Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-24 / 121. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. május 24., kedd 5. Hopp Ferenc és a Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum Hopp Ferenc, a róla elnevezett keleti művészeti múzeum alapítója, 1833. április 28-án — százötven éve — született a morvaországi (csehszlovákiai) Fulnekben, ahol atyja sekrestyés volt. Az elemi iskola és a gimnázium néhány osztályát szülővárosában végezte, s tizenhárom éves korában, 1845-ben Pestre került, Calderoni István optikus üzletébe. A szokásos tanulóévek után itt lett segéd 1851-ben, s néhány év kivételével e cégnél élte le egész életét, előbb mint alkalmazott, később mint üzlettárs, és végül mint tulajdonos. Hopp Ferenc tanulóévei alatt, a pesti kereskedelmi iskolát látogatta, majd vándorútra kelt és 1853-tól 1855-ig Bécsben dolgozott. Személyére azonban legnagyobb hatással azon útja bírt, amikor 1857-től 1861- ig New Yorkban az amerikai üzleti élettel ismerkedhetett meg. A fiatal optikussegéd, Hopp Ferenc, ott volt azok között, akik 1857- ben New Yorkban végignézhették a felkelő nap országa követségi felvonulását. Ez volt az első japán követség az USA-ban. A követség egyik tagjától japán ezüstpénzt kapott ajándékba, amit Hopp Ferenc egy távcsővel viszonzott. Lehetséges, hogy ekkor ébredt fel benne az érdeklődés e távol-keleti ország iránt. Amerikai főnöke, Benoit Khan nagyon megszerette, és meg akarta nyerni üzlettársának, ez azonban nem sikerült, mert Hopp Ferenc visszatért Magyarországra, a Calderoni- céghez. Az 1848—1849-es szabadságharc lázas forradalmi napjai őt is tűzbe hozták, később is tisztelte ennek emlékeit, de elsősorban az iparűzés és a kereskedelem embere volt. New York-i segédévei alatt annyit megtakarított, hogy hazatérve Calderonitól először az üzlet felét, majd négy évvel később az egészet átvette. Kitűnő üzletember volt, s nem véletlen, hogy a nagy magyar Ázsia- kutató, Stein Aurél is tőle vásárolta meg az indiai expedíciójához szükséges fényképezőgépeket és mérési műszereket. Kertjét és a házát — ahol ma a róla elnevezett múzeum áll — nagyon szerette. Ez a valaha híres pesti keleti kert a jávai világhírű holland botanikus kert, a Buytensorg (Gondűző) mintájára épült ki. A múzeum kertjében még ma is ott állnak a Kínából, Japánból és Indiából hazaküldött szobrok, szentélyek, továbbá a kínai pavilon kapuja. Hopp Ferenc hozzájárult a magyar fotóművészet fellendítéséhez is, nagy örömmel fényképezett, és a gépekhez kitűnően értett. A legjobb és legmodernebb márkájú fényképezőgépek jól menő üzletében mind megvásárolhatók voltak. Sajnos, gazdag fotóarchívumát nem a keleti múzeum örökölte, és valószínűleg elkallódott. A Vörösmarty téren 1910-ben felépült Haas-palotában átköltözött üzlete ajtajára az újságok hírei nyomán Hopp Ferenc mindig kifüggesztette a híres személyek tartalékban őrzött, vagy gyorsan beszerzett képeit. Ezt a képhíradást a Belvárosban sétáló közönség szívesen megtekintette. Felvinczi Takács Zoltán (a keleti múzeum első igazgatója) találóan írta, hogy Hopp Ferencben a világ- járás-utazás ébresztette fel a műgyűjtőt. A földközitengeri országok meglátogatása után újra Amerika következik, majd bejárta az észak-európai államokat és csak 1882-ben indul első világ körüli útjára. Ekkor látta először Indiát, Jávát, Kínát és