Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-24 / 70. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1983. március 24., csütörtök Ki vigyázzon rájuk? Szünidőkben Hivatalos ügyben hívtam fel a kereskedelmi vállalat előadónőjét. Meglepetésem­re egy gyerek hallózott a kagylóba, azt hittem tévesen tárcsáztam, s már le akar­tam tenni, amikor a kislány virgoncán közölte: „Kap­csolom a mamát!” Aztán el­fojtott suttogás hallatszott: „Megmondtam, hogy ne vedd fel a telefont, ez nem játék, mindjárt hazaküldelek”. Majd hozzám szólva: „Elné­zést kérek, iskolaszünet van, nincs kire hagynom a lányo­mat .. Ez a kis sztori vakáció idején szinte mindennapos, azért is jutott eszembe, mert nemsokára itt a tavaszi szü­net, sőt, pár hónap múlva kezdődik az iskolások nagy­szabadsága. Akinek nincs padkoptató gyermeke, az is tudja, mikor jön el a vaká­ció; az irodákban, boltokban megjelennek a stempliző, írógépet püfölő, papírlapo­kat tele irka-firkáló kis hát- ramozdítók. Ilyenkor egy jó­szívű osztályvezető — mi mást tehet? — „marad a gyerek, ha játszik” alapon tudomásul veszi a létszám- gyarapodást. Még mindig jobb így, mintha a gyerek anyja hiányozna, vagy ha csak testben lenne itt, mert az esze valahol az utcán csellengő gyerekén jár ... Nem szülői vízió, valóban a tavaszi szünet és a vakáció idején sok „kulcsos gyerek” tölti egyedül a napi 8—10 óráját, felügyelet nélkül unatkozza, csavarogja át a nyári hónapokat. Milliós gyermekhad Több mint egymillió-két­százezer gyerek készül az idén is a vakációra, állandó nyári foglalkoztatásuk év­ről évre nem kis gondot je­lent. Tavaly a nyári napkö­zikben 64 ezer 818 tanulóra vigyáztak, a szervezett út­törőtáborokban 61 ezer 102 kisdobos és 173 ezer 355 út­törő, az összes általános is­kolai tanulóknak 19 százalé­ka élvezhette a nyár örö­meit. A SZOT üdülőkben 29 ezer 800 gyermek ismerhet­te meg az ország legszebb tájait, csaknem 10 ezren kap­csolódtak be a népfront ol­vasótábor-mozgalmába. Sok üzem, szövetkezet, intéz­mény osztozott dolgozóinak gondjaiban: nyári napközi­ket létesítettek, üdültették, táboroztatták a 7—14 éves gyermekeket. Mindez az ál­talános iskolások 30 százalé­kát érintette, két-három hétre kiterjedően. A többség a nyári napkö­zik állandó lakója. Vannak, főként falun, akiket a csa­lád munkára fog a háztáji­ban, kertben, műhelyben, vagy szántóföldön. A mun­kára nevelésnek nem a leg­szerencsésebb módja, hogy bizonyítvány-osztástól tanév kezdetéig a fizikai munka helyettesítse a sportot, a já­tékot, a szórakozást, a pihe­nést. A másik véglet: a ma- gárahagyás, a gyerek azt te­het, amit akar, jóformán egész nyáron hideg koszton tengődi át a vakációt. Minél több gyermeknek kellene eljutnia a jó, prog­ramdús táborokba. Jó lenne, ha az idén lehetőség nyílna a szülők, egész családok be­vonására a csapattáborozá­sokba, ahol a felnőttek is együtt lehetnének a fiata­lokkal. Több igényes szak­táborra (olvasó, alkotó stb.), vándortáborra lenne szükség. Az otthon töltött napokon is hasznos, értelmes progra­mokkal kellene eltölteni a szabad időt. Cserebere Mindez nem egyedül a pedagógusok dolga, hanem mindnyájunké. Elsősorban a tanácsok feladata, hogy tár­sadalmi, mozgalmi segítség­gel irányítsák, szervezzék a nyári foglalkoztatások kü­lönböző formáit, különös te­kintettel a hátrányos helyze­tű, veszélyeztetett gyerme. kekre, a nagycsaládokban élőkre, az állami gondozot­takra, fogyatékosokra. Eb­ben a munkában a taná­csokkal partnerként kell, hogy összefogjanak a KISZ- szervezetek, úttörőcsapatok, a népfrontbizottságok, a szakszervezetek, az MHSZ és más fegyveres testületek, a Vöröskereszt, a patronáló üzemek, művelődési házak, sportegyesületek ... Az idegenforgalmi hivata­lok, utazási irodák belföldi programjaikban egyre na­gyobb helyet adnak a csalá­di és a gyermeküdültetés­nek. A Budapest Tourist képzett pedagógusok és sportszakemberek irányítá­sával Tatán úszótanfolyamot szervez, a Velencei- az Or- fűi- és a Fertő-tavon vitor­lástábort nyit a nyáron. Szentesen asztalitenisz-tá­borba, Zsámbékon lovas­sport-tanfolyamra várják a fiatalokat. Ismét lesz kuk­ta-bukta tábor Szolnokon, Szegeden angol nyelvű, Veszprémben biológiai tá­bor nyílik az iskolásoknak. A Camping és Caravanning Club csere-nyaraltatásokat szervez városi és községi gyerekek között, azaz pár hétre a szülők kicserélik lá­nyaikat, fiaikat. Az izgal­mas lehetőség mindenkép­pen hasznos, mert nemcsak a városi, illetve a falusi életmódot ismerhetik meg kölcsönösen, hanem a másik család szokásait is — re­mélhetőleg pozitív értelem­ben. összeírják a jelentkezőket Ahhoz, hogy a gyermekek­nek vidám, tartalmas vaká­ciója legyen, már most meg kell kezdeni a felkészülést. Az iskolákban ezekben a he. tekben ismertetik a nyári foglalkoztatási lehetősége­ket, összeírják a jelentkező­ket. A szülői értekezleteken is témaként szerepel a gyer­mekek szabad idejének meg­szervezése. Fontos, hogy a szülők összeegyeztessék a tábori időpontokat saját éves szabadságukkal, a mun. kahelyi ütemezést később már nehezen korrigálhatják. Alig három hónapunk van rá, hogy több mint egymillió gyermek nyarát élménygaz­daggá tegyük. Időben, kap­kodás nélkül fogjunk hozzá, s ne tekintsük jelentéktelen ügynek, legalább annyira fontos, mint az iskolai okta­tás. Az igazi pihenés, ki- kapcsolódás serkentően hat majd ősszel, az újból kezdő­dő tanulásra. H. A. Befejezéséhez közeledik a kőbányai vásárvárosban az Utazás ’83 kiállítás. Megyénk­ből az egri Idegenforgalmi Hivatal létesített standot, ahol információkkal és pros­pektusokkal látták el az érdeklődő idegeneket. Bár a Centrum Áruházak jelentős üzleti forgalmat is bonyolítottak le, ez a sporteszköz, a „gyepsí”, még csak a bemu­tatkozásnál tart (Fotó: Kőhidí Imre) Utazás ’83 Milos Svandlik Hokynár úrnak az a szo­kása, hogy tőlem kér köl­csön olyan tárgyakat, ame­lyeket nem akar megvásá­rolni. őszintén megvallva, nem ez bosszant, hanem az, hogy mindig a legalkalmat­lanabb időben állít be értük. Hokynár úr már megszok­ta, hogy reggelente felkelt­sen. Ezt a szerencsétlen fló. tást ugyanis álmatlanság gyötri, és azt képzeli, hogy kellemetlen megpróbáltatá­sában az egész emberiség osztozik. Ezért a reggeli nap első sugaraival együtt jele­nik meg ajtóm előtt, és re. kedt hangon megkér, hogy adjam kölcsön a kaszafenő kövemet. Természetesen nem kap fenőkövet. Nekem nincs ka­szám, következésképpen fe­nőkövem sincs. Udvariasan közlöm korai vendégemmel, hogy szíves-örömest ellátom a cseh nyelvtankönyvvel, vagy egy kis üveg kék tin­tával. De hiába, egyik sem kell neki. Hangosan csodál­kozik, hogy vannak a világon emberek, akik nélkülözni tudják a fenőkövet, majd el­távozik a szomszéd ház irá­nyában. Másnap persze újra bekopogtat az ajtómon. Drótra van szüksége. Türel­mesen elmagyarázza, ponto­san mifélére. Ásítozom és nagynehezen kinyögöm, hogy nincs drótom. Egyetlen cen­timéter drótom sincs! Hoky­nár úr azonban nem hiszi el, és követeli, hogy nézzem meg a padláson — vélemé­nye szerint ugyanis minden padláson temérdek drót he­ver. Álmosan felkapaszko­dom a hordozható létrán, be­piszkítom a pizsamámat, de nem tudom megörvendeztet­ni szomszédomat. Hokynár bosszúsan olyan arccal távo­zik, mintha legalább is öt kilométernyit rejtegetnék eb­ből a szerencsétlen drótból. Kiderül azonban, hogy egyál­talán nem sértődött meg, és nem szándékozik kitörölni a nevemet lehetséges szállítói listájából. Másnap Hokynár úr már a hajnali kakasszókor betop­pan. Kiderül, hogy házában egerek tahyáznak, nemrég vásárolt egérfogói pedig va­lahogy furcsák, feltétlenül megbízhatóbb egérfogót kell keresnem valahol a házam­ban. Engedelmesen