Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-07 / 107. szám
II munkától a bérig avagy lányok, asszonyok a Pipishegyről (Kőhidi Imre képes riportja) / • • • /CS> GU« £ Nagyra becsülöm a kritizálókat. Véleményük van a dologról, vagy a dolgokról. S azt el is mondják. Nagyra becsülöm azokat, akik a tiszta búzáért szállnak szembe az ocsúval, de még azokat is, akik nem restek kikutatni a tiszta búzában is az itt, ott de valóban fellelhető ocsút. Megfertőzheti az egészet. A gazdag aratást, szegény őrlés követheti. És természetesen nagyra becsülöm a kritizálókat, nem azért, mert a kákán is megtalálják a csomót, ha_ nem, ment néha a csomó mögött is fellelik a megmenteni érdemes kákát. Eszem ágában sincs gúnyolódni, mégha eddig úgy tűnhetett is és voltaképpen szeget szeggel, kritikával űzném ki a kritizálókat mindenünnen: miért ütik mindenbe az orrukat? Nem óhajtok történetfilozófiai fejtegetésekbe kezdeni, egyrészt, mert meglehetősen gyenge oldalam e tudományág, s joggal kritizálhatnának meg a hozzáértők, sőt a nem értők is emiatt. Másrészt, mert gúnyolódni éppen lehetne, de tagadni aligha: az ember kritikai szelleme, mindent alaposan megvizsgáló készsége adott választ Madáchnak. Miszerint igenis jutott és jut elébbre fajza- tom. Gondom, bajom csak ott van, amikor például csalhatatlan biztonsággal állapítja meg valaki, hol és miben hibázott például a gyári vezetés a termékszerkezet váltásában. Még az sem zavar, ha ezt a csalhatatlanságot két korsó sör között fejti ki- a sarki kiskocsmában. Az igazság kritériuma nem kinyilvánításának helyében leledzik, hanem tényei helytállóságában. Egyszóval sör mellett is lehet igazságot mondani és termelési tanácskozáson is szamárságot. Tényvaló, hogy az ideális az lenne,. ha az igazságot, a kritikai észrevételt a termelési tanácskozáson mondanák el. De effajta át- kos maximalizmus nem vezethet mindig jóra. A dolog bibije — ahogyan mondani szokás — ott van azonban, hogy egyrészt az illetőnek fogalma sincs a gyári termékszerkezetről, és most lényegtelen, hogy az ő vagy a vezetés hibájából, de tény, hogy semmit sem ért a termékszerkezet-váltásból. De legyünk jó szívűek és optimisták, igenis tudja és érti, hogy mi az, hogy termékszerkezet-váltás. Sőt, azt is tudja, hogy miért van erre szükség. De a „hogyan”-ra még a harmadik korsó után sem tud, de nem is akar útmutatást adni. A minap kötetlen, úgynevezett baráti beszélgetés részese és élvezője voltam. Voltam és maradtam is volna, mármint élvezője, ha a beszélgetés fonala nem gubancoló- dik úgy össze, hogy nincs az a csoda ujj, amely kibogozta volna: melyik szál, melyik téma és az honnan, sőt miért indult. Az egység a gombolyagban volt, miszerint ez is rossz, az is rossz, amaz aztán a legrosszabb. A kereskedelem és a vendéglátás, a káderek kiválasztása és az iskolai nevelés, a magyar labdarúgás és a magyar film, a nemzetközi helyzet és a gazdasági, amely már nem is helyzet, de alapvetően helytelen. Az export és az import is terítékre került, és mindezek nyomán igen kemény kritikai megjegyzések fogalmazódtak meg általában is a társadalom mai állapotáról és konkrétan is a tárgyaló felek — akarom mondani a beszélgető partnerek munkahelyeit illetően. Mondanom sem kell, hogy a beszélgető partnerek kivétel nélkül képesek lettek volna, ha rájuk bízzák maradéktalanul megoldani mindazon problémákat üzemen, intézményen, társadalmon kívül és belül, amelyekért oly éles kritikai megjegyzésekkel éltek, s amelyeket feletteseik bizony fel egészen a miniszterig, eleddig képtelenek voltak. Ügy látszik gyáva és opportunista ember vagyok, mert nem mer. tem — vagy nem tudtam? — vitába szállni az óriási csokorba gyűjtött tényekkel és érvekkel. Mert voltaképpen mind valameny- nyi igaz volt, vagy legalábbis annak földi mása, és legfeljebb csak kérdezni tudtam volna, Például ezt — ... de hogy csinálják... csináljam,. .. csináljuk? Mert ugyan nagyra becsülöm azokat, akik éles szemmel fedik fel a hibákat, mutatnak rá botlásaink helyére, de még nagyobbra becsülöm azokat, akik választ is tudnak adni, vagy próbálnak adni a kérdésre: — ... de hogyan csináljam? Vigye vissza oz olyan orvos a diplomáját, aki arra ugyan kiválóan alkalmas, hogy közölje velem, mi a bajom, de hogy bajomra milyen gyógyírt javall, arra csak vállrán. dítással felel. Mert arról már fogalma sincs. Szerencsére ilyen orvos nincs, vagy ha van is, annyi bölcsessége is vagyon, hogy legalább összeráncolja homlokát és mondjon valamit: szemfájásra Aszpirint. Ártani nem árthat. Miért lenne baj, ha bárki is véleményt mond közös dolgainkról, hiszen ebben a közösben benne van az ő része' is? A kormányzati munka és a helyi, a hivatali vezetés egyaránt meghatározója, ha más-más szinten, és más és más mértékkel is az egyén sorsának, közérzetének. Különben is évek és érvek tucatjainak kellett eltelnie és harcba lendülnie, hogy a köz dolgai behatoljanak az egyén életébe, hogy közéletinek lenni, a közéletiséget elvállalni tisztesség dolga legyen és egyben természetes életforma is. S ha ezt természetes életformának tekintjük — és jómagam annak tekintem —, ha a köz dolgaival való foglalkozás nem reked meg a házak küszöbén, a gyárak, a hivatalok vagy a városok kapujánál, akkor csak tapsolhatunk önnönrr.agunknak: egy egész országért, az emberiség kisebb vagy nagyobb közösségéért való felelősségérzetről van ma már szó. Legalábbis örvendetesen mind több esetben. Azt meg ki tagadhatná, hogy a tegnap egyfajta tagadása — nem a meg tagadása — a kritika módszere is nélkülözhetetlen, hogy sorsunk, dolgunk jobbra és másra formálódjon. Miért hát, hogy akar- va-akaratlan méltatlankodó hang csúszik soraim közé, ha a mun. kánk kritizálóiról szólok. Pontosabban, ha azokról szólok, akik nem tudnak és nem is akarnak a kérdésre választ adni, segíteni: — ... de hogyan csináljam? Bizarr, ám pikán kép és helyzet ötlik az agyamba, csak nehogy meg is történjék. Szeretni készülök, amikor a kulcslyukon egy hang suttog be kajánul: — Rosszul csinálod... — ... de hogyan csináljam? — suttogok vissza pironkodva a kulcslyuknak, hiszen szívesen tanulok én minden téren, de a kulcslyuk hallgat. Megtette a magáét. Megmondta, hogy rosszul csinálom. — ... De hogyan csináljam, hogy jól tegyem? Erre már nem suttog választ, semmilyet, az az átkozott kulcslyuk. Nagyra becsülöm a kritizálókat, csak ne a kulcslyukon tegyék meg kritikai észrevételeiket. Mondják ki bátran, hogy véleményük szerint hogyan kell csinálnunk, csinálnom. És én megcsinálom. Ha sikertelenül, a felelősséget persze együtt kell viselnünk. Bár én még arról soha nem hallottam, hogy egy kulcslyuk felelősséggel is tartozhat.