Japánt. Darjee- lingben felkereste Körösi Csorna Sándor sírját. Ötször kelt világ körüli útra (1882., 1893., 1903., 1908., 1913.), de közben 1899-ben afrikai útján a KonBó folyón a zuhatagokig felhajózott. Utazásai közben eleinte barátainak szánt emléktárgyakat vsárolt, de gyűjtőszenvedélye nem tett különbséget a természet és az emberi kéz alkotta tárgyak között, mivel nagyon kedvelte az ásványokat, a drágaköveket, a finom gépeket és műszereket, egyéb ritkaságokat. Végül gyűjteményében mégis a művészeti alkotások kerültek többségbe. Kitűnő érzékkel és Hopp Ferenc portréja nagy szerencsével vásárolt, de ezt elősegítette iparos és kereskedő munkássága is, mert a japán tárgyak közül legszívesebben a lakkművészeti alkotásokat szerezte be, s a kínai művészet köréből nagyon vonzották a féldrágakövek. Hopp Ferenc nem volt művészettörténész, nem végzett ilyesfajta tanulmányokat, nem rendelkezett korlátlan anyagi lehetőségekkel, de kifinomult ízlésű volt, és egyre igényesebben vásárolt pesti gyűjteménye részére. A múlt század utolsó éveiben megvásárolta Xantus János hagyatékának egy részét, s voltak megbízottai, akik a budapesti műtárgykereskedésbe került keleti tárgyakról azonnal értesítették, és ezek rendszerint a Hoppvillába kerültek. Az első világháború kitörése előtt, 1913-ban érkezett haza utolsó, ötödik világjáró útjáról; 81 éves, testi és szellemi ereje, kedélyállapota kitűnő volt, Hopp Ferencet mégis már korábban is foglalkoztatta gyűjteményének sorSzibériai bronzveret i. e. VI—III. századból (Hopp Múzeum) sa. Utolsó végrendeletében 1919-ben az egész keleti mfltárgygyűjteményét és az Andrássy út 103. ' levő villáját és keli kertjét a magyar államra hagyta. Ez önálló ázsiai múzeum létesítését jelentette, mivel Hopp Ferenc vég- rendelében azt is kikötötte, hogy az állam tulajdonában levő egyéb keleti művészeti gyűjtemények is a Hopp Múzeumba kerüljenek, s jöjjön létre egy egységes és impozáns keleti művészeti múzeum. Az ajándékozási okirat a Tanácsköztársaság idején keletkezett, s különös szerencse, hogy ezt az ellenforradalmi rendszer nem semmisítette meg. Ma már 64 éve áll fenn a múzeum, műtárgyainak a száma meghaladja a húszezret, és kitűnő keleti művészeti könyvtárral rendelkezik. Hopp Ferenc 1919. szeptember 9-én halt meg. A Kerepesi úti temetőben temették el, a főváros által adományozott díszsírba. (dr. G. K.. H eti umor ét elején — Velencében voltam. — Szép volt? — Ö, igen —, de jőleg az emberek érdemelnek csodálatot. Minden utcát elöntött a víz, ők mégis énekelned! ★ — Fűződnek ehhez fl várhoz történelmi emlékek? — érdeklődik a turista. — Igen — válaszolja at öreg idegenvezető —, a monda szerint egy látogató egyszer húsz márkát adott egyik elődömnek! ★ — Hogyan jutok el a leghamarabb a természettudományi múzeumba? — kérdezi egy turista Münchenben. — Ügy, hogy kitömeti magáit! ★ — Miért adtál ki anrvyi pénzt? — Felfedeztem egy olcsó üzletet! — És mit mondott az elárusító kisasszony, amikor megkérted a kezét? — Lehet valamivel több? ★ — Valami konkrét dolgot keres? — kérdi az eladó bizonytalanul a kóválygó vevőtől? — Igen, — o kijáratot! Teázás és forma- tervezés Angliában a tej és a szendvics, Kínában a fedeles porceláncsésze, a Szovjetunióban a szamovár tartozik a teaivás hagyományos szertartásához. Nálunk a nagyon kevéssé esztétikus, könnyen