Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-01 / 50. szám

4.

lip

Sf Íj

NÉPÚJSÁG, 1983. március 1., kedd

Emlékek száz évről (6/6)

A jövőt

pásztázva...

A direktor az újságok és a tévé sablonos megközelítési módját emlegeti, arra céloz, hogy a riporterek minden áron olyan gyerekeket kérdeznek, akik számára csak átmeneti állomás a szakmunkás-bizonyítvány, akik az érettségire, majd az egyetemi vagy főiskolai belépőre összpontosítják energiáikat.

Most viszont nem kell ilyesmitől tartanom: ifjú partnereim nem kiválasztod tak, nem szuperképességűek, nem eminensek.

Látszatra a közös bennük csak az, hogy harmadévesek, s emiatt erőteljesen foglalkoztatja őket holnapjaik sorsa.

A munka öröme

Az egri Németh Judit könyvkötőnek készül, egykori elhatározását így magyarázza.

— Négyes átlagommal gimnáziumba is mehettem volna, de én kenyérkereső szakmát akartam, olyat, amelyben nap, mint nap örömemet lelem. Édesanyám nagybátyja ajánlotta ezt a foglalkozást, s számomra rögvest rokonszenvessé vált. Nem csalódtam később sem, a gyakorlat ma is varázslatos számomra. Ne tessék csodálkozni ezen, mert egyáltalán nem túlzók. Annyira tét. szett a dolog, hogy amikor némi jártasságra szert tettem, otthon is kísérleteztem. Olyan elégedett voltam, amikor sikerült a kötés. Különösképpen izgalmas a kézi tevékenység, valahogy színesebb, fantáziagazdagabb.

Csakazértis előhozakodom az érettségivel, meg a felsőoktatási intézményekkel. A megnyerő fellépésű lány mindjárt veszi a lapot.

— Mindkettőről szó lehet, de ettől a hivatástól soha nem óhajtok elszakadni, legfeljebb ebben az irányban képzem magamat tovább.

Nemcsak a pénz

Török Zsolt, ez a tisztelettudó, halk szavú, értelmes tekintetű, megnyerő egyéniségű fiú hasonló cipőben jár, ő is Jutka leendő szakmájának megszállottja, ezért majd ugyanúgy fogalmaz.

Nála az anyagi motívumok felvillantásával kísérletezem.

Németh Judit

Megkapó nyíltsággal válaszol.

— Fontos a pénz, mert az ember gondok nélkül szeretne élni. Mégsem elsődleges, mindennél lényegesebb. Most a nyomdában vagyok gyakorlaton, de azt hiszem, a Berva műhelyében helyezkedem el, mert igényesebb feladatokat kapok, olyanokat, amelyek megvalósításában kiélhetem ambícióimat. Háromezer forintnál többet nem keresek majd, de később bizonyára emelkedik a bér. Ennek érdekében megteszek minden tőlem telhetőt, annál is inkább, mert szívem szerint való lesz, amit csinálok.

Íme a személyi és a közösségi érdek összhangja egyéni megfogalmazásban.

Értékes útravaló

A higgadt Sugár Feri az egri KAEV-nél géplakatosjelölt, először ő is kiegyensúlyozottságának összetevőit taglalja.

— Poroszlói vagyok, már otthon megszerettem a különböző gépeket, s izgatott javításuk valamennyi titka. Épp ezért nem utolsó lehetőségként, hanem önszántamból jöttem ide. A gyárban segítőkészek voltak az idősebbek, ezért is vállaltam a társadalmi ösztöndíjat, illetve azt, hogy ott maradok pályakezdőként.

Felvetem a magasabb szintű képzettség lehetőségét, ő így felel.

— Ez legfeljebb nagyon távoli, de korántsem határozott elképzelés. Dolgozni kívánok, úgy, ahogy a többi ifjúmunkás, hiszen edTörök Zsolt

dig sem ismertem az unalmat, az egyhangúságot, minden tennivalóban megláttam az újszerűt. Így lesz ez később is. Remélem anyagilag is boldogulok. Egy biztos: kezdetben nem lesz aranyéletem, hiszen az egri albérlet drága. Talán idővel ilyen szempontból is megnyugtatóan rendeződik sorsom.

Az alma mater ajándékáról faggatom, nem elégedve meg a jól fésült, az annyiszor ismételt mondatokkal. Rájövök: érdemes volt messzebbre mennem, hiszen a sablonok mögött érzékletes tények rejlenek.

— Megszerettem a színházat, az olvasást, ez akkor is valami, ha közel állnak hozzám a jól megírt, a fordulatos krimik. Nagyra tartom nevelőtanáraim segítségét. Most, a tételek kidolgozásakor sehogy sem értettem az ipari forradalmat. Megmagyarázták, s most már minden világos. Talán jobban tanulhattam volna, de ezt az adósságot felnőttként is törleszthetem.

