Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-19 / 66. szám
Igen, titkokat lestünk el; az egri Harlekin bábegyüttes tagjaitól, akik az úttörőház legutóbbi rendes játszódélelőttjén sok-sok gyerek és szülő mellett optikánkkal is megosztották a bábkészítés műhelytitkait. Kőhidi Imre képriportja rfafy •<? Emigyen állított meg ismerősöm az útkereszteződésben: — De régen láttalak ... Hogy vagy? — Hát, tudod, öregem ... — vettem mély lélegzetet, mert mi tagadás, jólesett, hogy a valóságosan hosszú idő után valakinek a velem való első találkozásakor a hogylé- tem iránt való érdeklődés lett légyen az első gondolata ... — Hát, tudod... — kezdtem volna az iménti mély lélegzettől mélyre pillantott szemem nyitván, de a szó bennrekedt, a hang fennakadt, mert tekintetem immár nem látta azt, aki az imént még hogylétem iránt volt oly kedves érdeklődni. Most fordult be a sarkon. Hogy vagy? Hogy vagyok? El akarom mondani, mert megkérdezte egy valaki, de módom már nem volt rá, hogy a kérdésre megadjam a választ is, mert most njeg ugyan nem -hagyott faképnél a kérdező, de valami istentelen hosszú történetbe kezdett, amely még csak nem is a -munkahelyéről, hanem egy bizonyos Bertók bácsiról szólt, akiről -eleddig még azt sem tudtam, hogy yegyáltalán a világon van. Nekem meg kell hallgatnom Bertók bácsi számomra nemcsak közömbös, de teljesen érthetetlen történetét, pedig én ugyan nem kérdeztem, hogyan is van ez az ízé bácsi, de őt, aki megkérdezett engem, hogy vagyok. ez szemtnel láthatóan, füllel hallhatóan ez egyáltalán nem érdekli. Hogy vagy? Kérdezzük ezt úton és útfélen, hétköznap, ünnepnap, s a sztereotípia már holmi „amerikás” köszönéssé változik, amelyre legfeljebb így és ennyit illik „visszaköszönni”: — Kössz ... csak ... csak ... De elég egy „csak” is voltaképpen, mert a második már úgyis a levegőbe száll, mint a szappanbuborék. A valamikori őszinte érdeklődés felebarátaink iránt manap- ságra olyan közhellyé kopott, amelyet a csendes — hogy miért a csendes, megmondom odább — napokon jószerint hallani sem érdemes. Mondod te, mondom én, mondjuk mi — nem kérdezzük! mondjuk! —, s morgunk rá valamit. ami akár az is lehet, hogy menj a pokolba ...! A jó kis tüsszögésektől hangos influenzajárvány, az igen, az kell a magyarnak. S az egykoron, a múlt heti, vagy éppen a tegnapi volt sztereotípia életre kel, tartalmat, kap, hitele, levegője, érzelme és értéke lesz újra. — Hogy vagy? — Én már jól, túlvagyok rajta és te? — Engem, úgy érzem, most kezd kerülgetni — imigyen a társ, a kérdező, és ott helyben, az utca sarkán, a hivatal folyosóján, vagy az üzem kapujában megszűnik a világ, vagy ha nem, hát két emberré lesz e világ percekben feloldott bensőséges és számos pillanata. — Hogy vagy? És a kérdezett im részletesen elmagyarázhatja, hogyan kapta el a láz, hogyan dőlt ágynak, hogyan szedte a vitamint, hogyan kapott priznicet, hogyan jött és ment az orvos, aki maga is szédelegni látszott. És hogyan történt a csoda, amely éppen oly váratlanul tört rá a gyógyulás formájában, mint amiként az egyik pillanatról a másikra elkapta a láz, egy héttel, avagy kettővel azelőtt. S nem is az az érdekes ebben, hogy van, aki elmondja, mit sem törődve a világgal, az országgal, de még az utca másik oldalával is, elmondja hosz- szan és részletesen, hanemhogy van. aki lelkesen, őszintén, együttérzőn, kíváncsian, a maga holnapját riadva mindezt meg is hallgatja. A két ember most egy lélek. A két ember most egy sors. Ugyanazok a vírusok. Ugyanazok a gyógyszerek. És ugyanaz a jövő: — Túl vagyok már rajta, de még igencsak gyönge vagyok ... Vigyázz magadra! — Igyekszem — feleli a másik hálásan és. szívében olyan melegség gyúl, hogy azt hiszi, lám, már be is lázasodott. Igen, a jó kis influenzajárvány és máris értjük, érezzük egymást. Törődünk egymással és tanulunk egymástól. Juli ángyom ballag előttem az utcán. Koros személye már nemének, de amúgy olyan, mint az öreg szíj, repedezett, ráncos, barnul is már, ám elszakíthatatlan. —Hová-hová, Julis néni? — Az orvoshoz, fiam, odamegyek — nézett rám egyáltalán nem öreges, mindig fürkész kék szemével, hogy már ezekből a páros kis tavacskákból is látni: nem sok baja lehet az öreglánynak. — Hát mi a baj, beteg tán? — Hála istennek, nincs énnekem semmi bajom, kedves fiam. Évek óta gyógyszert sem láttam, nem is vettem ... Füvet, ha igen ... — Akkor meg minek megy orvoshoz? — Minek-e? Hát mert olyan aranyos a lelkem. Mindig megkérdi ilyenkor tőlem, magányos lányától az istennek,'hogy van, kedves Julis néni... És akkor én elmondom neki, ő meg szépen meghallgatja... Olyan tiszta lesz tőle a lelkem, mint valamikor, ha gyónni voltam a pajzánságot a papnál — mondja nagy komolyan Julis néni és amint utána nézek, hogyan szaporázza a lépteit, a rendelő felé, elképzelem az orvost. Ügy, egy influenzajárvány idején, amint karikás szemmel, zúgó füllel teszi fel a kérdést Julis néninek: Hogy van?... Az meg elmondja, hogy jól, köszöni szépen... Ha nem ez a gutaütés, akkor semmi... De hát Julis nénit, meg még sok más társát úgysem kérdik, hogyan is van, mert sehogysem és sohasem kérdik. Hát elmondja kéretlenül ott, ahol meg kell hallgatni élete hogyanját. Hogy vagy? Hát mindig influenzajárvány legyen ebben az országban, hogy kissé közelebb kerüljünk egymás leikéihez. hogy ne csak kérdezzük, de érezzük is az őszinte kíváncsiságot a más’ hogyléte iránt? Avagy űzzük inkább számon szótárunkból, nyelvi kliséink iszákjából vessük ki, s akkor rögvest más lesz az embertársi viszony? Ugyan. Nem vagyok én sem annyira naiv, hogy e kétszavas kérdés nyomán és okán társadalmi méretű ellentmondásokat következtessek ki, sem olyan oktondi, hogy azt higgyem; e két szó száműztén nem akadna más közhely a kényszeredett udvariassághoz. Csupán azon morgolódom, hogy minek a kérdés, ha nem várunk rá választ, s minek a válasz, ha az úgysem érdekel senkit... — Mit csinálsz azzal a kötéllel? — kérdi a feleségem. Megmagyarázom, életem párjának joga van tudni, hogy milyen rettenetre készülök. Kabátom alatt a kötél, jó erős és megyek, végig a városon, az utcákon át, várva, hogy valaki köszönés helyett megkérdezze, csak, mert hogy mondjon valamit: Hogy vagy? És akkor én előveszem majd a kötelet a kabátom alól, hirtelen mozdulattal körül-, majd egy fához kötözöm, s amikor már mozdulni sem tud, kiáltani sem mer, akkor, nos, akkor majd elmondom neki, jó hosszan mondom el, szép részletesen: ... így vagyok és ezért most már jól vagyok. Különben, hogy vagy mindezek után, kedves olvasóm? ítn