horpadó, fényvesztett, átforrósodó fülű alumínium vízforraló kanna az, ami csaknem minden háztartásban előkerül a teakészítésnél. Ugyanis nincs, illetve — az esetenként kis mennyiségben felbukkanó import kivételével — nem volt másféle, ennél jobb, szebb, célszerűbb edény. A Compack Vállalat helyesen ismerte fel: ha a népgazdasági érdekkel összhangban számottevő mértékben növelni kívánja az igen alacsony, éves átlagban fejenként 8—10 dekás magyarországi teafogyasztóst, vonzóbbá keli tennie a teázás feltételeit, javítani, korszerűsíteni a tárgyi kellékeit. Olyan eszközt kell kínálnia, amely — amellett, hogy célszerű — külső megjelenésében is méltó a teázás légköréhez, évezredes kultúrájához. A Kereskedelmi Kamara Formatervezési Központjával közösen szervezett pályázat anyagából választották ki végül a nagyszériás gyártásra alkalmas Com- pack-teáskannát. A Nagy Tibor tervezte új vízforraló edény fém és műanyag alapalapanyagok kombinációjával, könnyen tisztítható, de egyben mutatós teflon bevonattal készül majd. Formai kialakítása — azon túl, hogy teljesen újszerű — praktikus is: a kanna fogóját kényelmesen markoló kéz egyetlen ujjának mozdulatával nyit- ható-zárható a fedél. Ennél a formai megoldásnál a forró víz kicsöppenése, s így a baleset is kizárt; s kellemes összhatása miatt ez az edény nemcsak a víz forralására, hanem a tea „tálalására” is alkalmas, a főzőlapról akár a legszebben megterített asztalra kerülhet. Remélhetően még ebben az évben országszerte kapható lesz az új kanna. A tea népszerűsítése érdekében ugyanis a Compack sokat vállalt: finanszírozta a formatervezési pályázatot, most keres kooperációs partnert a teáskanna előállításához és gondoskodni fog az új termék kereskedelmi bevezetéséről is. A Compack- teáskanna gyártása iránt érdeklődő vállalatok és szövetkezetek a prototípust a Design Center budapesti kiállítótermében tekinthetik meg, a pályázatra beérkezett többi tervvel együtt, amelyek szintén érdemesek lennének a hasznosításra, s gyártási joguk ezért megvásárolható. A. J. ANGOL ÉS OROSZ A szamovár varázsa A szamovárról mindenkinek a tea és Oroszország jut eszébe, amelyet a szamo. vár hazájának tartanak. A tea az egyik legrégibb kultúrnövény. Kínában már négy és fél ezer évvel ezelőtt ismerték. A keleti emberek az évezredek folyamán művészetté fejlesztették a teakészítést. Ez náluk az európai ember számára szinte érthetetlen szertartás. Ennek az a magyarázata, hogy Európába viszonylag későn került a tea. 1517-ben vittek belőle először portugál kereskedők Kínából Angliába, ahol a XVII. században már nagyon sok híve volt a teafogyasztásnak. Oroszországba, a brit és a portugál kereskedelmi útvonalaktól teljesen függetlenül került a tea. 1638-ban egy Vaszil Sztakov nevű kozák vitte magával 64 kilogramm szárított tealevél formájában, mint ajándékot, amelyet egy nyugat- mongóliai kántól kapott. A XVII. század hetvenes éveitől kezdve már rendszeresen importálta Oroszország a teát, amelynek kereskedelme egészen a XVIII. század végéig Moszkva monopóliuma volt. Később is vezető szerepe volt e téren, hiszen Moszkvában 1847-ben már száz teaüzlet volt, míg Pé- terváron csak egy. Európában a teakészítés két alapvető módszere terjedt el: az angol és az orosz teakészítés legfőbb kelléke viszont a szamovár volt. Az első teafőző szamovárok a XVIII. század elején jelentek