Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-27 / 73. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1983. március 27., vasárnap Szerencsés Dániel Új magyar film Ünneplés szeplőkkel MINDENNAPI NYELVÜNK Házilagos...?! Egy olvasónk azt írja, hogy „nem tud mit kezdeni a címbeli szóalakkal, valójá­ban nem is érti, mi a jelen­tése és használati értéke”. Csak annyit „sejt, hogy aki kitalálta, túl szakszerűen és hivataloskodva akart kife­jezni valami új fogalmat, illetőleg' jelenséget” Levélírónknak abban iga­za van, hogy a legtöbb -lag, -leg viszonyragos szavunk mai hivatalos nyelvhaszná­latunkban is gyakran jut nyelvi szerephez. Csak né­hány példát bizonyításul: viszonylag, tényleg, arány­lag, hallgatólag, egyhangú­lag, állítólag, pótlólag, utó­lag stb. Ezek a szóalakok „az ért­hetőség szintjén” is jól tel­jesíthetik nyelvi szerepüket. Ugyanezt nem mondhatjuk el az -s képzővel továbbkép­zett alakváltozataikról. A mindennapi nyelvhasználat­tól nagyon messze kerültek pl. ezek a valóban feleslege­sen hivataloskodó, szakszerűs- ködő nyelvi alakulatok: utó­lagos, hallgatólagos, vagyla­gos, viszonylagos, egyetem- leges, pótlólagos, aránylagos, tényleges, állítólagos. Ebbe a sorba illeszkedik bele a címbeli házilagos szó­alak is. A Hivatalos nyel­vünk című kiadvány „erő- szakoltnak és kerülendőnek” minősíti a házilagos kivite­lezés jelzős szerkezetet a könyvileges tételek társasá­gában. De vajon érvényes-e ez a megállapítás napjainkban is? Valóban semmi szükségünk sincs a házilagos mellék­névre? Ezeket a kérdéseket azért fogalmaztuk meg, mert a sajtóban is egyre gyakrab­ban jelentkezik, elsősorban ilyen szövegösszefüggések­ben: „Országszerte bővült a házilagos építőipar termelé­se" (Népújság, 1983. febr. 25.). — „Évente átlagosan (!) húszezren távoznak az álla­mi iparból, s jó néhányan a házilagos szervezethez sze­gődnek” (Magyar Hírlap, 1983. febr. 26.). Megtudhatjuk ebből az „értelmezésből”, hogy a házilagos, tehát házi módon, otthoni munkával és eszkö­zökkel, saját szűkebb körű alkalmazottakkal végzett feladatvállalás jelentéstar­talom és használati érték éppen napjainkban bővült, gazdagodott új megnevező és minősítő szerepkörrel. A szövegösszefüggésből is kitűnik, milyen új jelen­tésárnyalat erősödött fel, s avatja a házilagos szóalakot sajátos szakmai megnevezés­sé. Dr. Bakos József Ezerkilencszázötvenhat vé­res, tragikus krónikája ma már történelem, s csak azok számára megrázó élmények sorozata, akik szemlélői, szenvedői, cselekvő részesei voltak az eseményeknek, akiknek eszmei tisztánlátá­sát formálta, akik egyértel­műen bizonyíthatták hova­tartozásukat. Méghozzá nem­csak szavakkal — mert ez olcsó és könnyű játék — hanem tettekkel. A mindig aktuális témát sok mű dolgozta már fel. Kö­zülük egy, Mezei András no. vellája, amelyből Tóth Zsu­zsa forgatókönyve alapján a tehetséges, az egyéni hang­vételű Sándor Pál készített filmet. Megkapó, költői han. goltságű, drámai fűtöttségű, érzelmi telítettségű alkotást, olyat, amely méltó a közön­ség bizalmára. Sajnos, a nézők mégsem tolonganak majd. Elsősorban azért, mert az előítélet ma­kacs reakciókat vált ki. Ele­get csalódtak már a hazai fogantatásé művekben, s ezért mereven elutasítják a jobb sorsra méltó, a való­ban értékes munkákat is. Mindenekelőtt ez a magya­rázata annak, hogy csak az ötvenes években éreztem ilyen magányt a moziter­mekben, mint a mostani ve­títéskor. A fiatalok, a mostani ti­zenévesek tartózkodását per­sze más tényezők is indo­kolják. Az idősebbeknek ért­hető, természetesnek ható jel­zések számukra talányokat jelentenek. Az igazság az, hogy Mezei András nem re­mekelt ezzel az elbeszéléssel, aligha tervezte, hogy vele pályázik a Parnasszusra, hi­szen adós maradt az árnyalt jellemfestéssel, s utalásszerű motívumai csak azokban Mindig zavarban vagyok, ha erről a lelkes társulatról kell írnom. Eleve tiszteletet parancsol az a hallatlan len­dület, amellyel keresztülve­rekedtek magukat mindazon gátakon, apielyek sajátos műfajuk elé álltak. Későn indultak, hiszen lemezekről, vagy hangszalagokról már ismerhette a közönség a külföldi nagy sikereket, meg aztán úgy mondják — igaz-e, vagy sem — leáldo­zóban van a rock csillaga. Mit is gondoljon tehát az ember egy túlhordott kora­szülöttről, egy vézna óriás­csecsemőről? így hát kétségek között keltenek élénk visszhangot, akik sejtik a mélyebb össze­függéseket. Ezen a hibán az adaptálás se korrigált sem­mit, sőt, egy kissé halványí­totta a kétségtelen erénye­ket is. A rendező azonban a csi­szolatlan „gyémántban” fel­fedezte a megmintázható bril- liánst. Az alakokba életet lehelt, s az általa kedvelt színészgárdával markáns ka­raktereket varázsoltatott a filmvászonra. Rudolf Péter Szerencsés Dánielt, Zsótér Sándor Angeli Gyurit, Mar­gittal Ági Szerencsésnél Ga­ras Dezső Mariann apját, Kern András Kapás Istvánt teremtette hús-vér alakká. Ezek a művészek adottsága­ik gazdag tárházából egészí­tették ki a figurák hiányzó vonásait, méghozzá úgy, ahogy Sándor Pál megál­modta, aki arra is képes volt, hogy ne csak egyéni konfliktusokat villantson fel, megrázó erővel, hanem his­tóriai hátteret is fessen ar­ról a szomorú ,,népvándor­figyeltem a csütörtöki gyön­gyösi előadásukat — hagyta, hogy nyugodtan gondolkod­jak — mert nem tudtam el­dönteni, hogy szúrkoljak-e a legvékonyabb fiúknak, hogy föl tudják emelni a testesebb lányokat, vagy el­néző mosollyal nyugtázzam: nekünk erre telik, összessé­gében nem hagyott mara­dandó nyomokat bennem, amit láttam, bár el kell is­merni, hogy alapszinten megfelelően megoldották a vállalt feladatot. Leonard Bernstein klasszikusnak szá. mító műve nagy próbatétel, még olyan országokban is, ahol válogatni lehet a jobb­lásról”, amely 1956 novembe­rében és decemberében a nyugati határ felé indult. Az egyén és a kor bonyolult viszonyát akarta megértetni, méghozzá nem didaktikusán, hanem a legfontosabb motí­vumok megragadásával, poé- tikus tolmácsolásával, a ké­pek mindennél hatásosabb nyelvén, azaz hamisítatlan filmszerűséggel. Ezt a törek­vést szolgálta — igazi alko­tótársként — Ragályi Ele­mér operatőr is, mesterien komponált felvételeivel, hangsúlyozva a gondolatkör emberközpontú megközelíté­sét. A negyvenesek és az öt­venesek bizonyára értékelik ezt a nem mindennapi mű­vészi teljesítményt, a tizen- és a huszonévesek azonban ne­hezebben igazodnak el a szá­mukra kissé homályosnak tűnő mozzanatokban. Kár, mert övéké is a jelen, s a jövőbe elsősorban ők mentik át a múlt tanulságait. nál jobb énekesek és tánco­sok között. Nálunk kevésbé van tradíciója a musical­nek, amit eddig magyar színpadon láthattunk, az in­kább az operett hagyomá­nyaiból nőtt ki Ha más ér­téke nem lett volna ennek a bemutatónak, mint hogy hűen megpróbálkozik vissza­adni ennek a világnak a han­gulatát, már akkor érdemes a figyelemre. Sajnos, a két csütörtök esti előadás közül az elsőt néztem meg, amely nem is az első, de nem is a második, hanem egy har­madik szereposztással került színpadra. Bizonyára meg­volt ennek a maga pedagó­A Gárdonyi Géza Társaság legutóbbi ülése — amelyre Egerben, a megyei könyvtár­ban került sor — a meghívó szerint igen rangos esemé­nyeknek adott keretet. Apor Elemér költő 75 éves szüle­tésnapját ünnepelték az egybegyűltek és két fiatal lírikus Cseh Károly, valamint Szokolay Zoltán tartott szék­foglalót. Háromnegyed évszázad nem kis idő. Különösen nem, ha emberi léptékben és nem történelmi távlatokban gon­dolkodunk. A 75 éves egri Apor Elemér a felszabadulás előtt indult verseivel az iro­dalmi közéletbe. Hosszú ke­rülő után fogott ismét tollat, illetve jelentek meg versei az utóbbi két évtizedben, a He­vesi Szemle, a Népújság, va­lamint az Elet és Irodalom hasábjain. Az irodalmi esten Kálnoky László önvaUomásos erejű költeménye köszöntötte az eg­ri irodalmárt. Ez volt az egyetlen méltó momentuma vele kapcsolatban az ünnep­lésnek. Ha Apor Elemér élet­műve nem érdemelt meg a háromnegyed százados évfor­dulón a Gárdonyi Társaság­tól legalább egy vékonyka kötetet, akkor miért kellett ünnepelni? Ha megérdemelt volna, akkor miért nem ké­szült el erre az emberi élet­giai jelentősége a tagok szempontjából, de a közön­ség nem kísérleti nyúl, min­dig a legjobbat várja. Az újdonság varázsa lassan lekopik a csapatról, amely két esztendeje előzmények nélkül indult. Lassan min­den valamire való színház kísérletezik azzal, hogy rock­kal ízesítse meg műsorter­vét. Vagy balett, vagy mu­sical, vagy opera formájá­ban. A Rock Színháznak csak egy választása van: a legjobbat keli nyújtania ebben a műfajban. Hiszem: képes is lesz rá. (gábor) ben ritka jubileumra egy karcsú verseskönyvecske. Ezek után már csak apróbb kérdésnek tűnik, hogy vajon egyetlen szál virág túlzottan megterhelte volna a társulat pénztárcáját a lírai születés­napra? Aggodalmaim nem szűntek meg az ifjabb generációval kapcsolatban sem. Cseh Ká­roly, aki Egerben végezte a főiskolát milyen ürüggyel hí- vattatott székfoglalót tartani a Gárdonyi Társasághoz? Miben segítette őt ez a szer­vezet? Miben fogja ezután? Vagy miben Szokolayt, aki itt élt, diákoskodott, itt je­lentek meg első versei, hogy végül Budapesten lásson napvilágot költeményfüzete hatforintös áron. Miért nem Egerben, a Társaság jóvoltá­ból?! Egyáltalán formális, vagy tartalmi a viszony a két fia­talhoz? Akik egyébként meg­élt élményekből építkező, át­gondolt, a jóféle indulatokat nem nélkülöző művekkel mutatkozott be a javarészt szintén ifjú közönségének. Nagy kár, hogy a versek fel­olvasása után nagy kurtán- furcsán véget is ért a társa­ság estje. Töprengésre, közös gondok megvitatására nem került sor. Pedig lett volna miről be­szélgetni. Mátyás és a Hunyadiak Mátyás és a Hunyadiak cím­mel szombaton kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában. A reneszánsz kiállítás szomszéd­ságában a magyar történelem legendássá vált alakjainak kép­zőművészeti ábrázolásait mutát- ják be. A különböző Mátyás- és Hu­nyadi-portrék, az életükhöz, a velük kapcsolatos nevezetes történelmi eseményekhez kap­csolódó alkotások a XVII—XX. század között születtek. Az olaj- festményeket és a grafikákat hí­res mesterek készítették, így Benczúr Gyula, Madarász Vik­tor, Lotz Károly, Than Mór, Barabás Miklós. A tárlaton egy szobor vázlata is megtekinthe­tő: az 1902-ben elkészült eredeti mű — Mátyás király lovasszob­ra — Fadrusz János munkája ma Kolozsvár főterén áll. A kiállítás június végéig te­kinthető meg. Pécsi István Szigethy András A Rock Színház Gyöngyösön ii. — Üljünk be valahová, egy kávé mellett... — Szomorú emberek vidí­tó ja voltam? Értettem a nyelvükön? Szerettek?... Álom-álom ... Jó-jó, igaz volt, de én már régesrég nem vagyok az az Eszter. Gyűlö­löm az embereket. Szánako­zók. A hátam mögött talán ki is röhögnek. Igazi szere- tetet csak a gyerekeitől kap­hat az ember. Ha az a rohadt sors hagyná! De nem hagyja! Minden összecsapott fölöttem. Nincs kiút... Két lányom van. A nagyobbik, Krisztina, hétéves, csintalan, életre va­ló kislány. Anyu neveli már két éve; anyu nyugdíjas. Muszáj volt elkülöníteni a kisebbiktől, mert attól fél­tem, hogy a Tündiké, ő most ötéves, szóval attól, hogy valami kárt tesz a nővéré­ben. Tündiké, az én tündé­rem magatehetetlen... és szellemi fogyatékos... őnála a szeretet abban nyilvánul meg, hogy átöleli a nyakad, alig kapsz levegőt, vagy az arcát dörzsöli az arcodhoz, és egy óvatlan pillanatban harap. Krisztina látta Tün­diké első eszméletvesztését. Nem akartam még egy ideg­beteg gyereket, ezért vittem az anyuhoz. Tündiké nem tud járni, nem tud beszélni; gyógyíthatatlan. Intézeti ke­zelésre szorul. A kérelem több mint két éve az egész­ségügyi osztályon van, ahol vagy lehengerlőén, vagy szá- nakozóan beszélnek velem, és amikor már nagyon un­ják, hogy a nyakukra járok, ígérnek is. Már elértem, hogy a százhatvanötödik be­sorolási szám helyett a har­madikat kapta, de az intézet felépítése még csak terv. ígérték, hogy megnézik más megyében ... ígérték, írnak majd... majd... majd? Hi­ába hangoztatom: egyedül­álló vagyok, a volt férjem­re nem számíthatok. Mikor még együtt éltünk, hazaérve a munkából, Tündérem a nagyszobába zárva rugdossa az ajtót, az apja meg a kis- szobában alszik. Délután há­romkor. A pici meg nem evett, deréktól bokáig egy- csurom pisi... Elváltam. Azt hittem, találok idős nénit, aki gondozza, míg dolgozom. De amikor kiderült, hogy az én Tündérem beteg, kifogá­sokat keresve meghátráltak. A kórházi főorvos rendes volt; ideiglenesen befogad­ták, de azóta is egyfolytában rettegek; mi lesz, ha kiadják? Hogyan dolgozom akkor? Ki tart el bennünket? Naponta szedem a Seduxent és az Algopyrint, hogy a fejfájá­som elviselhető legyen... Nem tehetek róla, de szegény kicsi Tündéremhez erősebb érzelmi szálak fűznek, mint Krisztinához. Ha látnád: ar­cát időnként eltorzítja a fáj­dalom, földre zuhanó kis testén erőszakos rángás, két kicsi kezével kapaszkodik a semmibe; mentségért, segít­ségért könyörög, amit soha­sem kaphat meg, mert nem tudja, hogy a gyönyörű sze­me mögött ott a semmi. És hiábavaló az én könyörgé­sem is: legalább az egészsé­ges lányomnak örülhessek, a jövőjéről gondoskodhassak. Tudom, a Tündikétől kapott szeretetet nem várhatom Krisztinától, de ha csak vele lennék, talán lefoglalna any- nyira, hogy nem kínozna folyton a gondolat: nem lett volna szabad megszülnöm. Amikor ezt megtudtam, már késő volt. Világra jött, és nincs helye e világban... Szörnyű. Látnom kell, hogy azt a gyönyörű kislányt ki­kötik, nehogy kibukfencez- zen a kiságyból. Hát a kutya is tiltakozik, ha láncon tart­ják! Elég! Nem bírom... A presszó kerek asztalká­ján fényképek hevernek, mindkét pohárban hideg ká­vé. Klári tehetetlen; szólnia kéne, de mit is mondhatna? A presszó előtt is csak ennyit: — ha akarod, holnap fel­ugróm hozzád. Hol is laksz? Eszter megmondja, aztán egyikük jobbra, másikuk balra. Esztert üzenet fogadja: ajánlott levele van a postán. Odasiet, átveszi, olvassa a feladót: Egészségügyi Osz­tály. A posta előtt már nem fékezi keze remegését; fel­tépi a borítékot, szakad a levél is. A járdára térdel, könnyével küszködve olvas­sa össze a szavakat. Feláll, futásnak ered. A levelet fel­röppenti a szél, pörgeti, pör­geti; egy szeletje a falhoz tapad, rajta szótöredék: tü- rele... Eszter már a lépcsőházban, fel a negyedikre, egyenesen a konyhába, elő a Seduxe- nekkel, vizet a pohárba. Egyik kezében Seduxenku- pac, másikban a pohár víz. Nézi: A Seduxenkupac fe­hérfalú kórházi szobává vál­tozik; markában látja lekö­tözött lánya szemét. A vi­zespohárból Krisztina mo­solyog rá... Ne, ne, ne, ne, ordítja. Mindkét keze a teste mel­lé zuhan; gurulnak szanaszét a pirulák, megakadnak a tócsában, az üvegszilánkok­ban. így áll mozdulatlanul. Egy percig? ötig? Húszig? Nem tudni, mennyi idő te­lik bele, mire a földről fel­emel két pirulát. Bekapja, vizet iszik rá. Tócsa sincs már, mikor földre . rogyva szedegetni kezdi a többi gyógyszert. (VEGE)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom