Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-28 / 125. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. május 28., szombat Lőrinczy István versei Illyés Gyula fényes tolnai réteken Égbe harap egy szénszemű ló öreg béres a Napba bámul talpa alatt rőtszín tarló Petőfi óriás szemétől meggyulladnak ősi erdők Dózsa lázadó szívénél megégnek az úri felhők sárga pásztortüzek mellett alusznak fáradt vándorok hun paripák Párizst legelnek s asszonyok száján óborok ajánlás herceg a tavasszal 6 is elment nem látja már a vén Tihanyt Nobel díját se kapta meg fenyőfáin a szél kihalt Szász Endre grafikái A Hold fala egy lány hajában a Nap fala rőt esőkben hegyek karja derekadon s a fák szeme vén erdőkben Hz ünnepi könyvhét újdonságaiból A Magvető — nem számítva közművelődési zsebkönyvsorozatát, a Gyorsuló időt — elsőként indított olyan sorozatot, mely nem sikeres szépirodalmi alkotások olcsóbb kiadásának feladatát vállalta magára. A Tények és tanúk mára közismertté vált. A könyvhétre megjelenő legújabb darab nem emlékezés, dokumentumkötet: Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939—1944. Hatvannyolc tárgyalás kelet-európai államférfiakkal a siker éveiben, amikor még minden egyszerűnek látszott. A leigázás, a népcsoportok, a nemzetek kiirtása, eltüntetése a térképről szinte simán történt. Sokan hitték, hogy végérvényesen. A kelet-európai kormányok élén olyan emberek álltak, mint Horthy, Tiso és Anto- nescu marsall. A területi újrarendezés elhódította a kelet-európai kis államok vezetőit, s még csak eszükbe sem jutott, hogy ugyanazt az országrészt a Führer többeknek is odaígérte. Iszonyatos erejű dokumentumkötet. Miként játszotta ki Hitler Horthyt és Antonescut, Tisot és másokat: a kérdésnek csupán egyik oldala. A másik, ami megfogalmazódik az olvasóban: a kegyen- cek sorsa nem hosszú életű. A dokumentumok java része ez idáig ismeretlen volt — ideje, hogy lássuk, miként jutottunk Voronyezsig egy korlátolt, gyáva s nem a népért, csupán a hatalomért küzdő politika következtében. Nemrégiben indította a Magvető Nemzet és emlékezet című új sorozatát. Ibben nem emlékezések, múltat idéző, személyesen is megélt reflexiók kapnak helyet, hanem tudományos igényű tanulmányok, esszék — olyanok, melyek objektív hangvételükkel kívánnak hatni. Az ünnepi könyvhétre megjelenő három kötet, múltunk három jelentős szakaszát képviseli. Kristá Gyulát mint a magyar középkor egyik legkitűnőbb ismerőjét tiszteljük. Legújabb kötete 18 tanulmányt tartalmaz a Tanulmányok az Árpád-korról címmel. Az etnikumok történetét egy-egy forrás alapján feltárni már szinte divat, s jó néhány olyan kérdés van, amely foglalkoztatja a közvéleményt. Miként éltek a Kárpátmedencei népek a honfoglalást megelőző időben vagy közvetlenül követően? Miként vallanak a korabeli kútfők a hun—magyar hagyományokról, s egyáltalán mik ennek a valós alapjai? Kristó Gyula forrásközléseinket veszi kritika alá. Nem tévesztik meg mámoros vagy dogmatikus elméletek, ő a ráció híve, s az objektív ténymegállapításé. Nyomon követhetjük tanulmányaiban a magyarság múltját a tények és hiedelmek szembesítésével, a hazai és a határainkon túli tudományos kutatás fényében. Nincs, nem lehet egy véleményen áltudományos, délibábos elméletekkel. Hétköznapi vitáinknak is fontos könyve. Bajcsy-Zsilinszky Endre 1939-ben jelentette meg Mátyás király című életrajzát. A növekvő német veszély idején egy politikus író történelmi művet: „a változatlan és örök magyar ügyért, és nekünk életünk árán is meg kell védenünk belső szabadságunkat, külső függetlenségünket...” írja az előszóban. Politikus mű volt akkor, különvéleményt jelentett az akkori politikai helyzetben, miként a magyar nép is különvéleménnyel élt Mátyás alakját illetően a tudományos és hivatalos felfogással szemben. Palóc vőlegény kalap Gyöngyöspatai kontytartó Palóc menyasszonykoszorú Aczél Gábor: RondcVÚ Markó Pál: Súlyos időkre emlékezvén Csikordult a kubikus talicska kereke, és kántáló szelek játszottak bújócskát a munkát keresők felborzolt rongyain. S a parlagi galambok nyomában jajgató csókák szálltak; gyerekek sírása visszhangzott a mezőn; rájuk köszönt az őszi hervadás. Ínséges és rossz-álmú volt akkor a világ, takaróját, az éjszakát lerúgta szégyentelenül, kitárta nyomorát. Sírt, nyöszörgőit, üvöltött országnyl börtön kínkamrája! Most déli pillanat pávázik a mezőn, a ragyogó kukoricatáblák menetelnek a dombok alatt; s mintha esténként csillagos korsóból kortyolgatnék, ahogy iszom a