Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-24 / 96. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. április 24., vasárnap 3, Mire jó a nyelvtudás? Gazdasági Országunk gazdasági és kulturális nyitottságából következik, hogy számunkra a nyelvtudás létkérdés. De nemcsak a nyelvtudás, hanem a néptudás: a más népek kultúrájában való jártasság is. Mi, tízmillióan ezt könnyebben tudomásul vesz- szük, mint azok, akiknek nyelvét százmilliók beszélik. „Hogyhogy ön nem tud angolul? Hát nem tanult az iskolában angol nyelvet?” Egy angol élhet abban a hitben, hogy a világban való eligazodásához elegendő, ha. megtanulta azt, amit az „angol” tárgy (irodalom és nyelvtani címén neki megtanítottak. De nekünk — és itt fordul előnyre a hátrány — helyzetünk követeli, hogy Shakespeare-n, Swiften, Defoe-n, Dickensen kívül ismerjük még Petőfit és Aranyt, Adyt, Babitsot, Radnótit, József Attilát — és Goethét, Hölderlint, Ver- laine-t. Rimbaud-t, Puskint, Tolsztojt, Gorkijt is. Sokszorta gazdagabbak vagyunk tehát — vagy legalábbis; lehetünk. Mennyire ösztönöz , bennünket ennek tudomásulvételére a mindennapi társadalmi gyakorlat? Az ésszerűség azt diktálja: csak akkor boldogulhatunk, csak akkor tudunk külföldön is eladható terméket gyártani, csak akkor tudunk külföldön biztos piacot nyerni, csak akkor vethetjük meg lábunkat más országokban, ha annak a külföldi országnak nemcsak a nyelvét ismerjük, hanem az ottani szokásokat, a mentalitást, a gondolkozást — az egész kultúrát is. Nagyon nehéz azt megmérni, milyen erős nálunk a külföldi kultúra elsajátításának, megismerésének valódi igénye. A nyelviskolák beiratkozási adatai azt bizonyítják: a szándék nem hiányzik. A felismerés szintjén tehát megtörtént a frontáttörés. Rengetegen szeretnének megtanulni oroszul, angolul, franciául, németül, spanyolul, olaszul. És nagyon kevés embernek sikerül. Ez nem elsősorban a nyelvtanítás hatékonyságának a kérdése, hanem: a valódi érdekeltségé. A nyelvtanítás hatékonyságában is igen sok gondra lelhet a kutató. De itt legalább ugyanannyi hasznos kezdeményezésre is bukkan. De az érdekeltség még mindig nagyon töredékes. Töesélyeink redékes, mert az élet mindennapi gyakorlatában nem érvényesül mindig a tudás — pontosabban: a több tudás fölénye. Ez nem nyelvpótlékkérdés. Nyelvet tudni nem azért célszerű, mert a sikeres vizsga után az ember tizenöt százalékkal magasabb fizetést vehet át havonta. (Egyébként is: egyre több helyen megszigorítják a nyelvpótlékok rendszerét. Ma már általában csak olyan munkakörben fizetnek nyelvpótlékot, ahol munkaköri kötelesség az adott nyelv ismerete.) A nagyobb előnynek abból kellene származnia, hogy az az ember, aki többet tud, nagyobb teljesítményt mutathat fel. Az az üzletkötő, aki nemcsak tökéletesen ismeri területének nyelvét, hanem az ottani szokások, emberi kapcsolatteremtési módok, gondolkozástípusok világában is jól tájékozódik, sokkal jobb üzleteket köt, mint aki tolmács segítségével próbál boldogulni. A kérdés pedig az: többet keres-e a nagyobb teljesítményt elérő ember, mint a másik? Nemcsak az üzletkötőknél vethető fel ez a kérdés, hanem a kutatás, a műszaki tevékenység, az oktatás, a gyógyászat — tulajdonképpen szinte az élet valamennyi területén. Jobban megfizetik-e azt a tanárt, aki előadásában szaktárgya legfrissebb eredményeit is beleszövi? Magasabb-e a jövedelme annak, aki (nyelv)tudása révén pontosabban, jobban, eredményesebben dolgozik? Ha a gazdaságot racionalizáló törekvések átfogják majd társadalmunk egészét, akkor minden vállalat számára létkérdés lesz a munkatársak tudása. A racionalizálási törekvések tehát megnövelik a valódi, a használható nyelvtudás iránti igényt: a vállalati, munkaadói igényt is. Csakhogy nyelvtudásunk mai állapota nem tűr halasztást. A gazdaság mai igényeihez képest ugyan nem élünk idegen nyelvi analfabétizmusban, de a jövő távlataihoz képest nagyon sok még a ta- nulnivaló. A nyelvtudás megszerzése akarat és idő kérdése is. Az ország gazdasági esélyeit növeli a nyelvi kulturáltság színvonalának emelése. Ehhez egyéni és közösségi áldozatokra van szükség, és legfőképpen bizalomra: bizalomra a jövőben. (Sz. Sz.) ötven mammut egy telepen! Nyűg vagy érték? A „nem illetékes” egri