Van benne valami...

Záróakkord,

számvetéssel

Elsietnek ezek a szimpatikus, ezek a tisztelettudó, kétségkívül gonddal formált karakterű tanulók. Egyedül maradok Kameniczky Antallal, aki három évtizede tevékenykedik a szakmunkásképzésért, akivel annyit diskuráltam már pedagógiai sikerekről és kudarcokról,

Sugár Ferenc

(Fotó: Szabó Sándor)

akit — többek között — nyíltsága miatt becsülök.

öreg este telepszik kö- rénk, meghitt hangulatot teremtve afféle számvetéssel fűszerezett záróakkordnak.

— Szeretem ezeket a gyerekeket, hozzám nőttek. Akkor is, ha olykor renitensek, zajosak, szertelenek. Kedvelem őket, mivel szellemük és jellemük alakítható, s szomjúhoznak a jóra, az igazra, az őszintére. Tisztelem azokat, akik alkotásvágytól sarkallt munkásokká akarnak válni, s becsülöm azokat is, akik készek az újabb erőpróbákra, a még megerőltető körökre. Kollégáimmal együtt az eddiginél is többet óhajtunk tenni értük, hiszen hálásak a törődésért, a bensőből fakadó segítőszándékért. Másokkal együtt bízom e iskolatípus jövőjében. Akkor, ha meggyőződésem, hogy a gazdasági élet egyre fokozódó követelményeinek megfelelően magasabb szintűvé lesz, átalakul, bár a lényege nem változik. Ügy hiszem, az értékemelkedés erőteljes szelekcióval jár majd. Ha így történik, akkor mai gondjaink egy részét múltként emlegetjük valamikor.

Ezekből persze akad bőven. Máskor is így volt, mégsem léptünk vissza. Jó lenne, ha mind több fiatalban kialakulna — erről jelenleg aligha beszélhetünk — az intézményhez, a hagyományokhoz való kötődés. Ezért is fordítunk nagy figyelmet a jubilumi ünnepségsorozatra. Hadd tudatosuljon egyre többünkben az, hogy a hajdani Joó János rajzmester örökségét nemcsak elődeink ápolták, nemcsak mi fejlesztettük tovább, hanem bizonyos vonatkozásban rájuk is ez a küldetés vár. Akárcsak a mindenkori stafétaváltókra. ..

Pécsi István

'— . A

t ATI# n Áf

KÉPERNYŐ

fiel • • •

ELŐTT

Elvis Presley mamája

Nem ízetlenkedni akar a cím, — azt a legkevésbé. Nekem Elvis-szel sem volt soha semmi bajom, nemhogy a mamájával, akit ismeretlenül és láttatlanul, mint minden édesanyát, mélyen tisztelek. Elvis művészetét kétségbevonni sem akarom, mégha jómagam a rajongásig vele szemben soha el nem is jutottam. Tudomásul veszem, hogy rajongói nemcsak szerte a világban, hanem e kis hazában is hajlandók még klubot is szentelni emlékének és e klubokban új, korszakunkra jellemző rituális tisztelettel áldozni a nagy Presley emlékének.

Csak azt nem tudom, hogy mikor született Elvis Presley mamája. Napok óta foglalkoztat ez a gondolat, pontosabban azóta, hogy jó egy hete elhangzott e kérdés, megfejtésre ajánlva a leendő jelenlegi klubtagok között, — a televízió képernyőjén. S azóta nem hagy nyugodni a gondolat, tényleg, mikor is született a nagy pop-sztár édesanyukája? És az sem hagy nyugodni, hogy miért kell ezt bárkinek tudni, és hogy miért lehet egy vetélkedő egyik grádicsa ez az évszám a boldog célhoz vezető lépcsősoron? Igen, az sem hagy most már nyugodni, hogy rádöbbentem, másnak az anyukája születése napját sem tudom: Wagnerét sem és Bartókét sem. Sőt Monteverdiét, Gig- liét, de még Sárdy János szülőanyja születési dátumát sem ismerem.

Igaz. ezeknek egyiküknek sincs tudomásom szerint klubjuk, legalábbis hazánkban nincs, de legalábbis a televízió sem tudott eddig róla. Így aztán vetélkedni sem lehet a kedves mamák évszámaival.

Néztem a múlt vasárnapi Elmebajnokság című vetélkedőt is. Néztem és figyeltem, kell ott valakinek tudnia az édesanyja születésnapját. Mondjuk Lilientahl- nak, az első vitorlázórepülőgép tervezőjének és kipróbálójának az édesanyja születési évét? De nem, ebben a vetélkedőben nem kellett az ilyen évszám. Igaz: ez csak elmebajnokság.

Jaj, csak nehogy rosszul szótagoljam, mert esetleg megsértődik emiatt a neves angol úr, a Presley- klubok doyenje, aki vendégségben járt nálunk és a televízióban.

Hm: vajon ő tudja-e, hogy mikor született Elvis Presley mamája?

Gyurkó Géza

Vérszegény ötletek

Baráth Lajos szerencsés helyzetben volt, ugyanis forgatókönyvíró közbeiktatása nélkül dolgozhatta képernyőre saját elképzeléseit. A nem mindennapi lehetőség alkalmat adhatott volna arra, hogy csorbítatlanul villanjanak fel az alkotói erények. A szerző azonban bizonytalankodott, s csak azt döntötte el, hogy társadalmunk sok bosszúságot, keserűséget okozó visszáságait óhajtja ostorozni. A tisztes szándék elismerésre méltó, a kivitelezés azonban sok szempontból vitatható.

A varázstól 1 beiktatása dicséretes lelemény, csak az a kár, hogy a fantázia szárnyak nélkül toporgott. Valószínűleg azért, mert „teremtője” megrekedt a vicclapízű közhelyek az unos-untalan felhasznált klisék felsorolásánál. Gondosan ügyelt arra, hogy mindig csak a felszínt érintse, s még véletlenül se érzékeltesse a mélységeket. Ezért nem volt szükség arra, — legalábbis szerinte — hogy fordulatos, meglepetésekben bővelkedő cselekményt produkáljon, s bűv- erejű írószerszáma révén maradandóbb sztorikban valljon a kicsinyességről, az összefonódásról, az ígéretes kezdeményezések bántó elfojtásáról, egyes vezetők nyers önzéséről.

A szellemi rövidzárlat formai téblábolást szült, s ez műfaji arcnélküliségbe torkollt. A tévéjátékot ugyan fűszerezte — persze, óvatos mértéktartással — szatirikus, írónikus ízekkel, ám az elfogadható blokkokat terjengős, unalmas percekben bővelkedő egységek tarkították, naivnak ható motívu- vokkal megtűzdelve.

Így aztán nem csoda, ha a színészek se nyújtották a tűlük várható szintet Lendületüket kísértő sablonok béklyózták. Talán csak a főszereplő Kovács János ajándékozott meg bennünket néhány jól megmintázott jelenettel Ez nem akármilyen érdem, ugyanis jóval többet adott, mint Baráth Lajos vérszegény ötletei.

(pécsi)

Oláh János:

A mester

Fogta a lapátot a keverő t, s maga keverte meg a habarcsot csak aztán lökte oda a fiú kezébe a szerszámot.

— Így! — mondta. — Kevés víz, sok keverés, amíg fokhagyma szaga nem lesz.

— Fölhúzta az ínyét. Talán nevetni készült De még idejében észbe kapott, és abbahagyta.

A keverőbői a habarcsot a fiú mór egyedül merte ki egy ütött-kopott vödörbe, s vitte az emeletre. A létra előtt megálltak. A mester elvette a vödröt s a létrán függő kampóra akasztotta. Hozzálátott a munkához

Mindenféle mendemondák terjengenek az építkezésen, hogy a mester a .párttitkár rokona, hogy egy fél hízót adott az üzemi orvosnak, s az írta föl neki ezt munkát, hogy szőlője van. és minden évben egy teli hordó móri ezerjót gurít be az építésvezető pincéjébe, dehát mindebből csak az volt biztos, hogy senki nem tud semmit, vaktában irigylik tőle a könnyű munkát. A munka tényleg könnyű volt, és teljesen értelmetlen: a betonoszlopok apró pattogásait simította be habarccsal reggel héttől este ötig, és nem is akármilyen órabérért.

A mesternél csak a fiúnak volt jobb dolga: naponta három-négy Vödör habarcsot felvitt az emeletre, ezenkívül szinte semmit se kellett csinálnia. — Felőlem úgy ütöd agyon az időt, ahogy akarod — mondta a mester, — akár le is fekhetsz, de amikor füttyentek, akkor aztán lódulj! Ha más dolgod nincs, fölszeded a rozsdás szögeket, nehogy azt higgye a művezető, hogy lógunk, és a nyakunkba sózzon valamit. Fő a lázas semmittevés. Na, érted már? A lényeg az, hogy órabéresek vagyunk —