végtelent Ágh István: Kárvallott bordal Múlandóság nevű fogadóban drágán mérik vörös boromat mennél komorabb a kurucvére kocsmárosom annál vldorabb mennél Inkább rezes ez a csapszék annál Inkább otthontalanabb lenyelni az időt egy ivásra lecsapni az üres poharat józanságom botrányokozása nagy részegség iránt mutogat a mutató megáll az órában zabái a perc döglött bogarat fölfújódik mint egy ezüst bálna szétpukkan az éj csücske alatt Múlandóság nevű fogadóban drágán mérik vörös boromat Egy írógép volt a kirakatban, egy táska, meg néhány golyóstoll. Az öregasszony megcsóválta a fejét. Drágák ezek az írógépek, gondolta, pedig most fordult elő először, hogy megnézte egy írógép árát. Hirtelen összerezzent, mert úgy érezte, figyelik. De nem figyelte senki. A férfi háttal állt meg a papírboltnak, körülnézett, aztán, mint aki csak ezért állt meg, odalépett a sarki újságosbódéhoz. ö az, gondolta a néni, és még hozzátette magában: erősnek látszik. Ellépett a kirakattól, de amikor a férfi az újsággal a kezében megfordult, ő megint összerezzent, s megtorpant. A férfi észrevette. Közelebb jött, a szemével kérdezett, a néni alig mert bólintani. — özvegy Ger'zson Pálné? A néni nem válaszolt, nem tudott megszólalni, a torkában dobogott a szíve. De a férfi így is ráismerhetett valamiről, mert bemutatkozott: — Földi József vagyok. A néni felnézett rá, és igyekezett mosolyogni. Aztán őszintébb lett a mosolya, mert észrevette a félrevasalt ingnyakat. A férfi is mosolygott, a nyakkendőjével babrált. Szép nyakkendője volt, mintás. — Üj? — kérdezte a néni. — Igen — mondta a férfi, hozzá akarta tenni, hogy erre az alkalomra vette, de meggondolta magát-, és így folytatta: — Egy kicsit fiatalos hozzám, nem? — Dehogyis — hazudott a néni és elpirult. — Drága volt? A férfi legyintett. — Mi olcsó manapság? — De jó minőségű, ez látszik rajta. — Az áruházban vettem... Sétálunk? Csendben mentek egymás mellett. A néni kisebbeket lépett, a férfi lassabban járt. A férfi nadrágján parányi parázségette lyuk volt. — A levelében... — kezdte a néni, de elhallgatott. A férfi kapott a szón. — A levelemben? — Azt írta, hogy nem dohányzik. — Nem is ... Ja, ez? Leszoktam. No, nem mintha valami bajom lenne az egészségemmel, de megvagyok nélküle is. Minek költsék rá, nem igaz? — Az uram dohányzott... — Mikor, hogy is mondjam ... mióta... — öt éve ment el... Pedig olyan egészségesnek látszott. — A . feleségemet tavaly temették. — Azt nem tette hozzá: az elvált feleségemet. — Itt nyugszik? — Itt. — Az uram nem. Hazavitettem szegényt... Sóhajtottak. — Leülünk? — kérdezte a férfi, és a közeli eszpresz- szóterasz felé intett? — Hát nem jön fel? — Hová? — Hozzám. — A néni megint csak elpirult. — Hogy megnézze a lakást. Főznék egy jó teát. A férfi zavarban volt. — Leülhetnénk itt — nyögte. — Süt a nap. — Erkélyes a lakásom, hiszen tudja. Beletétettem a hirdetésbe is. — Igen — mondta a férfi, és viccelni próbált: — Alig fért bele az a hirdetés az újságba. — Hát... — a néni most úgy érezte, mintha megdicsérték volna. Drága volt az a hirdetés, de megérte. Már a nyelvén volt, hogy menynyibe került, de mégsem mondta ki, megakadt. Biztos azt hinné, hogy dicsekszem, gondolta. — Tudja, azért válaszoltam magának, mert olyan rendesen írt. Olyan... — kereste a szót — tisztán. — Az uram is pedáns ember Volt. A férfi a torkát köszörülte: — Megmondaná a keresztnevét? — Ibolya. Tudom, nem illik hozzám, akihez takarítani járok, nem is tud hogyan szólítani... — Bejárok én is az üzembe... — Tudom, hiszen megírta ... — A néni nevetett. — Elfelejtette? — Maga — mondta a férfi — kedves asszony. — Néhány másodpercig hallgatott, aztán hozzátette: — Ibolya. — Ugyan — mondta halkan a néni —, ugyan már. — Felnézett a másikra, de most nem mert mosolyogni. Álltak egymással szemben, aztán egyszerre fordították el a fejüket és elindultak. — Messze lakik? — Nem. De nem errefelé kell menni. Az a ház ott, látja? A harmadikon lakom, de nem magasak az emeletek. Feljön? Ugye, feljön? Látja? Az az erkély az enyém! Ott középen. Most már tudom, hogy feljön, meg kell néznie a lakást! Két szobám van, tudja, egymásba nyílnak sajnos, és elég rosszul záródik az ajtó, megvetemedett, majd meg kell csináltatni, de nagyok a szobák, albérlőt is csak azért nem fogadtam, mert rossz dolog idegeneket kerülgetni ... Jaj, nem magára értettem! Ugye, feljön, olyan finom teát tudok főzni, majd meglátja... Az öregasszony ragyogott. — Jó — mondta a férfi, de félrenézett. — Felmegyek ... m ***► *