Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-14 / 87. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. április 14., csütörtök ORSZÁGOS IFJÚSÁGI FILMNAPOK Miért fontos a film? Újjárendezett Csontváry Múzeum Fél évig látható a mostani összeállítás A múzeum rendezés idején (Lauter László felvétele) A pécsi Csontváry Múzeum: április közepétől megszépítve és kibővítve fogadja látogatóit. A nagyközönség számára sohasem volt együtt akkora anyag Csontváry Kosztka Tivadar műveiből, mint most Pécsett, a Janus Pannonius utcában. Kalandos sorsú életmű Sok magyar vidéki várostól eltérően Pécsett a múlt század hazafias felbuzdulásai idején nem épült központi múzeum: egy-egy lakóházat vettek igénybe és alakítottak át múzeum céljára. Már a század első felében is így történt — és lényegében azóta is egy-egy átalakított épületben kaptak helyet a város gazdag múltjának emlékeit őrző vagy az új hagyományokat megteremtő múzeumok, gyűjtemények. Így született meg a Modern Magyar Képtár, így lett a Káptalan utcából a nevezetes „múzeumi utca” a Zsolnay- múzeummal, Vasarely, Uitz Béla, Martyn Ferenc gyűjteményével. A közeli Janus Pannonius utca 11.- szám alatt nyílt meg 1973-ban a Csontváry műveit bemutató múzeum is. Csontváry műveinek sorsa nem kevésbé kalandos és titokzatos, mint a festőé. Csontvárynak életében négy kiállítása volt (egy Párizsban, három Budapesten), majd 1930-ban és 36-ban ismét Budapesten, 1948-ban ismét Párizsban. Az 1949-es brüsszeli tárlat után elvesztek a képek, de 1956-ban arról értesítették Gerlóczy Gedeon építészt, a Csontváry- hagyaték tulajdonosát, hogy a képek mégis megvannak. Az 1958-as brüsszeli világkiállításon tíz mű került a közönség elé: a Sétalovaglás egy-egy Van Gogh- és Gau- guin-kép között függött. Itthon Székesfehérváron, majd Budapesten rendezték meg az első nagy bemutatót Csontváry műveiből 1963- ban. A modem magyar művészet értékeit megőrző törekvések folytatásaként Pécsnek sikerült megszereznie a hagyaték legnagyobb részét, és tíz évvel ezelőtt megnyitni az említett állandó kiállítást. Ez a tárlat 1980 óta volt zárva és most új művekkel gazdagodva nyílott meg ismét. Képek rejtekhelyen A legjelentősebb Csontváry- alkotások a pécsi múzeum tulajdonában vannak. Gerlóczy Gedeon annak idején a birtokában lévő festmények kétharmadát adta át a Pécsi Janus Pannonius Múzeumnak bemutatásra. Az újabb képek részben a Kanadában élő Gerlóczy-örö- köstől vásárlás útján kerültek a magyar állam tulajdonába. A Magyar Nemzeti Galéria mellett számos magángyűjtő is kölcsönözte féltett kincsét hosszabb-rövi- debb időre Pécsnek. Az elmúlt néhány évben a múzeum létének köszönhetően igen sok kép került elő hagyatékból, padlásról, pincéből, gyakran szinte a szemétből. A művészettörténészek feladata volt az ismeretlen képeket felderíteni, a valódi műveket elválasztani a szépszámú hamisítványtól, restaurálni, megtisztítani a festményeket, grafikákat. Sokéves felelősségteljes munkát jelentett ez. Közben folyt a múzeum át. alakítása: a belül hófehérre festett ekletikus stílusú épület egész első emeletét a múzeum kapta meg. Az elrendezés terveit dr. Romváry Ferenc művészettörténész, a Csontváry-életmű kitűnő ismerője készítette, akinek nagy szerepe van a múzeum létrejöttében: számos festményt kutatott fel és szerzett meg Pécs számára. A világítás mesterséges, a légkondicionálás 55 százalékos páratartalom mellett 20 Cel_ sius-fokos hőmérsékletet garantál: a berendezés gyártója a svájci Sulzer cég. Először a közönség előtt A múzeumba belépő látogatót Csontváryra vonatkozó fényképek, dokumentumok fogadják; magyar, német, angol és szerb-horváth nyelven olvasható az 1908-as kiállítási katalógusban megjelent, úgynevezett kis önéletrajz. A falon bronztábla és büszt Gerlóczy Gedeon emlékére. Az első szobában az úgynevezett iskola előtti tanulmányok kerültek és kettő kivételével valamennyi müncheni tanulmányrajz itt van. A második szobában az 1900-as évek elejéről a Fohászkodó üdvözítő, a Római híd Mostarban és a Baracknyílás Mostarban, a Castel- lammare di Stabia, a Vihar a Nagy Hortobágyon és a két jajcei festmény. Ezek a JPM tulajdona, illetve a Ger- lóczy-hagyaték részei, de ide került fél évre a más gyű- tőktől és múzeumoktól származó képek egy része is, mint például a Schaffhause- ni vízesés. A harmadik, a nagyteremben láthatók a legnagyobb, legismertebb művek: a Magányos cédrus, a Nagy tarpataki vízesés a Tátrában, a Mária kútja Názáretben és a Marokkói tanító — ezek Pécsett maradnak —, a Zarán- doklás a cédrushoz a Magyar Nemzeti Galériába kerül majd. A negyedik szobában egyebek között A Panaszfal bejáratánál, a Templomtéri kilátás a Holt tengerre, az Olajfák hegye Jeruzsálemben, a Kocsizás újholdnál Athénben és a Sétalovaglás a tengerparton látható. Az ötö. dik szobában késői művek, a 10-es években készült grafikák kerültek, köztük olyanok, amelyek még sohasem voltak kiállítva, például az Allegorikus jelenet, de itt van például az ismert önarckép rigóval is. A kiállítást és az életművet bemutató színes prospektus készül, az előcsarnokban poszterek, képeslapok vásárolhatók. Szerda kivételével naponta 10-től 18 óráig látogatható Pécsett a Csontváry Múzeum. (G. T.) Szilágyi János Szolnokon az egyik szakmai vitán — ahol kritikusok, filmrendezők, forgalmazók, na és nem utolsósorban a közönség volt jelen — felállt és azt kérdezte: egyáltalán mi indokolja, hogy ennyit beszélünk, tanácskozunk, vitatkozunk a magyar filmről? Ennyire fontos lenne életünkben a film? Ha focimeccsről írnék tudósítást, most élhetnék azzal a kellően még el nem koptatott fordulattal, hogy ekkor elszabadult a pokol. Néhá- nyan kirántották nem létező kardjukat és „Életünket és vérünket a filmért” kiáltással vetették magukat a vitába. Mások statisztikákat lobogtattak, amely kimutatja, hogy sokan járnak moziba, érdeklődnek a magyar film iránt. Egy helybeli dolgozó a moziüzemi vállalattól viszont azt mondta, hogy erőszakkal kell beterelni az embereket egy-egy magyar filmre. A második országos ifjúsági filmnapoknak az volt a hivatalosan megfogalmazott célja, hogy a résztvevők világnézeti alapismeretei bővüljenek, jobban, megértsék hazánk felszabadulás utáni történetét, az alapvető társadalmi, gazdasági, politikai összefüggéseket és a jelenkor aktuális feladatait. Érdemes felemlíteni néhány véleményt egy másik találkozóról is, ahol azt a kérdést vizsgálták, el lehet-e várni a filmtől, hogy nevelő hatást gyakoroljon a fiatalokra? A következők hangzottak el: eleve hibás minden olyan elvárás, amely direkt hatást kíván bármilyen művészettől. A művészeteknek kell pótolniuk azt a vákuumot, amely a hazai kommunikáció rendszerében, az információk áramlásában keletkezett. A filmnek kell demokratikusabbá tenni a társadalmat. A film hasson közvetlenül a politikai döntésekre. A művészet ne politizáljon. A film modelleket kínáljon föl követésre. Egy filmtörténész azt a példát hozta fel, hogy annak idején egy nemzedék tanult meg Gréta Garbótól csóko- lózni, olyan erős a film modellalkotó, utánzásra ösztönző szerepe. A beszélgetésekből kiderült, hogy meglehetősen vegyes az az igény, ahogyan közelednek a filmhez. Különösen szembetűnő volt, hogy sokan elsősorban a filmek politikai jelentését kérik számon, és kevésbé kí- yáncsiak arra, hogy milyen mint műalkotás. Lehet-e és kell-e ezen változtatni? Ügy érzem és hiszem, hogy mindenképpen. A második alkalommal megrendezett ifjúsági filmnapok filmjei és vitái megerősítettek ebbeli hitemben. A közönség ugyanis akkor marad tüntetőleg távol a nézőtérről, ha sorozatban vezércikkeket, publicisztikát, szociológiát, szociográfiát, tanulmányt kap műalkotás helyett. A filmművészetnek ugyanis pontosan ugyanúgy meg kell felelnie az esztétikum sajátosságainak, törvény- szerűségeinek, mint bármi más művészetnek. Félreértés ne essék, nem az úgynevezett művészfilmeket hiányoljuk, amelyek néhány ínyenc igényét kielégítik, de a szélesebb közönségre nincsen- nek hatással. A hatáskeltés pedig döntően fontos kérdés. Érizeimet és értelmet megragadó ábrázolás — és nem a problémák pusztán információs feltárása — a hősökkel való azonosulni tudás, bukásuk vagy győzelmük megrendítő ereje, a kifejezés szépsége, költőisége, ez az, amivel találkozni szeretne a közönség. Ha ez hiányzik, elmarad a hatás és a közönség. Lehet szándékában, témájában, politikumában tisztességes a film, ám minden hiába, ha nincs meg művészeti töltése, amellyel behatol szívünkbe és agyunkba. A magyar filmek közül sok rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. Ezért is van oly nagy rangjuk külföldön is. A szolnoki találkozó arra is jó volt, hogy tovább biztassa erre filmjeink alkottat. Sxigethy András Aki fordítva fejlődött A távirat, amit kaptam, levélhosszúságú volt. De tartalma magyarázta önmagát. „Tisztelt uram! A megboldogult végső akaratának megfelelően értesítenem kell önt, hogy Forgács Zoltán f. év január 12-én, hosszú szenvedés után elhunyt. Tisztelt uram, értesítem, hogy nagybátyám temetése e hó 18- án du. 15.00 órakor lesz az Alsóvárosi temetőben." Az aláírás ismeretlen név, a táviratok furcsa kétbetűs rendszerével a reformkori hangulat: Oeroemvoelgyi. Örömvölgyi. Tűnődtem, ki lehet ez az unokaöccs. Ezen tűnődtem, hiszen Zoli halála nem most rendített meg, már tudtam, volt, aki megtelefonálta. Volt egyszer egy őrült barátom. Kint éltünk a város peremén, fák és szemétdombok között, üres telkek és kukoricások, bódék, viskók és félkész házak világában, a mélymúltban, amikor az ember még a fűtetlen szoba leghidegebb rétegében él, mert alig üti meg az egy- métert, s mint tudjuk, alul hidegebb a levegő, mint feljebb, a felnőttek világában. Zoli nem mindig volt őrült. Amikor normális volt, az Elektromos Műveknél volt villanyszerelő. Volt egy kis műhelye, ha összeveszett anyjával, oda vonult vissza, ott kis villanymotorokat bú- gatott, melyek színes papírpropellereket hajtottak mindnyájunk gyönyörűségére. Anyja hamar meghalt, legalábbis én alig emlékszem rá, s attól kezdve Zoli egyedül uralta az udvart, a házat a szobával, a konyhával, a padlásfeljáróval s a hatalmas, gyönyörű, világos padlással. Még az apja kezdte a házat, kőműves volt, de egy korsó hideg sör leforrázta a tüdejét, s korán elment. Stabilan építette meg a házát, s a tető egyik oldalára kockára vágott üvegdarabokat rakott végig cserép helyett. Hogy az anyja meghalt, és Zoli felfedezte ezt a világos, kellemes, kedves padlásteret, felszoktunk oda. És mint az őrültek, mindnyájan festettünk, rajzoltunk, mázoltunk. Papírra, fára, vászonra. Ma már tudom. „Genius loci”, a hely szelleme. „Olyan, mint egy műterem” — mondta Zoli, amikor már többször becserkészte, és beszámolt nekünk róla. — „Olyan, mint egy igazi műterem, nekem elhihetitek, én már a Százados úti művésztelepen is szereltem villanyt.” El is ment oda újra, összehaverkodott mindenféle festőkkel, és több kiló színes krétadarabkával, egyik oldalán telerajzolt árkuspapírok, kai, szőrevesztett ecsetekkel tért meg, és beindult a Forgács-műterem. Anyáink, apáink addig is gyanakodva nézték Zolit, amíg élt az anyja. Miért hogy kisebb gyerekekkel barátkozik, lányokkal, fiúkkal. De most, hogy egyedül maradt, és elterjedt, ahogy o mondta a kocsmában, hogy műtermet nyitott, a zavar teljes lett. Mi mindenesetre lelkesen kitartottunk, s a tiltással mit sem törődve, ha csak lehetett, szöktünk át, ha nem is rajzolni, de viháncolni, nevetni, élvezni együtt a vakító napsütésben vagy a futó felhők alatt is világos padlás kellemes melegét. Zoli lett a környék villanyszerelője, fusizó kisiparos műhellyel, jó szerszámokkal, s mindaz, amit keresett, elment a festőkellékekre. Időnként föl-föltűnt egy- egy barrettsapkás, bársonykabátos alak is, és egyszer lent a szobában lakott három hónapig egy hatalmas nő, legalább két méter magas, fiatal, karcsú, de nagyfenekű, nagymellű, hatalmas kontyú lány, akkora volt a kontya, mint hármunk feje együtt. Valami művészettörténész volt, Párizsból jött haza, a rendőrséggel is volt baja. Feljárt a