mondta, és egy sokat mondó 'kacsintással tetézte meg a tanítást

Fizetésnap volt zsebünkben a ‘borítékkal éppen el- széledőben voltak, amikor valaki nevén szólította a fiút. A művezető Volt az. Betessékelte az irodába. A nagy, barna íróasztal mögött egy idegien férfi ült. A művezető, miközben a fiút leültette a fal mellé tolt rozoga székek egyikére, maga állva maradt — Mind itt vannak? — kérdezte az idegen. A művezető bólintott. A fiú ekkor vette csak, észre, nincs egyedül, negyedmagával hallgatja az idegent, aki úgy beszél, mintha nem is hozzájuk, a puszta levegőhöz intézné a sZatvait. — Maguk

fiatalok — mondta, s gúnyos mosoly villant meg a szája szögletében. — Akarnak-e többet keresni? — Itt rövid hatásszünetet tartott.

— Helyes. Ügy látszik, jól választottunk, amikor magukra gondoltunk. Az új helyen többet kell majd dolgozniuk, de jóval többet is kereshetnek, akár a dupláját az eddiginek. Kérdés van? Nincs. Akkor hétfőn már az új helyen kezdenek. Jó munkát! — s szedelőz- ködni kezdett, úgy, hogy mindenki értsen belőle.

Az új munkahely a födémkészítő telep volt. A fiú megállt a telepvezető előtt:

— Tiszteletem — mondta.

— Mi lesz a munkánk?

— Nem kell elkapkodni — mondta a telepvezető, s barátságosan hátba vágta a fiút — Azt kell — mutatott a kapu előtt várakozó pótkocsis teherautóra, ami tele volt cementeszsákokkal — behordaniuk oda... a raktárba. — S mindjárt mutatta is a telep közepén düle- dező fészert.

Amikor végeztek, mór délután lehetett, a fáradtságtól támolyogva indultak el a barakk felé. — Na, megszolgáltátok a pihenést — mondta a telepvezető —, mehettek udvart söpörni. — Föl se nézett a kártyából. A szállítómunkások nem bírták tovább, kirobbant belőlük a röhögés. Féktelen jókedvükben a földre állított borosüveget is fölrúgták. A por szomjasan itta be a kiömlő folyadékot. Ettől némileg alábbhagyott a vidámság A fiú lehajtott fejjel, megszégyenülten lépett ki a barakkból. Nem nézett föl, nem akarta látni a többieket

— Dögöljetek meg — mondta már a söprűvel bajlódva Valaki, és kiköpött a barakk felé.

— Sose törődj velük, a lényeg az, hogy megfizetnek — vigasztalta a másik.

Mintha szándékosan intézték volna így. fizetéskor a barakk teli volt emberekkel, nem volt egy nyugodt zug ahol megszámolhattad volna, rendben van-e a boríték. A fiú azonban már a fogásáról megérezte, hogy baj van. A kabátja szárnya alatt bontotta ki. számolta a pénzt negyedannyi se volt, mint amennyit várt. amikor a mester lecsapott rá.

— Na, mi van, hova szöktél gyerek, hogy még elköszönni se volt időd? Olyan jó az új helyed? — Ügy beszélt mint aki mindent tud. Fölöslegesnek látszott hazudni. de a fiú ellene szegült csakazértis.

— Jó — mondta. Nagyon is jó — mintha attól, hogy egymás után többször is kimondja, nagyobb hitele lehetne az állításénak. A mester lassan, megfontoltan fölemelte a tekintetét és belenézett a fiú szeméibe. A kék tekintet mért volt ily ért valószínűtlenül köt, szinte kényszerítette, hogy tovább beszéljen, hogy egészen belebonyolódjék a hazugságba.

— Na, meló az van, de megfizetik. Ilyen borítékot viszek haza, ni! — és mutatta, hogy ujjnyi vastagot. A mester felhúzta a szemöldökét.

— Nem hiszi? — ijedt meg a kételkedés első, nem is egészen bizonyos jelétől a fiú. — Kérdezze meg... — megakadt egy pillanatra, érezte, ide igazán szavahihető tanú neve kívánkoznék, s ilyen nem jutott eszébe, ugyanakkor azt is érezte, ha elveszíti a lendületét, az végzetes lehet. Bemondta a telepvezető nevét.

S ettől a bentfentesen hangzó névtől, amit mintha valami makacs jóakarójának, atyai barátjának a neve lett volna, olyan bizalmaskodva, már-már sértő közvetlenséggel a hangjában ejtett ki, igazzá kezdett volna válni, ami nyilvánvalóan hazugság volt. Csábító lehetőség volt ez. Maga is hinni kezdett benne. S annyira belefeledkezett, észre se vette, hogy a mester eltűnt mellőle. nem hallgatja senki, a levegőbe beszél.