután parancsot adtam az 1. sz. hirdetmény kiragasztására, mely így szólt: Polgártársak! Mindnyájatoknak köszönöm a szívélyes és őszinte fogadtatást, a kenyeret és a sót. Őrizzétek mindörökké ősi szláv szokásaitokat, melyek ellen nincs semmi kifogásom, de arra kérlek, ne feledjétek, hogy engem neveztek ki a város parancsnokává, s így kötelességeim is vannak. Ezért arra kérlek Titeket, kedves barátaim, hogy valamennyi fegyvereteket adjátok le holnap déli 12 körül a városházán a városparancsnokság helyiségében. Nem fenyegetek senkit, de tudjátok, hogy a városban statárium van érvényben. Megemlítem, hogy hadisarccal kellett volna sújtanom a várost, és kijelentem, hogy a város semmiféle hadisarcot nem fog fizetni. Aláírás Másnap tizenkettőkor a tér fegyveres emberekkel lett tele. Több mint ezren jöttek leadni puskájukat, volt, aki géppuskát vonszolt maga után. Mi tizenegyen elvesztünk volna ebben az áradatban, de ők azért jöttek, hogy beszolgáltassák fegyverüket. Késő estig tartott a lefegyverkezés, miközben mindenkivel kezet fogtam, és mindenkihez szóltam néhány kedves szót. Reggel kiadtam a 2. sz. hirdetményt: Polgártársak! Bugulmi egész lakosságának köszönöm az 1. sz. hirdetményben foglaltak pontos végrehajtását. Aláírás Aznap nyugodtan hajtottam álomra fejemet, nem sejtvén, hogy Damoklész kardja lebeg fölöttem a tveri forradalmi ezred képében. Mint már mondtam, a szovjet hadsereg Bugulmi másik oldalán táborozott, vagy ötven vensztányira a várostól, és nem mert Bugulmira támadni, félvén a kelepcétől, mígnem parancsot kapott, hogy bármi áron is, de foglalja el a várost, és teremtsen hátvédet a várostól keletre harcoló egységek számára. S így tovaris Jerohimov, a tveri forradalmi ezred parancsnoka, azon az éjszakán szánta el magát Bugulmi elfoglalására, amikor én már Isten kegyelméből harmadik napja a város parancsnoka voltam, és hivatalomat a lakosság valamennyi rétegének megelégedésére gyakoroltam. A tveri ezred, „behatolván” a városba, iszonyú sorozatokat eregetett a levegőbe, de kizárólag az én csuvasomból álló őrség ellenállásába ütközött, Az őrök, fölébredvén a kapuban, nem akarták beengedni tovaris Jerohimovot, aki ezredé élén, revolverrel a kezében próbálta bevenni a városházát. A csuvasokat lefogták, és Jerohimov behatolt hivatali szobáéiba meg a hálószobámba. — Kezeket fel! — mondta győzelemtől megrészegülten, nekem szegezvén revolverét. Nyugodtan fölemeltem a kezemet. — Kiféle-miféle? — kérdezte a tveri ezred parancsnoka. — A városparancsnok vagyok. — A fehérek vagy a szovjet hadsereg részéről? — A szovjetektől. Leengedhetem a kezemet? — Le, de arra kérem, hogy a hadi jognak megfelelően azonnal adja át a városparancsnokságot, mert én bevettem Bugulmit. — De engem meg kineveztek. — ördögbe az ilyen kinevezéssel! Előbb be kell venni — Majd kis idő múlva hozzátette: — Tudja mit? £n kinevezem magát szárnysegédemnek. Abban az esetben, ha ezzel nem ért egyet, öt percen belül agyonlövetem. — Nincs kifogásom az ellen, hogy a szárnysegédje legyek — feleltem, és behívattam a szolgámat. Vaszilij, tedd föl a szamovárt, iszunk egy teát az új városparancsnokkal, aki éppen most vette be Bugulmit. Minden dicsőség múlandó. (Bába Iván fordítása) Weöres Sándor a Szent György és a sárkány című színművében. (Fotó: MTI — KSJ A sokarcú