padlásra, korrigált és tanított. Engem hamar kiszűrt: „Tehetségtelen vagy, és szemtelen, ez a kettő nem megy, rossz összetétel. Ha tehetséges vagy, szemtelen is lehetsz” — mondta megsemmisítőén, és megsimogatta a fejem. De azért utaltam. Lehet, hogy azért nézem azóta is gyanakodva a nálam magasabb, szép nőket. De ő is csak epizód volt a padlás életében, eltűnt, ahogy jött, Zoli nem beszélt róla, de egyre jobban belecsavarodott a festésbe. Most már könyvekkel is tele volt az a nagy gyaluasztal, amit a szemétdombról cipeltünk ide, lepucoltuk, majd vastag zománccal égszínkékre festettük, pardon, kobaltkékre, és amely aztán albumok, szakkönyvek raktere lett. Zoli már alig szerelt villanyt, szent megszállottsággal rajzolt, festett, megdühüdve olykor napi 10—15 órát is. Közben az évek teltek, mi felnőttünk, elköltöztünk. Zoli körül nem lett új had, mi régiek néha visszajártunk, de már furcsán néztünk rá, és ő érezte ezt. De azért hívott. Mígnem egy napon a hivatalos nyomtatványon érkezett meghívó kiállításra invitált. A Zoliéra. Ahogy olvastam, a művelődési házban a tanács rendezte, a megnyitót pedig a nagydarab művészettörténésznő tartotta, aki azóta már „neves” lett. Kevesen voltunk, két- három tanácsi ember, meg mi régiek. Volt, aki elhozta a feleségét, férjét. Egyedül Pista volt magányos, a Kos- suth-díjas festő, aki ott kezdett a padláson, és aki onnan nőtt naggyá, indult a világba, hogy aztán többé soha ne térjen haza. Zoli megöregedett, reszketett a keze, remegett a feje, s egyáltalán nem látszott boldognak. „örülsz neki?” — kérdeztem, a képek felé intve. „Nem — mondta — Nem. Nem tudok én semmit. Minek ez? Egy arcot nem tudok lerajzolni olyannak, amilyen, hát akkor minek?” „Abbahagyod?” „Á, már nem tudok nélküle élni. Éjszaka megképződik valami bennem, hajnalban fölkelek, és nekilátok. De már a kartonon sem olyan. A vásznon meg végképp nem. Akkor aztán éjszaka újra megálmodom, megint olyan teljesnek, tökéletesnek, s aztán hajnalban megint a gyötrődés. Tudod, hogy már vettek is tőlem képet1?” Erre azért felcsillant a szeme, erre büszke volt. „Én is veszek” — mondta mellettem bátyám, akinek akkor jól ment. „Én is” — mondtam. „A fenéket — felelte. — Ha tényleg tetszik, ti azt viszitek el, amelyiket akarjátok.” Aztán tényleg vittünk egy- egy képet. Ma is megvan, emlékeztetve arra, hogy volt egy őrült barátom, aki szegény, fordítva járta be a festészet fejlődéstörténetének útját. Mert amikor a megtalált műterem rákésztette, hogy fessen, vad pacnikat rakott bizarr egymásmellettiségben, hogy a színek lángoló tánca ugráltassa a ránéző szemét. Aztán vonalak, geometriai ábrák kerültek a képekre, s évek múlva felismerhető székek, asztalok, szekrények, lépcsők. Majd fények és árnyékok, rácsok, s mögöttük félhomályban ágy, és az ágyon mintha egy test. Aztán egyre felismer - hetőbb kontúrok. Két évtized alatt megtanult rajzolni, egyre világosabban haladt a naturalizmus felé. Hogy meghalt, telefonált a bátyám, már fényképeket festett. Ez volt az életcélja. Ezért tanult, küszködött, így akarta birtokba venni a világot. Hogy az „egy az egyben” látott valóságot tudja a keze, az agya „egy az egyben” a papírra, a vászonra tenni. És ha ennél több volt a vásznon — ami bizony már élete végén előfordult —, hiába dicsértük, elégedetlen volt vele. „Nem hiteles, hozzáhazudtam.” — Így ő. „Nem hazugság, költészet, a piktúra poézise” — mondta valaki. „Nem, nem kell — mondta ő. — Csak ami való. Ha majd úgy tudja a kezem visszaadni a valóságot, ahogy a fénykép. Az igen, akkor már tudok.” Pedig a piktúra poézisét emlegető maga is a padlásból induló neves filozófus-esztéta igazán tudta, mit beszél. De hát Zoltán őrült volt. Az önmaga teljesítménye érdekelte csak, a saját szorongásaival való küzdelem, hogyan engedelmeskednek a vonalak, a színek, a térformák úgy alakulnak-e, ahogy ő vezérli őket. Ez volt az őrülete. Ebbe halt bele. Vagy valami másba. Valamibe, amibe majd mi is belehalunk. Szalontay Mihály Illusztráció: Magyar István