meg. Kezdetben olyan formájuk volt, mint a teáskannáknak, de ez a forma fokozatosan átalakult gazdagon díszített váza alakú szamovárrá. A XIX. század elején már olyan nagy volt a kereslet a szamovárok iránt, hogy a Tulában és Moszkvában működő régebbi manufaktúrákon kívül más orosz városokban is keletkeztek szamovárgyártó üzemek. A sok gyártóközpont kialakulásának köszönhető, hogy a szamovár formája és díszítése rendkívül sokféle. Még az ötvösök is foglalkoztak szamovárkészítéssel. Az 1829- ben megtartott pétervári kereskedelmi kiállítástól kezdve a szamovár állandóan szerep>elt minden orosz kiállításon. A XIX. század második felében a szamovárgyártás középpontja Tula lett, ahol több nagy gyár keletkezett. Szabványosították is a gyártást. Minden szamovárba beépítettek egy parázsteret, ahol az izzó faszenet tartották. A teafőző szamovárokban ezt a parázsteret egy fedél borította, amelyen a teafőző edényrész volt elhelyezve. Voltak azonban olyan szamovárok is, amelyeken ételt lehetett készíteni, vagy olyanok, amelyeken teát is, ételt is főzhettek egyszerre: ezek voltak az úgynevezett szamovárkonyhák. Ebben az esetben a szamovár tartályát részek, re osztották: az egyikben volt a víz, a többiben az élelmiszerek. A szamovárokat rézből vagy rézöntvényből készítették, de a kiállításokra ezüst szamovárok is készültek. Az oroszok nemcsak otthon használták a szamovárt, ha elutaztak, akkor is magukkal vitték. Ilyen célokra könnyebben szállítható szamovárokat készítettek, amelyeknek nem volt lába és talpa. Kialakult a teaivás sajátos rituáléja is. A XIX. század első felében már az volt a szokás, hogy a teát a háziasszony vagy annak legidősebb lánya töltötte ki. Egyes háztartásokban két szamovár is volt: egy egyszerű, hétköznapi használatra és egy másik, díszesebb, ünnepekre és a vendégeknek. A gondos háziasszonyok letakarták a szamovárt, amikor éppen nem használták. Később általános volt az a hit, hogy szamovár minden orosz háztartásban volt, de ez nem igaz. A forradalom előtti Oroszországban a falusi emberek nem ittak teát, hiszen ez nekik túl drága lett volna, és így a parasztháztartásban a szamovár is ritkaság volt. A munkások csak a XIX. század vége felé kezdték használni a szamovárt, amelyet sok helyen a jómód jelképének tartottak. A szamovár feltehetően a benne készülő tea kiváló minőségének köszönheti népszerűségét. A szamovárban főtt teának nagyon jó íze van. Megfigyelték, hogy a víz háromszor forr fel, és kiderült, hogy a teakészítéshez a legcélszerűbb akkor vizet venni, amikor másodszor forr a víz, tehát az úgynevezett „fehér forrás” stádiumában. Ez a stádium nagyon rövid ideig tart, és igen gyorsan átmegy a harmadik stádiumba, a heves forrásba. Ekkor már a víz túlfő és túl sok oxigént veszített ahhoz, hogy jó ízt adhatna a teának. Nagyon nehéz az alkalmas pillanat kiválasztása, és csak azért oldható meg, mert a szamovár a forrás mindegyik stádiumában más-más hangot ad ki. Elsősorban ez az a tulajdonság, amiért szívesen alkalmazzák a szamovárt. Formája ugyanis olyan, hogy benne felerősödnek a rezgések, annyira, hogy a szamovár hallható hangokat ad ki. A vízforrás első stádiumában a szamovár „énekel”, a második stádiumban „zümmög”, a harmadikban „fortyog”. így tehát a teakészítés alkalmas pillanatára a szamovár zümmögése hívja fel a figyelmet. (Magazyn Polski)
