Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-01 / 77. szám
4.NÉPÚJSÁG, 1983. április 1., péntek Klubkönyvtár a bútorgyárban Klubkönyvtárat nyitottak a napokban az Ag- ria Bútorgyárban. A KISZ-es fiatalok társadalmi munkában — a vállalat anyagi támogatásával — egy régi iroda épületét rendezték be, ahol 1600 kötet várja a kölcsönzőket, az újabb ismeretekre vágyókat. A klubhelyiségben mintegy félszázan szórakozhatnak (Fotó: Szabó Sándor) A műfaj és közönsége Egerben a Montmartre-i ibolya A gyöngyösi színjátszók — a Váltó és Kitérőgyár amatőrjei — az Egri Szimfonikus Zenekar, a gyöngyösi művelődési ház és a Fővárosi Operettszínház két fiatal művészének összefogásából megszületett a Montmartre-i ibolyának, Kálmán Imre operettjének új bemutatója Egerben is. Amolyan „zsebkiadásban”, az egri Helyőrségi Művelődési Otthon színháztermének pár négyzet- méteres színpadán, nagy tánckar és szemkápráztató díszletek nélkül. Mindezt azért írjuk így le elöljáróban, mert az operettnek, mint műfajnak azt szokták felróni — vétekként —, hogy nagy-nagy látványosság az egész, három- felvonásos szerkezete ósdi járszalagra biceg, roggyant arisztokraták vonulnak benne végig az egyik ostobaságtól a másikig. Nos, ez a Kálmán-operett — ebben a zenére összpontosított, a mesét kedéllyel megelevenítő, némi mozgással, tánccal, kergetőzéssel, romantikus szerelmi játékkal, vívódással, félreértéssel, csalódással összeszerkesztett előadásban is — ma is hatott. A közönség is megtapsolta a fülbemászó dallamokat, felharsant a nevetés a jól elcsattantott poénokon és a fináléban forrón ünnepelte a gyöngyösi színjátszókat, valamint az Egri Szimfonikus Zenekart. Nem kis merészség kellett ahhoz, hogy ezt az operettet a Kálmán-centenáriumra így vigyék közönség elé a gyöngyösi amatőrök. A zene is másképp hat, ha szemet gyönyörködtető a látvány: a ragyogó toalettek, a tánckar. De a szerényebb körülményekhez hamar igazodik a zeneszerető közönség: a fülbemászó dallamsorra összpontosít, amelynek nemcsak a koloritja magyar, de van valami tüzesség, valami vérpezsdítő huncutság benne akkor is, amikor az érzelmek játsszák a főszerepet. Ezt a színpadi világot, a montmartre-i művészéletet, a nyomorban sikerről, pénzről álmodozó fiatalembereket láttuk megelevenedni két órán át az egri kicsinyke színpadon. Jankovits Jenő rendezése kordában tartotta azt a lelkesültséget, amely minden jelenetben szinte perzselte a színfalakat, ösz- szeszokott gárdája jól együtt volt eben a kamarakiadású játékban. A Violettát éneklő Kapel- ler Stázi, a Fővárosi Operettszínház tagja, bájos jelenség, értékes hanganyaggal. Mati György ugyancsak a Fővárosi Operettszínházból kitűnő megjelenésű, de nem minden jelenetben tudott teljes illúziót nyújtani, itt- ott az indiszponáltság — talán az influenza — érezhető volt nála. Nádudvari Mária jól alakította Nimmt; Kolozsvári László Florimond-ja eleven figura volt; Nagy Oszkár — a művészhármas legszolidabb tagjaként — rokon- szenvet ébresztett. A végrehajtót alakító Nagy Gábor az önálló számmá alakulás veszélyét elkerülte. A darab rendezője még a hadügyminiszter alakításával is bizonyította, hogy jó gazdája a gyöngyösi amatőröknek. Horzsa Attila, Berger József, Nemes László és Molnár László jó epizódistákként élték át színpadi szerepüket. A táncokat Tóth Sarolta tanította be, a díszlet Volent Miklós munkája. Mindkettő a rendező elképzelésének rendelte alá megoldásait. Az Egri Szimfonikus Zenekar Farkas István vezénylése mellett hangulatosan játszotta a „Kálmán-muzsi- kát”. A bemutatóra Egerben telt ház volt kíváncsi. Ez volt a gyöngyösi amatőrök tizenkettedik előadása. S még nincs vége a sornak! Farkas András Újságíró a csőben Áprilisi tréfák Minden idők legismertebb áprilisi tréfája volt az, amikor a századforduló táján egy párizsi apróhirdetés a legmagasabb árat ajánlónak felkínálta az Eiffel-tomyot — lebontás után. Azon az április elsején több száz ócskavaskereskedő jelent meg a .meghirdetett időpontban az „árverésen”, hogy Párizs jelképét megvásárolja. Annyi áprilisi tréfa, ahány bolondos ötlet. Minél különösebb, annál szórakoztatóbb — és gyakran annál elgon- dolkodtatóbb. Legtöbbször megfelel ugyanis az adott kor szellemének: a háború utáni Ínséges években például egy Berlinben kitalált, állítólagos tibeti csodanövény keltett nagy feltűnést. Híre ment, hogy ennek a növénynek a levelei sütve a hús ízét adják vissza, és töviseit cipészszögekként a főzött levelekkel együtt fel lehet használni lábbelik talpa- lására. Április elsején rendszeresen elárasztják a lapok szerkesztőségeit azok a beugratások, amelyeket a buzgó propagandisták agyainak ki. Néhány újságíró már bejött a csőbe: hírül adták például, hogy Hamburgban az akkor még nyitás előtti — illetőleg virág nélküli — virágkiállításon Marlene Dietrich fogja énekelni a „Mondd, hol van a sok virág ...” című slágerét... Frankfurtban kerestek egy ellopott lovat, amely állítólag csak egy bizonyos indulóra engedelmeskedett, ezért kézre kerítése érdekében a rendőrök órákat vettek, hogy síppal megtanulják a kívánt dallamot játszani. Egyes kutatók szerint az áprilisi tréfák története több mint háromszáz éves múltra tekint vissza. Mások szerint jóval régebbi, már a rómaiak is hódoltak ennek a szokásnak. Feljegyezték mindenesetre, hogy 1583. április elsején IV. Henrik francia király levelet kapott egy „ifjú leánytól”, aki randevúra hívta: a találka helyén azután felesége és az egész udvartartás várta őt... Több néprajzkutató állítja, hogy nagyböjt után a papok szentbeszédeiket szívesen oldották fel egy-egy viccel. Akár ez a magyarázat, akár más, április elsején mindenesetre ajánlatos óvakodni attól, hogy a lehetetlent lehetségesnek tartsuk. Még akkor is, ha napjainkban sok esetben a lehetetlen éppenséggel lehetségessé válik. A kék madár A boldogság, vagyis a mesebeli kék madár az, amelyre mindenki vágyik. Az ember azért születik, azért él, hogy boldog legyen. — Mi a boldogság? — Nehéz kérdés! — És miért boldogtalan annyi ember? — Miért tart olyan rövid ideig? Se szeri, se száma a kérdéseknek, amelyekre olyan nehéz válaszolni. Bölcselkedés helyett keresgéljünk inkább a szürke hétköznapok valóságai között, hiszen közöttük rejtőzik — bújócskát játszik velünk — a boldogság, amelyet annyira óhajtunk. — A vágyak teljesülése azonos a boldogsággal? — „De szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni”... — Ez lenne a boldogság? — Ez is! Kinek mi. A boldogságnak fénye van! Ragyog, sugárzik az emberek szemében. Ránk van írva! Éppen úgy, mint ellenfele, a boldogtalanság, amely szomorúságot okoz. — Boldognak tartja magát? — Igen! Ámbár — hogy is mondjam —, most éppen boldogtalan vagyok. — Miért? — Igazságtalanul megbántott valaki. Bizony, a boldogság törékeny életajándék! Törékenyebb mint a legvékonyabb üveg, vagy mint a legfinomabb porcelán. — Te boldog vagy? — Nagyon, de nagyon! Megszületett a fiam, akit any- nyira vártunk. — ön boldog? — Most léptettek elő! Főmérnök lettem egy nagy üzemben. Ügy érzem, most boldog vagyok. Aztán, hogy később az leszek-e, azt nem tudom... Ez a furcsa madár ágról ágra röppen! Ma van, holnap nincs! Egy rossz szó, egy csalódás, egy bánatos könnycsepp, és a boldogságunkat máris elfújta a szél... — Mégis! Mi az igazi boldogság? Lottóötös? Szerelem? Karrier? Világjáró utazás? Egy kedves, mosolygós arcú ismerős, aki úgyszólván mindig boldognak látszik, megpróbál válaszolni: — Az embernek — amennyiben rajta múlik — mindent meg kell tennie, hogy boldog legyen. — Értem, de... — Tudja, ezt az érzést nem lehet egyszerűen csak kikövetelni az élettől. Ugyanakkor mindent meg kell tennünk fogadására. Mondjam azt, hogy ki kell érdemelni? — Kitől? Ezek szerint vannak emberek, akik a boldogságukat másokkal meg tudják osztani ? — Az önző, kapzsi, a folyton csak önmagára gondoló ember nem lehet igazán boldog. A boldogságra — hogy is mondjam — nem lehet csak úgy „ráhajtani”. Jön és megy az magától. — Vannak boldogságbankárok? — Nincsenek! Mindenki a saját boldogságának a kovácsa. .. Nagy szavak! Szentenciának hangzanak, első hallásra bizalmatlanul fogadja őket az ember. Később mégis el kell tűnődni rajtuk. Emberi dolgokról van szó, tehát meg is lehet érteni a valódi értelmét. — önt boldog embernek ismerik! — Szeretem az embereket és én tulajdonképpen másoknak és másokért élek. Ennyi az egész! — Kisemmizi önmagát? — Látja! Itt a nagy tévedés! Azzal, hogy minél több embernek igyekszem boldogságot szerezni, tulajdonképpen begyűjtőm az emberek háláját és viszontszeretetét. — Szóval önző? — Mindenki az! És e témában büszkén vállalom e szörnyű vádat is. Kétszer vagyok boldog! Egyszer amikor adok, máskor, amikor kapok. Vigyázni kell ugyanis a kék madárra, nehogy messzire repüljön... Szalay István (III/3.) — Roboz, ez túlzás! Hagyd abba... — Nem, most már nem... Ennyivel tartozunk neki... Sipikém, művészem, drága barátom, figyelj rám... Itt van Csákvári is, végszavazunk neked... De előbb meg kell tudnunk, hogy mit akarsz eljátszani... Másképpen nem megy... Érted? Másképpen nem... Szél korbácsolt végig a temetőn, éles jégleheletű, északi. A hervadt koszorúk szalagjai meglebbentek, a fák nyögve felsóhajtottak, mint törődött csőszök indulás előtt. — Lear király... — kiáltott Roboz —, hát persze, hogy Lear király...! Röstel- lem, Sipikém, hogy ezt nem találtam ki azonnal... Mi mással is búcsúzna egy olyan színész, mint te...?! Helyes, osztom a szerepeket... A Bolondot magamnak, az úgyis egyik szerepálmom, Keift grófját pedig Csákvárinak... Csákvári, te úgy tudom, jáf- szottad is Kentet, biztosan emlékszel még a szövegére... -.— Nem tudom... talán... — Gondolkozz... Add meg a végszót a viharjelenet előtt... — Várj egy kicsit — mondta Csákvári —, régen játszottam, de talán... valami... Igen, azt hiszem beugrott... „Ha a királyt fölleltük /.erre te, én amarra menvén I, ki először rátalál, kiáltsa meg a másiknak...” — Sipikém, te jössz — hajolt közel a sírhoz Roboz —, kezd el úgy, ahogy még soha senki! Sipikém, hallod, végszó volt, végszó...! Nem késhetsz le... Azt hinnék az iri- gyeid, hogy valami zűr van veled... Pia vagy ilyesmi... Már rohannának, már fújnák is be... Nem úsznád meg a fegyelmit... Bizonyíts, Sipi, nekik is bizonyíts! Kezd el a monológot, kezd el! A szél hirtelen felerősödött, zúgtak, hajladoztak a temetőt környező nyárfák, felborzolódtak a bokrok, dideregve vergődtek a fűzek. A varjak veszett károgással gomolyogtak, hóvihart sejtve. — Ez az, Sipikém, ez az! Roboz ugrált a nagy erejű szélben. — Fantasztikus! Micsoda szenvedély, micsoda indulat! Hallom a hangod, értem a végszót, mondom... „Ó komám, az udvari szenteltvíz többet ér száraz házban, mint az esővíz házon kívül. Jó komám, eridj s kérd lányaid áldását. Itlt olyan éj van, mely nem könyörül sem a bölcs emberen, sem a bolondon...” Sipi végszó volt, tovább...! — Elég! — Csákvári megragadta Roboz karját. — Gyere, te őrült, mert itt fagyunk meg! — Nem... — rántotta ki magát Roboz —, még nem fejezte be a monológot... Mit akarsz...? Elvennéd tőle a szerepet...? Sipikém, folytasd...! „Bőgj ahogy bírsz, hullj zápor, tűz, okádj.../” Ne hagyd abba, Sipikém ne hagyd abba...! Ne, még ne... — Csinálj, amit akarsz — mondta Csákvári —, én megyek az autóhoz... Elindult, de Roboz elébe állt. — Kentet te játszod, nemsokára jössz... Miattad menjen tönkre az előadás...? — Hagyj békén...! — Csákvári ki akarta kerülni, de Roboz visszarántotta. A kabátját markolta meg, a szeme szikrázott. — Itt maradsz! Nem engedlek! Sipinek kell a végszó. — Eressz, te hülye... — lökte el magától Csákvári, de Roboz már Ugrott is vissza, és ököllel támadt rá. Csákvári maga elé kapott karral hárította el az ütést, és nyomban utána állón vágta Robozt. Maguk sem tudták, hogy meddig verekedtek, csak arra eszméltek, hogy ott ülnek egy fűzfa alatt a vizes avaron, vállal egymásnak borulva, és valami iszonyú fáradtsággal a tagjaikban. — Te marha... — szólalt meg csöndesen Csákvári —, mondtam, hogy ne igyál annyit... Mire volt jó ez az egész...? Mire...? Még szerencse, hogy ebben az ocs- mány időben nem jár erre senki... (VÉGE) Mesevilág a Villányi-hegy alján Valóságos mesevilág született a Villányi-hegy alján, megálmodója és megalkotója a 75 esztendős Bodó Sándor naiv képzőművész. A vil- lánykövesdi faluvégen álló háza, udvara és kertje miniatűr galériával ér fel. Festmények díszítik a lakóház falát és kapuját, a kerítésnél szélmalom és kelepelő gólya hívja fel magára az arra járók figyelmét, kis műhelye előtt mese- és állatfigurák, történelmi személyiségek szobrocskái sorakoznak. Az újpesti munkáscsaládban született, majd a Tiszántúlon — Hajdúnánáson — nevelkedett ember a felszabadulás után települt át a Dunántúlra. Nyugdíjba vonulásáig a pécsi hőerőműben dolgozott. Mindössze hat elemi iskolai osztályt végzett és soha nem tanult festeni, faragni, formázni. Képzeletgazdagsága és alkotókészsége, rendkívüli kézügyessége azonban — ha későn is: idős korában — felszínre tört, s ma fiatalos kedvvel, munkabírással dolgozik mesebirodalmán.