vármúzeum érdeklődő régésze, Fodor László volt az első, aki a leletrögzítést megkezdte — magánszorgalomból... — Vagy tíz méterre jártunk lefelé az eredeti talajszinttől, amikor vasárnap délelőtt 11 körül kifordult az egyik agyar. Azóta már több is került — érdekes módon mindnek legfölül van az agyara —, de szakember mind ez ideig — szerda dél- előttig — nem jött ki Gyöngyösről. Mi meg nyesegetünk tovább, napi 12 órás műszakban — ez a dolgunk. És ezenközben egy mam- muttemető lassan elpusztulni látszik. Kőhidi Imre Egy kisebb agyardarab a kézben: „évgyűrűi” néhány ezer éve már nem gyarapszanak tovább ... Nem tudom, hányán gondolták már végig: tulajdonképpen a lignit bányászá- sával egyidőben hazánk egész történelmének legnagyobb méretű, és kiterjedésű ásatása is folyik a Mát- raalji Szénbányák visontai Thorez Bányaüzemében! A negyven méteres meddőleta. karítás (tíz emeletnyi föld le- hordása!) itt nem számít ritkaságnak. A „feltárt” területeket itt négyzetkilométerekben lehet mérni — a „hagyományos” ásatások néhány tucat négyzetméterével szemben. Élnek-e az eddig ismeretlen lehetőségekkel a régészek? — ezt kérdeztük a Keleti I. mező mammuttemetője mellett Szabó Józseftől, aki gazdaságpolitikai tanácsadó a Thorezben. — Nem! Egy szenzáció- számba menő leletnél ugyan megjelennek, néhány éve egy-két méter átmérőjű, ép fatörzset találtunk, azt ki is emelték, múzeumba is szállították. De azt állíthatom, szisztematikus feltáró munka, avagy állandó figyelem munkánk „hordaléka”, a régmúlt nyomai iránt nem tapasztalható. A bányászok érdeke viszont nyilvánvalóan nem a régészkedés: naponta mérik a lehordott földtömeget, a fizetés arra szól. A földnyeső ládák egyikét vezető Török Ferenc így beszél erről: Ugyanezen a területen mindjárt az első napokban kifordított a gép öt csontvázat; egymás melletti sírokban nyugodtak. Kik voltak? Hogy kerültek ide? — mi honnan tudnánk? A mammutleletek híre is csak azért kapott szárnyra, mert már mi magunk sokallottuk a nagytömegű csontot, amit feltúrtak a gépek. Becsületükre legyen mondva: a bányászok az érdektelenség ellenére is megtesznek mindent, amit lelkiismeretük diktál. A megjelölt három lelőhelyet ügyesen kerülgetik hatalmas monstrumaikkal. Alig fér el a területen a hat K 701-es vontató, — egy-egy belőle két ládát is vontat! — és mellettük még öt SZ 100-as lánctalpas is sürög. De még e teljesítménycsökkentő kerülgetés közepette is veszik a fáradságot, hogy a nagyobb darabokat a külfejtés szélére hordják. — Mi vagy ötvenre sac- coljuk azon állatok számát, amelyeknek a maradványai e 100X500 méteres területre összezsúfolódtak. Lehet, hogy nem is mind mammut? De ennél töbett nemigen tehetünk az ügyért. Itt három műszakban megy a munka, és a nappal is alig kivehető maradványokból éjszaka semmi sem látszik — mondja Török Ferenc. A legnagyobb eddigi agyarat Ugró Béla lelte: Fél évvel a törvény után Toborzás a természet védelmére Félmilliós lesz a sereg A magyar természetvédelem százéves múltjához képest fél év roppant kis idő. Márpedig mindössze fél éve született meg legújabb természetvédelmi törvényünk, a negyedik, s e rövid időszak tapasztalatait tekintette át a közelmúltban az Országos Természetvédelmi és Környezetvédelmi Hivatal. Jószerivel túljutottunk az óhajok, a kívánságok korán, létjogot nyert a „kell”, s a természeti értékek pusztítóival szemben a szankció. Megszülettek az első természetvédelmi bírságok is. Több mint egyévi börtön A Rozmaring és a Sasad Termelőszövetkezet, valamint a Fővárosi Kertészeti Vállalat 45 000—150 000 forintja bánja, hogy boltjaikban védett virágot árultak. Százezer forintra büntették a túrkevei vadásztársaságot, mert hagyták, csak nézték, hogy olasz vadászok 240 védett gerlét lelőjenek. A Dél-budai Vendéglátó Vállalat szennyvizet eresztett a védett Várbarlangba, „ára” 150 000 forint. A Veszprém megyei Bíróság védett vadak engedély nélküli elpusztításáért négy személyt 8 hónaptól 2 évig terjedő, a Fejér megyei Bíróság pedig egy személyt hasonló bűntett miatt 1 év és 2 hónapi börtönbüntetésre ítélt. Arról nem szól a fáma, hogy az érintettek védekeztek-e a jól ismert módon, mely szerint ugyan ki képes a több száz védett növény vagy állat mindegyikét „fejben tartani"? Ha nem védekeztek így, jól tették. Eléggé kézenfekvő ugyanis, hogy ha a valóban hosszú listák bevezetése nehéz, könnyebb azon keveseké, amelyek leszakíthatok, pusztíthatok. Több mint ötven éve jól ismertek a természetvédelem elvei. Ezek szerint a fák, füvek, ritka és értékes virágok s állatok megóvásához megfelelő jogszabály, szervezet és széles körű társadalmi bázis szükségeltetik. Ami a jogszabályokat illeti: 1935 óta nem kevesebbet, mint 300-at alkottak a természet érdekében, s ha csupán ezeken múlna is bármi, egy szál fűnek sem szabadna elpusztulnia. Az intézményekre sem lehet panasz, európai viszonylatban is korszerű a hivatali hálózatunk. Az OTKH mellett országszerte hét felügyelőség működik, Budapest, Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Szeged és Veszprém székhellyel, s a jogkör is decentralizált. Ma már ha megmérgeznek egy sast Miskolcon, a tettest nem citálják a fővárosba, az állami szigor helyben is eléri. Legfeljebb másodfokon intézkednek Budapesten. Rátaposnak, agyonverik Mindez azonban kevés. A természetet önmagában jog. szabályokkal és hivatallal nem lehet megvédeni a „hivatásos” pusztítóktól. Az orvvadászoktól, az orv-vi- rágszedőktől, a pótolhatatlan értékeket áruba bocsátóktól. A hatóság előtt ők már név szerint ismertté válnak, s ha késik is, de nem marad el a számonkérés. Nagyobb kárt okoz viszont — a szakemberek megítélése szerint — a „közömbös tömeg”. Azok, akik nem gyűjtik a védett madarak tojásait, hanem „csupán” csak rátaposnak, fel nem fogva a kárt; akik agyonverik a siklót, nem agresszivitásból, „csupán”, félelemből... Természeti műveltségünk alig-alig van, ha például az északi országokkal vagy akár a szomszédos Ausztriával hasonlítjuk magunkat össze, s az senkit sem vigasztalhat, hogy vannak, akik a természet iránt még nálunk is érzéketlenebbek. A természet megismertetését és megszerettetését valahol az óvodánál, az iskolánál kellene kezdeni. Az Országos Természetvédelmi Hivatalban érzékeltetésül csupán egy példát említenek: a madarak és fák napját. 1906 óta írja elő jogszabály a megtartását, s jószerivel éppen azóta folyik a vita is azon, hogy e nemes mozgalomnak ki legyen a gaz1- dája. Ami pedig a felnőttek, a kirándulók tudatának, szívének „formálását” illeti, hatalmas erők munkálkodnak ennek érdekében. Az elmúlt esztendőben például több mint 4 ezer természettel, természetvédelemmel, foglalkozó cikk jelent meg a hazai r ajtóban, s színvonalas műsorokat sugároz a rádió, a televízió. Mégsincs kellő foganatja: fogynak védett madaraink, virágaink... Vadászok, erdészek, barlangászok Széles társadalmi összefogás nélkül nem lehet tehát megvédeni a természetet. A meglévő, hivatásos természetvédelmi őrök, területkezelők mellé szövetségesül — a népfront szervezésében — a természet barátait kellene megnyerni. A vadásztársaságok tagjait például, akik vagy 30 ezren vannak; a horgászok körülbelül 250 ezres táborát; a madártani egyesület tagjait, a barlangászokat, az országos erdészeti egyesületben tevékenykedőket. És — a természet- járókat! Az idén 110 esztendős Magyar Természetbarát Szövetségnek 110 ezer tagja van! Mindez, summa sum- márum: 400 ezer természet- védő, ez bizonyos. Fel kellene kérni őket, hogy segítsenek szép környezetünk óvásában, átörökítésében. S akár egy apró, nemes veretű jelvénnyel is jelezni gomblyukukban, hogy egy szélesebb közösség felelős tagjai. S akik közül vállalkoznának rá, hogy egy-egy hét végén, kirándulási csúcsidőben természetvédelmi körutakat is tennének, afféle őrjáratokat. Óvnák tőlünk — értünk — a fákat, a virágokat, a madarakat, más állalatokat, a köveket, figyelmeztetnének minket, ha szükséges, s még „tárlatvezetést” is tarthatnának a Hortobágyon, a Kiskunságban, a Bakonyban és másutt. Jó tanács adása, nevelés, tudatformálás, s ha úgy adódik: szigor lenne a feladatuk. S bizonyos, hogy újabb és újabb szövetségeseket nyernének meg így a természetnek. A természetvédelem célja egy mondatba sűríthető: Semmit ne vigyél be a természetbe, ami nem oda való, és semmit ne hozzál el, ami oda való! (D. G.) Az „ásatás” csak mellékes a Thorez Bányaüzemben; mégis kikerülik a gépek a leleteket Ugró Béla; „Akkor már sokallottuk a rengeteg csontot”
