Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-15 / 88. szám
4. II NÉPÚJSÁG, 1983. április 15., péntek Mint oldott kéve Jegyzetek Sárközi György regényéhez SÁRKÖZI GYÖRGY a harmincas évek elején írt regénye valóságos történeti helyzetben és ténylegesen megtörtént eseménysorban gyökerezik. 1858-ban Londonban egy kis könyv jelent meg angolul, amely magyar fordításban talán az „Egy katolikus pap vallomásai” címet viselhetné. A kiadó nem közölte a könyv írójának nevét. Valószínű, hogy eredeti fogalmazásban népi angolul íródott, hanem esetleg franciául, vagy magyarul, s később, amikor 1930-ban magyarul is kiadták, már az angol fordításból ültették vissza magyarra. A magyar változat, amely a „Báró Med- nyánszky Cézár, az 1848/49. évi honvéd-hadsereg főpapjának emlékezései és vallomásai az emigrációból” címet viseli, adta Sárközinek az ötletet a regényíráshoz. Regénye új kiadásban ugyan az elmúlt években is megjelent, de ismeretlensége homályából valószínűleg az a sorozat rántja elő, amelyet a televízió éppen napjainkban sugároz.. Anélkül, hogy további részleteket árulnánk el a folytatásból, s megszegnénk a kötelező titoktartás parancsát, a regény és a televíziós adaptáció egyaránt alkalmat ad többféle töprengésre. Mindkét feldolgozásban a XIX. század közepe forradalmi nemzedékének képvi. selői a főszereplők. A három Mednyászky fiú tevőleges részese annak a kísérletnek, hogy a Habsburg-elle- nes függetlenségi harc jegyében a társadalom átalakulása és a nemzeti haladás problémáit a kortársi nemzedék forradalmi gondolkodású tagjai megoldják. A cselekmény központi szereplője, Mednyánszky Cézár, főúri család harmadik gyermekeként már nem tarthat igényt a jelentékeny földbirtokra, így nem marad más választása, mint a papi pálya. Származása folytán minden remény megvan arra, hogy magasabb méltóságba is felemelkedjék. A SORS KIHÍVÓ KÉNYSZERE azonban válaszút elé állítja. Pozsonyba kerül, világszemléletét a lendítő iramú, polgári átalakulást sürgető szónoklatok egy csapásra átalakítják. Az egykori papnövendék, a jezsuita hitű teológus meggyőződéses forradalmárrá válik. Görgey közelébe kerülve hivatalt vállal a hadügyminisztériumban, s tevőlegesen is részt vesz a harcokban. A szabadságharc bukása után, mint kor. és sorstársai közül oly sokaknak, neki is az emigrációt kell választania. Ez a kényszerű száműzetés azonban további megpróbáltatásokkal párosul, de a megőrzött hit itt is cselekvéssel párosul. Papi hivatását feladva, újabb romantikusnak tűnő események kísérik életét. Sárközi György témaválasztása a harmincas évek elején nem volt véletlen. A szerző, aki művészi pályájának indulásakor, még a húszas évek közepén, robbanó sikerrel köszöntött be az irodalomba, a harmincas évek elejére már világosan észlelte: az ellenforradalmi Magyarország korábban fennen hirdetett reformkísérleteit aligha kíséri siker. Méltán nyúlt hát történelmi témához. Ez esetben is, mint olyan sokszor a témaválasztás mögött, már konkrétan megfogalmazható politikai kiállás rejlik. A regény főszereplője, Mednyánszky Cézár és közte sokféle párhuzam található, de a közvetlen párhuzamba állítástól óvakodni kell. Regényének választott szimbóluma az a Tompa-vers, amely az 1848-as forradalom után talán leghívebben fejezte ki a nemzet életérzését, a forradalmi nemzedék bán- kódásait, keserveit. A „Mint oldott kéve” vezérmotívuma éppen úgy használható volt a 18 19-es forradalmak után is. Nemcsak Világos ihlethetett, hanem Trianon is. Sárközi a harmincas évek elején szerveződő népi mozgalom vezérévé válik. A népi írók törzsére épülő falukutató mozgalomnak ugyanúgy ő lesz az elindítója, mint a nemzedéki tömörülést szorgalmazó folyóiratnak, a Válasznak. A sikereket elkönyvelő Márciusi Frontnak szellemi vezére, s a Front kiáltványának megszövegezéséért börtönbe zárták. MEDNYÁNSZKY CÉZÁR SORSÁBAN olyan rokonságokra bukkant Sárközi György, amelyeket érdemesnek talált feldolgozni. A maga is vallásos, de zsidó származású szerző a Cézáréhoz hasonló pályára került a harmincas években. A zsidó törvények egyre erősebb alkalmazásával kiszorítják a közéletből, de hite a társadalmi felemelkedésben ugyanolyan töretlen marad, mint Cézáré a negyvennyolcas forradalomban. így a témaválasztás önmagában is kiállás egy következetes reformpolitika mellett. Ez akkor is útbaigazító, orientáló tényező lehet, ha a körülmények ennek megvalósítását nem mindig teszik lehetővé. A mind jobban felerősödő jobboldali radikalizmus és a társadalmi változásokat reformokkal kereső, de a politikai uralmát féltő konzervatív arisztokrácia elképzelései között mély szakadék húzódott. Ám mindkét irányzat egyaránt mesz- sze állt a valóságos reformok következetes megvalósításától. Sárközi György regénye így nem csupán egyéni hajlamú kiútkeresési kísérletként fogható fel, hanem a szélesebb tömegek társadalmi cselekvését is módosítani akaró .művészi vállalkozásként is. Szőke Domonkos Kápolnai díszítőművészek (Tudósítónktól) Kápolnán, a művelődési ház egyik kisközösségeként kilenc éve működik folyamatosan a díszítőművészeti szakkör. Tagjai, a szorgalmas és ügyes kezű kápolnai asszonyok Búrom Jánosné vezetésével, minden évben ősztől tavaszig rendszeresen összejárnak, megismerkednek hazánk különféle tájegységeinek népi díszítőművészetével és szebbnél szebb munkák kerülnek ki kezeik alól. A szakkör tagjai a hagyományokhoz híven most is kiállítással zárták az évadot. A művelődési ház előadói termében, ízléses elrendezésben látható kiállításuk közel 100 munkadarabja: szorgalmukat, igyekezetüket, és ügyességüket dicséri. A tél folyamán hevesi és palóc hímzésmiintákkal ismerkedtek, és ezeket dolgozták rá a kiállított tárgyakra. Do- moszlai Istvánná és Nagy Ferencné hímzett mintás blúzai a kiállítás legszebb munkadarabjai közé tartoznak. Karnok Lászióné, Búrom Barnabásné, Nagy Imréné díszpárnák, párnahuzatok, asztalterítők, futók, zsúrab- roszok művészi kivitelű mintadarabok kiállításával jeleskedett. ízléses kivitelről tanúskodnak Kelemen Gyuláné kiállított tárgyai, kézimunkái is. Császár István CSEH TAMAS MŰSORA EGERBEN A Valóság nevű nagybácsi... Nehezen lehetne megfejteni a rejtélyt: ez a halk szavú dalos hogyan tett szert ekkora népszerűségre, közhelyes dáliamai magánmítoszokban gyülekező szövegei miként váltak egy nemzedék tudatának kifejezőjévé. Fős- kerti elvtárs a Krajnyák nevű klubvezető, Irén, Éva és a többiek, miért jelenthetik ugyanazt különböző emberek számára. Valahol a titok nyitja ép- p>en személyessége, az általa megfogalmazott gondolatok szigorúan egyedi — általánossá válható — tolmácsolása. Amikor mindennapjainkban eltávolodnak tőlünk a legnagyobb fogalmak, a jövő messze sodródik, s a „békeviselt” nemzedékek apró dolgaikban kénytelenek megkeresni a végső értelmet. A Frontátvonulás című — az egri Ifjúsági Házban bemutatott — műsora nem egyes számokból szerkesztett sorozat, hanem egy teljes történet, arról, hogy Vízi és Ecsédi hogyan játszanak a továbbhaladás lehetőségével, hogyan igyekeznek tovább a pályaudvarról, amelyről nem indulnak vonatok. Nem tudhatjuk, hogy valóban végigjárják-e az utat barátaink, vagy pedig a konyak, a kávélikőr és a kevert bódulatában álmodják, hogy még velük valami lesz, hogy képesek csodára: az elengedett px>hár megáll a levegőben. Riasztó az a kép, amely kirajzolódik az előadó szavaiból, dalaiból. Emberek várnak a restiben, hallgatják a dizőz énekét, hazudnak egymásnak és önmaguknak, mindegyik tragédiát rejteget életében. Szerepeikben megmerevedtek : egy társaság örökké érettségi bankettet tart, egy öregúr berendezkedett az örök túlélésre, az öngyilkos elegánsan vízbe hajítja a kalapját. Valamit elvesztettek vagy meg sem találtak, nem tudják a titkot, hogy miként kell elindulni. A Valóság nevű nagybácsi ment el messzire, s csak néha kapnak tőle levelet, s így képtelenek arra, hogy felmérjék saját helyzetüket. Talán lehetőség a csoda, a kép>esség amellyel Vízi rendelkezik. De az előadó elejti a poharát, amely ripityára törik, ezzel is jelezve: a történet kiagyalt, a csattanás nagyon is valóságos. Nagyon régi és aránylag újabb számok egyszerre szerepelnek ebben a műsorban. Egy pontosan körülhatárolt kor: a 60-as és 70-es évek létélménye tükröződik bennük. Azóta sok minden megváltozott, új fogalmak, kifejezést kereső problémák tűntek fel. Valahogy keményebb, szigorúbb lett körülöttünk az élet, s ezért Cseh Tamás nosztalgikusan elnéző, lágy színekben pompázó világa egyre halványabbnak tűnik. Mégis kitűnő, mert rátalált az előadó, és szerzőtársa,: Bereményi Géza valami fontosra, arra, hogy kinek- kinek a saját néha kisszerűnek tűnő életében kell megtalálnia a múltat és a jövőt, a valóságot. Gábor László Madarak és fák Az idősebb generáció még emlékszik a hajdani madarak és fák napjára, amelyre úgyszólván már hetekkel előtte készültek az iskolák. Tanítók, diákok egyaránt! — Most is van tavaszi kirándulás! Miért kell ajnározni a múlt iskoláját? — Szó sincs erről! Mint ahogy arról sem, hogy a régi madarak és fák napja csupán egyszerű iskolai kirándulás lett volna. — Ez a nap ünnep volt! Tanítással, tanulással egybekötött ünnep. A szabadban! Április végén, május elején tartották a madarak és fák napját. Akkor, amikor már bokrétává változott a föld, amikor a ködöket gyorsan felitta a hajnali napsugár, amikor az égbolt csupa derű volt, csupa mosolygás, és amikor a télből nem maradt vissza más, mint az emlékezet. Ilyenkorra az erdőben már összeborultak a lombok és a langyos levegőben az ébredő kikeletet köszöntötte ezernyi madár. A rét tele volt kakukkfűillattal, tavaszi zsongással és piros arcú gyereksereggel, akik eljöttek köszönteni a Természetet. — Emlékszik? — Nagyon jól! És a megbízásokra is. — Említsen közülük néhányat! — Nekem két sárgarigó- és három búbosbankafészekre kellett ügyelnem. Vigyáznom arra, hogy ki ne szedjék a tojásokat, el ne pusztítsák a fiókákat. Felelős voltam értük! — Ezek a fészkek voltak az én titkaim. Amikor aztán kirepültek a fiókák, beszámoltam a tanító néninek, és megmutattam az immár üres fészkeket. Ezeket a madarakat én neveltem... — Mennyi fát ültettek? — Nagyon sokat! Az iskola kapott egy kopár területet, és mi ültettük el a csemetéket. A gondozásukat is vállaltuk! Napjaink iskoláiban is nagy gondot fordítanak a pedagógusok a természet megismertetésére. Vannak tavaszköszöntő bensőséges kis ünnepségek, úttörőőrsök, amelyek példát mutatnak. A majálisok elterjedtek, új tartalommal teltek meg széles ez országban, sehonnan sem hiányzik a szándék, a jóakart. Egy városi gyerekkel beszélgetünk. — Mikor voltán kirándulni? — A jövő héten megyünk az osztállyal. — Hová? — A Népkertbe! Ott hinta is van, meg várat is lehet építeni a homokban. — Etettél már madarat? Értetlenül néz. — Ügy gondolom, hogy télen, amikor kint zord, mostoha az idő, csináltál-e már az ablakotok elé madáretetőt? Gondoztál-e fát? Szereted-e a virágokat? Haragszol-e azokra, akik tördelik a bokrokat? Elítéled-e őket tetteikért? Tűnődik a tízéves fiúcska. Értelmes kis kobakjában kavarognak a gondolatok, de a kérdések mégsem teljesen világosak. — Én nem akarok erdész lenni! Én szerelő leszek. Vagy mérnök! Apukám egyszer elvitt az erdőbe autóval, és láttam egy rókát. Lehet, hogy veszett volt, mert... — Voltál már igazi nagy kiránduláson valahol a hegyekben? Cipeltél hátizsákot? Van bakancsod? Igazi bicskád? Kedvenc madarad? Kezd a gyerek belelkesedni,, elkapja a beszédvágy. — Nekem olyan kvarcórám van, hogy stopper is van rajta! Van egy légpisztolyom. Mi szoktunk járni túrázni, csak most új a Skodánk és nem bírja a partot... Nem rosszak a mi elgondolásaink! Pedagógiai gyakorlatunk előremutató, szándékunk tiszteletre méltó. Csak a természetet, az erdőt, a mezőt, a madarakat és a fákat kellene „gyakorlatban” közelebb hozni a gyermekekhez. Vagyis őket vinni oda! Ahhoz az élő világhoz, amely ugyan tananyag, de amit napjainkban ezernyi veszély fenyeget... Szalay István Cesare Zavattini: A fontos okmány Apponce gróf így szólt: — Végre-valahára! — és az ebédlőbe indult. Útközben mohó tekintettel vizsgálta azt a réges-régi okmányt, amelyre az imént bukkant a családi levéltárban: hiszen ez a pergamen segítségére lesz abban, hogy megtalálja az Apponce-család mesés kincseit. A gróf izgalmát alig leplezve, belépett az ebédlőbe. A legfontosabb — gondolta —, hogy egyelőre senkinek se szóljon a megle_ pő felfedezésről. Megjelenésekor a grófnő rámosolygott, fia tapsolt örömében, a nevelőnő kissé elpirult, a főla_ káj kihúzta magát, az inas az asztalra tette az első fogást, a titkár pedig tisztelet, tel köhintett.. A ház ura nemtörődöm arcot vágott, s mint aki jóformán semmilyen jelentősé, get sem tulajdonít cselekedetének, a becses okmányt a sarokban álló kis mahagóni asztal egyik fiókjába tette. Azután leült és vidáman jó étvágyat kívánt asztaltársaságának. Szívében azonban mégis nyugtalanság honolt. Mivel még egyszer meg akart győződni arról, hogy a pergament a helyén van, felállt az asztal mellől és a sarokasztalka felé indult. Jobb lesz, ha ebéd után a páncélszekrényben rejtem el, határozta el a gróf, majd kihúzta a fiókot és úgy érezte, mintha a padló kicsúszna a lába alól. A fiók üres volt. Az okmány eltűnt! Te jó Isten,, csupán néhány perc telt el, és jóformán a szemem láttán ellopták ezt a becses okmányt ! — Csukják be az ajtót! — parancsolta mennydörgő hangon a gróf. — Senki sem hagyhatja el a helyiséget. A jelenlévők valósággal sóbálvánnyá dermedtek. Éá így ültek mozdulatlanul, zavartan, amíg meg nem érkezett a telefonon odahívott Peter White, a híres nyomozó. A nyomozó belépett, elővette a pipáját, elterpeszkedett az egyik karosszékben, és sűrű füstgomolyagokat eregetett, amelyek lassan szálltak fel a magas, díszes mennyezet felé. Hirtelen így szólt: — A jelenlévőket megmotozni céltalan volt. Az ilyesféle okmány csak elég értelmes embert érdekelhet. És ezért az illető tudta; hogy a többiekkel együtt őt is megmotozzák. Ennélfogva azt, amit keresünk, nem magánál rejtette el, hanem valahol másutt. Nézze meg az asztalon, gróf úr, az újságok és a folyóiratok közt. A gróf sietve felugrott a karosszékből, és az asztalhoz sietett. Kétszer is megfordította az újság, és folyóirathalmazt, de az okmány nem került elő. — Nem is kételkedtem benne — jegyezte meg hanyagul á nyomozó. — Manapság még a gyerekek is tudják, hogy valami elrejtésének a legjobb módja — ha egyáltalán sehol sem rejtik el. Ennélfogva levonhatjuk a következtetést: senki sem távozott a szobából, az ablakokat senki sem nyitotta ki és senki nem merte volna magánál tartani ezt az okmányt... Ergo... gróf úr, csak bátran vonja le a következtetést, hiszen olyan egyszerű ... — Nem értem — dünnyög. te zavartan a gróf. — Szóval, ennek az okmánynak változatlanul az asztalfiókban kell lennie. A jelenlévők arcán mélységes csodálkozás tükröződött. A gróf odaugrott a mahagóni asztalkához, kinyitotta a fiókot, és nagy csodálkozására, megpillantotta az elveszettnek hitt okmányt. — Folytathatnám a nyomozást — mondta Peter White — és megtalálhatnám a bűnöst, úgy vélem azonban, ennek már nincs értelme, gróf úr. — Persze hogy nincs, Mr. White. Annái kevésbé, mert azonnal elbocsátom az egész személyzetet. — Szabad mondanom valamit, gróf úr? — kérdezte tisztelettudóan a főlakáj. — Nos? — kérdezte foghegyről, türelmetlenül a gróf. — Az okmányt ön, gróf úr, ugyebár az asztal felső fiókjába tette, amikor pedig elhatározta, hogy kiveszi, akkor a másodikat húzta ki... Most viszont megint a felsőt nyitotta ki... Hát nem egyszerű? (Ford.: Gellért György)