lemászom a pincébe, és ott a szénku­pac közepette keresem, kuta­tom azt a bizonyos rozsdás vacakot, amelyet még két év. vei ezelőtt leadtam a hulla­dékgyűjtő telepen. Hokynár úr azonban nem hisz nekem. Szerintem úgy véli, hogy egyszerűen fukar vagyok. — Tudja — magyarázza —, a szomszédoknak segíteniük kell egymást. Falun réges régóta ez a szokás, és csak maguk nyaralók akarnak itt holmi új rendszert bevet­ni. Maga például soha sem­mit sem adott nekem kölcsön, s ez egyszerűen csúnya do­log. Hiszen magának is szük­sége lehet valamire éntő- lem! Annyira felbőszített, hogy elhatároztam, ellentámadás­ra lendülök, és naphosszat fontolgattam a bosszúterve­met. Végre támadt egy ötle­tem. Alighogy az óra elütöt­te az éjfélt, máris elkesere­dett hévvel dörömbölni kezd­tem Hokynár úr ajtaján. — Tudja, — közöltem a hiányosan öltözött házigaz­dával : — van otthon egy ócska petróleumlámpám, csakhogy kanóca nincs ... Nem akadna véletlenül ma­gánál? — Megnézem, persze. — Hokynár ráncba vonta a homlokát. — De aligha le­hetséges ... Bebújt a fészerbe, sokáig matatott, de üres kézzel tért vissza. Amikor elbúcsúz­tunk, már éjjel két óra volt. Másnap reggel nem jött el. Harmadnap sem. Sorra járta a falu házait., de az enyé­met mintha észre sem vette volna. Megörültem, mert úgy vél­tem, hogy sikerült örök re ki­utálnom Hokynár urat. De szó sem volt ilyesmiről! Ne­gyednap a szokott időben új­ra beállított, és hangos ko­pogással adott hírt magáról. Kimásztam az ágyból és át- kozódva ballagtam ajtót nyit­ni. Hokynár sugárzott az örömtől. — Képzelje, szomszéd, ta­láltam egy remek kanócot. Talán kölcsönadná nekem a petróleumlámpáját ? (Ford.: Gellert György) Szelíd rajzok, őszinte képek Szűr-Szabó József kiállítása a Hatvani Galériában Festőművész és szatirikus rajzoló, olvassuk Szűr-Sza­bó József hatvani kiállítá­sának meghívóján a megha­tározást. Két szintje van te­hát e kiállításnak, s e két szintet nem csupán a Hat­vani Galéria épületének adottságai határozzák meg. Kettős életmű ez, ha nem is annyira kettős, mint — a párhuzamot maga a művész vonta meg — Daumieré a múlt században, aki életében maróan gúnyos újságrajzok alkotójaként lett világhírű, s akinek sötét színekkel fes­tett, baljós hangulatú, de mélyen lírai festményei csak jóval halála után lettek köz­ismertek — igaz, akkor már a XX. századi expresszio- nizmus előfutárai közé he­lyezték alkotójukat. Szűr-Szabó József azonban merőben más alkat, mint Daumier volt. Nem is tu­dom, helyes-e a „szatirikus” szót alkalmazni rá. Az az ókori értelemben vett szatí­ra, amelyet bizonyos korok­ban „nehéz nem írni”, maró volt, gyilkos, leleplező és nevetségessé tevő. Már pe­dig, tudjuk, a nevetségesség öl. Festhet-e azonban valaki olyan szelíd, fényáztatta tá­jakat, mint amilyenek a galéria emeletén láthatók, ha a földszinti rajzokkal öl­ni akar? A lélek közismer­ten bonyolult, de nem eny- nyire. Szűr-Szabó karika- turisztikus rajzai nem a sza­tíra gyilkos műfajához tar­toznak, hanem a szelíd iró­nia mosolyt keltő eszközei. Mégcsak nem is torzképek, a karikatúra ókori hagyomá­nyait követve; legalábbis a gyöngébb nem ifjú képvise­lőiről készített rajzban én nem látok semmi torzságot — inkább a valóságtól kér­hetnénk számon, hogy „a való égi másának” oly kevés konkrét megjelenési formá­jával találkozunk begyek- farok és karcsú bokák te­kintetében. Szűr-Szabó te­hát nem torzít, hanem szé­pít karikatúráin, legfeljebb kiemeli, fokozza az egyedi jellegzetességeket. Látásmód­ja a megértésé, bírálatának eszköze a fejcsóválás — no persze, átvitt értelemben. Konzervatív művész? Tisz­tes korától éppenséggel le­hetne. Bök egyet-egyet a művészet avantgarde-áram- latain, amelyek letaszítják talapzatáról a milói Vénuszt mint egy hajdani szépség- ideál képviselőjét, vagy az emberi test nagy művész­tudósát, Barcsay Jenőt az elvontabb konstrukciók ku­tatása felé terelik. De nem olyan heves tiltakozás ez, másfelől pedig mintegy be­lülről jön: ugyanis kevés olyan igazán avantgarde műfaj létezik, mint a kol­lázs, ezt pedig Szűr-Szabó maga is felhasználja. Egyik legvonzóbb műve párizsi „jelenet”; a Notre Dame neogót ördögét szemezted egy szép asszonnyal egy bistrot teraszán, felidézve az egykori mester, Vaszary János párizsias világfisá- gát, amely annak idején Vaszary és Csók látványos, idő előtti nyugdíjba küldé­séhez vezetett a 30-as évek elején. Ott érződik Vaszary keze nyoma a festményeken is. És ott látható a grafiku­si szemléletmód. Szűr-Sza­bónak mintha nem volna mindig türelme végiggondol­ni, lassan építeni a kép színvilágát. Egy ponton túl mintegy magától járni kezd az ecset, és pár vonással be­fejezi a festményt, olyan könnyedséggel, ahogy az ak- varellvázlatokat szokás. Csakhogy ezek nagyobb igé­nyű képek. S épp ezért egy részük kicsit kielégítetlenül hagyja nézőjét. Néhányuk viszont — olasz és magyar- országi tájak — nagyon szé­pen illik abba a vonulatba, amely Nagybányán és Szol­nokon kezdődött, Zebegény- ben és Badacsonyban foly­tatódott (s amelyben a ha­zai tájak közt mindig fel­bukkant egy kis Itália): a magyar tájfestés nemes örökségébe. Persze, ezek a tájak nem a lélek viharainak vagy békességkeresésének keres, nek külső megjelenési for­mát, mint Egry, vagy Sző- nyi munkásságában. Való­ban a világ egy-egy tetsze­tős részletét mutatják be. De mégis „egy tempera­mentumon keresztül szem­lélve”, ahogy Zola megha­tározta a művészet fogalmát, s ha e temperamentumot összevetjük azzal a bizonyos szelíd iróniával, amelyről a rajzokkal kapcsolatban esett szó, láthatjuk: őszinte fest­mények ezek. Székely András Bip — avagy a hatvanéves Marceau Szótlanságra kárhoztatva „Minden este — harc, min­den fellépés — küzdelem” — mondja Marcel Marceau, aki a nyelv, a beszéd eszköze nélkül, „szótlanságra kár­hoztatva” jelenít meg egy- egy embert, jellemet, ese­ményt. A világhírű francia pantomimművész hatvan­éves. Jellegzetes figuráját, a „Bip”-et fehér tengerész ru­hájával és csíkos trikójával, rózsával a sapkáján az egész világ megkedvelte. „Bip” az évek során szinte önálló sze­mélyiséggé vált. Ihletője egyébként Charles Dickens „A nagy várakozások” című regényének egyik alakja, de segített a figura megformá­lásában Marceau két tanára, Etienne Ducroux és Charles Dullin, valamint Jean-Louis Barrault is. Marceau nemzetközi „nyel­ven”, a mozgás nyelvén szól, s legyen az zsebtolvaj, zsú­folt buszon utazó ember, a modellje után sóvárgó festő — minden alakításával a kö­zönség szívébe lopja magát. Csaknem háromszáz elő­adást tart évente, s eddig összesen hatvanöt országban járt, így 1967-ben Magyar- országon is. Idén tavasszal az Egyesült Államokban tur­nézik, de az év elején már fellépett Kínában — minde­nütt fergeteges sikert aratva. Kritikusai szerint Marceau „nyelvezete” kissé elvontabb lett az utóbbi időben, de a közönség továbbra is igen fogékonyan reagál rá. Az ál­tala művelt pantomimet Marceau nem tartja a tánc­művészet egyik válfajának, hanem önálló, autonóm mű­fajnak, amely — mint mond­ja — „megáll a saját lábán”. A pantomimnek természete­sen vannak ősi hagyományai, de közelebb áll Chaplinhez vagy Buster Keatonhoz, az­az a burleszk műfajához — vélekedik Marceau. Munkásságáért a francia állam becsületrenddel tün­tette ki. 1978 óta működik pantomimes iskolája, az Éco. le du Mimodrame, ahol évente 70—80 tehetséges fia­tal tanulhat, köztük külföl­diek is. Manapság Marcel Marceau és a pantomim szinte rokon­értelmű fogalmak. Erre is büszke — de arra talán még inkább, hogy művészetét ma már elfogadják öntörvényű művészetnek, éppúgy, mint például a balettet.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom