Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-08 / 56. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. március 8., kedd t 1. Elfekvő milliárdok Asszonyok a közéletből A LEGUTÓBBI ADAT MEG 1981-ES, mert egyelőre csak az ismert: abban az esztendőben újabb 30 mil­liárd forinttal nőtt a válla­latok, a szövetkezetek rak­táraiban tárolt alapanyagok, alkatrészek, félkész- és kész­termékek — vagy ahogy a közgazdászok mondják: a készletek — értéke. Nem vi­gasztalhat bennünket, hogy az 1982-re vonatkozó becs­lések valamelyes javulást ígérnek. Ugyanis még ez sem változtat azon a tényen, hogy immár 566 mdllárd fo­rint értéket tárolunk az or­szág raktáraiban. Hogy mennyi ez az 566 millárd, összehasonlításul nem árt tudni, hogy 1961-ben „mind­össze” 613,5 milliárd forint volt az ország nemzeti jöve­delme. .. Nem kell közgazdaságtudo­mányi egyetemet végezni annak a megértéséhez: ah­hoz, hogy a gyárak, szövet­kezetek folyamatosan, ter­melni tudjanak, valóban sokféle anyagot kell tarta­mok a raktáraikban. Azt is könnyű felfogni, hogy ha nő a termelés, akkor több készletre van szükség. Nem a puszta növekedéssel, ha­nem a mértékével van baj. Amíg ugyanis a legtöbb fej­lett tőkés ország az évi nem­zeti jövedelmének csak 1,5— 2 százalékát „teszi, félre” ilyen-olyan ' készlete^ for­májában, mi az évi mun­kánk értékének, hasznának vagy 4 százalékát fordítjuk erre a célra. S minthogy ez már sok éve így megy, ma már ott tartunk, hogy több százmilliárd forinttal maga­sabb a készletértékünk, mint amennyi az „olajozott” kész­letgazdálkodás esetén indo­kolt volna. Igazán nem ne­héz belátni, mennyi előnye származna abból az ország­nak, ha az a sok százmil­liárd forint gyorsan felhasz­nálható volna. Jó negyven éve még szán­tóföld, a Károlyi-család egyetlen magtárépületével' a faluszélen. Most — aho­gyan Sasvári Alajos Vb-tit- kár is fogalmaz — egy min­den alapintézménnyel ellá­tott, ezerlelkes falucska Nagyút. Iskola, óvoda, orvo­si rendelő, kultúrház, ABC és presszó épült az egykori „telepesek” javára, tízmil­lió forint betétállomány ka­matozik a takarékszövetke­zeti fióknál, és ha mindezt évről évre kellően gondoz­zák, semminek nem érzik túlzott hiányát a falubeliek. — Kis település, kis gaz­dálkodási lehetőség. De azért az embereinket foglalkoztató üzemek gondoskodásával is megtoldva mindig tudunk egy-egy lépést tenni — jegyzi meg később a közel harminc éve itt munkálko­dó tanácstitkár. — Múlt év végére elértük például, hogy nincs többé burkolatlan utunk. Ebben pályabontás­ból származó kővel a MÁV, gépi erővel a Magyar—Bol­gár Tsz. segítette egy-egy utca lakosságát, no meg olyan tanácstagok szervező- készsége, mint Vígh József- né, Murányi János, Aztán 400 gyümölcsfa került a há­zak elé. Bár az idén is szer­vezne ilyen telepítési akciót a megyei népfront, bizisten beneveznénk. A közös gaz­daság még Kőhidi Béla is­kolaigazgatónk gondjain is enyhített. Egyrészt szemlél­tetőeszközökre juttatott költséggel, aztán pedig tor­naszerekkel. Utóbbiakat a kultúrházban helyezték el, ahol a száz gyerek testneve­A közgazdászok azt i& ki­mutatták, hogy a gyárak, szövetkezetek raktárába be­tett alkatrész, félkésztermék stb. (nevezzük egyszerűen anyagnak), nálunk átlago­san 68 napot tölt ott moz­dulatlanul, míg sok tőkés ország nagyvállalatánál csu­pán 6—8 napot, mert utána már felhasználják. Bár az igencsak eltérő viszonyok miatt kissé hamis — s szá­munkra túlzottan előnytelen — a 68 meg a 6—8 naip szembeállítása, de mégis csak figyelmeztet. Már azért is, mert a 68 napos átlagba az is „belefér”, hogy egyik­másik termék esetleg évei­kig porosodik a raktár va­lamelyik sötét sarkában. A MAGYARÁZAT egysze­rűnek látszik: gazdaságunk­ra még sok tekintetben a hiánygazdálkodás a jellemző, annak minden következmé­nyével. Más szavakkal azért tárolnak annyi anyagot a vállalatok, meg a szövetke­zetek, mefl kiszolgáltatott­nak érzik magukat. Nem biztosak abban, hogy a gyár­táshoz nélkülözhetetlen al­katrészhez stb-hez hozzá­jutnak. Ezért inkább fel­halmoznak, még akkor is, ha jól tudják, hogy a hasonló profilú gyár is ugyanígy tesz. így keletkeznek a párhuza­mos készletek, így növeked­nek az elfekvő milliárdok. Mindez azért is bosszantó, mert nálunk egész sor úgy­nevezett TEK-vállalatot (ter­melőeszköz kereskedelmi vállalat) szerveztek arra a célra, hogy anyaggal lássák el a gyárakat. A legtöbb ilyen TEK-vállalatnak még a nevében is benne van, hogy miért volna felelős: Géptek, Vegytek, Agrotek stb. Csakhogy — ez a fur­csa! — az ipar készleteinek alig több mint egytizede ta­lálható a TEK-vállalatoknál, a többi viszont a gyárak­nál. Nyilvánvaló, hogy vál­lés órái zajlanak hétről hét­re. Megtudtuk később, hogy az ezer nagyútiból — már aki megfoghatja a munka végét — négyszáznál több minden reggel fölkerekedik, hogy káli, pipishegyi, vison- tai, egri üzemekbe utazzék kenyérkeresőbe. Legtöbben azonban a MÁV-tól pénzel­nek, amely napi tizenegy vonatpárral kapcsolja be a kis községet a környező vi­lág vérkeringésébe. Hogy az idén mit kísérel meg a he­lyi tanácsvezetés érettük? — Kérem, ahogyan már említettem, a kevésből nem flancolhatunk, de azért a Bajcsy, a Rákóczi, az Ady és a Kompolti utcák járda- javítására előreirányoztunk jó pár ezer forintot, amit az itt élők társadalmi munká­val toldanak meg. Például kivágják a tükröt — jegyzi meg Sasvári Alajos. — A termelőszövetkezettől kapott pénzeszközt a kultúrház te­tőszerkezetének felújítására költjük, hogy az esővíz, a hóié ne csepegjen Molnár Sándorék nyakába, ő idő­sebb pedagógus, a mai kis­iskolások szüleit is tanítot­ta feleségével együtt, és hát tiszteletdíjas „direktorként” viszi nálunk a közművelő­dést, Murányi János társa­ságában, aki ugyancsak ta­nító, de a könyvtár körüli dolgokat is jó szívvel ellát­ja. Van aztán egy óvodánk, még 10—15 apróságot befo­gadhatna, ha olyan lenne a népszaporulat. De azért ezt sem hanyagoljuk el! Leg­utóbb Barcsik Istvánná óvó­toztatni kellene a TEK-vál- lalatok mai érdekeltségi rendszerén, megoldást kel­lene találni a raktározási gondjaikra is, hiszen csak ezután — valóban csak ezek után — lehetne igazán el­várni tőlük, hogy garantál­ják: időben leszállítják a kért mennyiséget és minősé­get. Minthogy ez egymagában aligha ígérkezik elegendő­nek, további lépésekre is szükség lesz. Köztük talán a készletfinanszírozáshoz kap­csolódó hitelezési intézkedé­sek szigorítása ígérkezik a leghatásosabbnak. Az tudni­illik, hogy az idén felül­vizsgálják a vállalatok kész­letgazdálkodását* s a külö­nösen „hörcsög természetű­ek” a forgóalapjuk részleges elvonásával „fizethetnek”. A LEGTÖBBET PERSZE mégsem az ilyen kényszer- intézkedésektől várjuk, ha­nem a vállalatok önkritiká­jától, javuló munkájától. Már jó néhány olyan gyá­runk van — Bonyhádi Ci­pőgyár, Tiszavasvári Alka­loida, Egri Finomszerel- vénygyár stb., amelyek el tudták érni: a készletük ki­sebb mértékben nő, mint az évi termelésük. Ez nem ke­vés —«• ez mások számára is példamutató! Végtére is: 1—. 2 százalékos gazdasági nö­vekedéssel számolunk 1983- ban. Ha — az említett gyá­rakhoz hasonlóan — csak annyit sikerülne elérni, hogy a készletek értéke sem emelkedjék nagyobb mér­tékben ennél, akkor nem nö­velnénk az elfekvő milliár- dokat. Vagyis azoknak a javaknak a mennyiségét, amelyeket a raktárak mélyé­re dugunk, ahelyett, hogy arra használnánk őket, ami­re valók. Az anyagi boldogulá­sunkra. nőnk a káli „Ganz-villamos- ság”-tól kapott anyagiakból szerzett oda egy csomó játé­kot, mi pedig ez évben az udvart kívánjuk rendbeté­tetni, játszóterekkel benépe­síteni. Ezenközben egy-két na­gyobb dologban is fő a ta­nácstitkár feje. Közel egy­millió forintot kell előterem­teniük, hogy a kultúrház és az iskola központi fűtését megoldják. Ami biztató: a járásiak megnyugtatták a a pénzfedezet ügyében. Az­után be kell fejezni a 600 ezer forint költséggel meg­indított postaépítést, hogy rögtön utána az orvosi vá­rót, kiszolgálót lehessen rendbe tenni. Ami pedig a takarékosságot, vagy éppen a költekezést illeti? Álljon itt befejezésként a vb-tit- kár néhány mondata: — Legjobb tudtommal Ka­pás Józsefné és Szalóki Já­nosáé, a takarékszövetkezet­ben, egy év alatt másfél mil­lió forint betétállomány-nö­vekedést könyvelt el. Köl- csönüikből fellendült a ser­téstartás, amit az idén le­szerződött. 1200 hízó bizonyít leginkább. Vagy ott azáfész- bisztró, emelynek szerződé­ses vezetője. Holló János — ritka hollóként a környéken — bőséggel „betermelte” a kápolnai áfész által számolt bérbeadási díjat. Hárommil­lió forint felett volt az üz­let múlt esztendei forgalma, és ahogy be-benéz az ember az ízléses kisvendéglőbe, leg­alább ennyit ígér az idei esztendő is... Moldvay Győző Hatezer nevelő képviseletében Mások ilyenkor arról be­szélnek, hogy riadoznak a pihenés esztendeitől, Molnár L ászióné, a Pedagógusok Szakszervezete megyebizott­ságának egykori titkára azonban másképp fogalmaz. Szerinte az élet minden szakaszában fellelhető a napjainkat színesítő érte­lem. — Harmincnyolc évi mun­ka után búcsúztam kollé­gáimtól, s jelképesen attól a hatezer nevelőtől, akiknek érdekeit képviseltem, akik javáért szót emeltem. Igaz, nem volt könnyű a válás, mégis túljutottam az ilyen­kor természetes borongá­son. Még itt munkálkodom, átadom tapasztalataimat, s aztán — július 1-től — jö­het az újfajta aktivitás. Nem véletlenül fogalmazok így, hiszen továbbra is tagja le­szek a megyebizottságnak, a szakszervezet központi veze­tőségének, azaz társadalmi feladatként csinálom azt, amit korábban kenyérkereső foglalkozásként. Több mint egy évtizede ismerjük egymást. Sokszor tárgyaltunk — nem egyszer vitatkoztunk — az oktatás­ügy mindig izgalmas kérdé­seiről. Folyvást megnyerő tényekkel érvelt, s így aztán kialakult a közös álláspont. De sokszor idézte a pálya­kezdést, az annyiszor emle­getett fényes szelek korsza­kát. — Pedagógusdinasztia le­származottja vagyok. Apám negyven esztendeig tanított Tótkomlóson. Az ő példáját követtem, amikor beiratkoz­tam a cinkotai Állami Taní­tóképzőbe. Azért ide, mert ebben az intézményben a legszigorúbb oktatók mun­kálkodtak. Az 1945^46-os tanévben léptem katedrára szülőfalumban, ahol 1950-ig maradtam. Utána a békés- tarhosi három esztendő kö­vetkezett, majd 1970-ig a mátrafüredi Általános Isko­la. Negyedszázadig törődtem a rámbízott diákokkal. Erre a periódusra emlékszem a legszívesebben; a gyerekek jóra, ismeretekre szomjúho- zó tekintete átsegített a pil­lanatnyi gondokon. Mennyi ígéretes elképzelést sikerült valóra váltani! Mindannyi­an megmutathattuk, mire vagyunk képesek. Máig sem felejtem el, hogy milyen nagyszerű érzés volt meglát­tatni az alföldi fiúkkal, lá­nyokkal a hegyvidék szép­ségeit, ők ugyanis korábban soha nem jártak erre. Ak­koriban azt hittük: nincs lehetetlen, s ennek tudata megsokszorozta energiáinkat. Ügy vélem szerencsém volt, mert mindig emberi lépté­kű, azaz kis létszámú tan­testületekben dolgoztam. A szakszervezeti mozga­lommal 1956-tól került kap­csolatba. Bizalmiként kezd­te, majd 1960-ban a Pedagó­gusok Szakszervezete Köz­ponti Vezetősége tagjává vá­lasztották. — Ekkortól fokozatosan nyílt ki számomra a világ. Felvillanyzott annak tudata, hogy részt vehetek a kü­lönböző jogszabályok előké­szítésében, hogy képessége­imhez mérten én is tehetek valamit kartársaim javára. 1971-től függetlenített me­gyei titkárként még több le­hetőségem adódott a cselek­vésre. Visszapillantva sok sikert, eredményt sorolhat­nék. Ezek közül azonban egyik sem egyéni ambíció, érdem szülötte, hanem a tes­tületi munkálkodás gyümöl­cse. Igen sokat köszönhetek a 19 megyebizottsági tag lelkesedésének, áldozatkész­(Fotó: Szabó Sándor) ségének. ötleteik, meglátá­saik révén formálódott egy- egy elképzelés végső arcu­lata. Igaz, előfordultak ne­héz helyzetek. Egy alkalom­mal azt is elhatároztuk, hogy közösen emelünk vétót. Mégsem került sor „kenyér­törésre”, mert menetközben rendeződtek a dolgok. Mi is engedtünk, s az érintet­tek is módosították — még­hozzá egészségesen, a köz érdekében — nézeteiket. Má­ig is vallom azt, hogy nincs olyan vitás téma, amelyet ne lehetne kellő türelemmel megnyugtatóan rendezni. Elfoglalt ember volt, s ez egyáltalán nem véletlen, ugyanis tennivalókban soha nem volt hiány. — Emiatt egyszer sem pa­naszkodtam, mert a felada­tok arra valók, hogy meg­oldjuk őket. Másokkal együtt büszke vagyok arra, hogy 1980 óta mintegy 660 kar­társat készítettünk fel, okít­va őket arra, hogy miként képviseljék pedagógustársa­ik ügyét. o Az élet fordulópontjaihoz tervek, vágyak kötődnek, ő is jó néhány régi óhaját váltja majd valóra. — Elszakadok a jogszabá- - lyok tanulmányozásától, s végre lesz időm arra, hogy ismét felfedezzem a rangos irodalmi alkotások értékeit. Aztán ott vannak a gyere­kek, a kis unokák. Egy pe­dagógus családi körben is nevelő marad. Legalább olyan lelkes, mint 38 eszten­dővel ezelőtt, pályakezdő­ként volt... Pécsi István Társadalmi munkája: törődés a nők sorsával — Annuska elmaradtunk a munkával, elkelne egy kis segítség, szervezd meg — mondják a szőlőművelők, s a következő szombaton Annus­ka húsz-huszonötöd magával megjelenik segíteni. — Annuska, az öregek napközi otthonába kellene el­látogatni — mondják, s An­nuska szervez, érvel, időket egyeztet, s elintézi. Tulajdon­képpen akkor tudjuk majd igazán felmérni, mit csinált, ha egyszer abbahagyja — így összegezi véleményét An. nuskáról, azaz Magyari Ist- vánnéról az abasári termelő- szövetkezet párttitkára. Mi­óta a szövetkezet megala­kult, nemigen volt még olyan rendezvénye, gondja, munkája, amelyből részt ne kért volna Magyariné. Most nyugdíjba készül, az 55. évét számolva. S így önként is kínálkozik a lehetőség egy kis számvetésre, mit tett ed­dig, hogyan zajlott körülötte a világ, s benne az ő egysze­rű élete. o — Ha én mo6t húszéves lennék ... — sóhajt egyet. De hát csodák nincsenek, így csak emlékezni lehet a fia­talkorra, mely távlatokban — bármily nehéz is volt — mégis szép. Mert tagadhatat­lanul nehéz lehetett annak a gyermeknek a sorsa, aki az örökösen katonáskodó apa mellett legidősebbként hamar „hámba került.” Hasonló nincstelennel kötötte össze sorsát, 1946- ban. Ügy kezdték ők is, mint annyian mások, semmi nél­kül, csak erejük, szerelmük, meg a végtelen hit a sorsuk jobbrafordulásában volt ak­koriban segítőjük, támaszuk. Megszületett az első, néhány évre rá a második gyermek. Dolgoztak mindenütt, ahol munka kínálkozik, amíg meg nem alakult a hajdanvolt Il-es számú termelőcsoport. Ott kezdték alapozni igazá­ból jövendőjüket. A kettes­ből a hármasba már csak egy lépés, s amikor Abasá- ron is megalakult a szövet­kezet, 1960-ban, mind a ket­ten ott voltak az alakuló gyűlésen. e Pihenés lesz? Itthon ma­rad? — érdeklődöm, mert ahogy előtte mások már be­széltek róla, nehéz elképzel­ni, hogy a fiatalos, életerős asszony csak azért, mert túl­lépi az 55. évet egyik napsói a másikra abbahagy mindent. — Hát azt nem tudom el­képzelni sem, mondja nevet­ve. — Amíg engedik, dolgoz­ni akarok. Megszoktam, s úgy érzem, engem is szeret­nek az asszonyok. A napi munka, de főleg társadalmi munkája is mindig is az asz- szonyok életéhez kapcsoló­dott. Fehér Pintér Gyuláné hí­vott az MNDSZ-be, magya­rázza, mellettük kezdtem el dolgozni. Mind idősebbek voltak mint én, de nagyon szívesen mentem. Jól éreztem magam közöttük. Hogy mi mindent csináltunk? Előadá­sokat rendeztünk, menyecs­kekórust szerveztünk, a bri­gádmozgalmat is mi indítot­tuk a járásban a nők között. A mienk volt az első női szo_- cialista tsz-brigád. Aztán az ellenforradalom után újra fellendült a nőta­nácsi munka. Később átszer­vezték, lettek a nőbizottsá­gok. Először az egész falué, aztán a szövetkezeté. Ott vol­tam a vezetők között. S ahogy nőttek a gyerekek, lett feladatom a szülői munka- közösségben is. A Vöröske­resztben a véradást segítet­tük. — 1965-ben párttag lett, s nő­felelős az alapszervezetben. Azután a tsz vezetőségébe is beválasztották. Most újra a nőbizottságban dolgozik. A vezetője. S hogy mi mindent lehet az asszonyokkal együtt elvé­gezni, arról újra csak a párt- titkárt idézném: Kirándu­lást szerveznek, — Annuská- val az élen. A múltkor az öregek látogatását szervezte, a magatehetetlenekkel töb­bet kell törődni, javasolta a vezetőségi ülésen is. Meg­vizsgálták, kik a rászorultak, akiknek a szövetkezet eseten­ként. vagy állandóan pótol a járadékához. Ha valamihez társadalmi munka kelletik, egykettőre megszervezi hozzá az asszonyokat, lányokat. Ott serénykedik a nyugdijasta- lálkozókon, az öregekkel is szót tud érteni. Mondom, ak­kor vennénk igazán észre mi mindent tesz, ha egyszer ab­bahagyná. De reméljük, még sokáig nem hagyja abba ... o Magyari Istvánnénak, az abasári Rákóczi Termelőszö­vetkezet tagjának, több mint három évtizedes nőmozgalmi munkájáért, a Magyar Nép- köztársaság Elnöki Tanácsa a Munka Érdemrend bronz fokozatát adományozta az idei nemzetközi nőnapon. Deák Rózsi Jeney A. Sándor A hét öröme-gondja Nagyúton Nincs burkolatlan út - Négyszáz gyümölcsfa az utcákon - Járdaépí­tés társadalmi összefogással — Helyrehozzák a kultúrházat — Központi fűtést kap két intézmény

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom