Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-01 / 26. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1983. február 1., kedd Egy hét... (------------------' A KÉ PERNYŐ ELŐTT _____________­A Hetedik év Töredelmesen bevallom, nem ismerem a regényt, Pa­lotai Boris Hetedik év című munkáját. Így aztán nincs módom összehasonlítást ten­ni, hogy mit adott vissza a regényből a belőle készült tévéfilm, mi a plusz, mi a más, a több vagy a keve­sebb. Hogy nincs összeha­sonlításom, annak persze van egy nagy előnye is: szu­verén alkotásnak tekinthe­tem a Palotai Boris által írt, Nemere László rendezte Hetedik évet. Olyannak, amely lényegében napjaink­ban született, napjainkhoz szólóan, önálló televíziós al­kotásként. Nincsenek hát előítéleteim. Nyugodtan leírhatom tehát, hogy nem tekintem sikeres mai televíziós munkának ezt a filmet. Nem tekintem sikertelennek sem. Bárki azt mondhatná erre, hogy a kritikus gondolkodásában — finoman kifejezve —, nem stimmel valami. Valami vagy sikertelen, vagy sikeres, vagy meleg, vagy hideg, vagy fehér, vagy fekete. Avagy egyszerűen opportu­nista, gyáva a sorok írója, — s még ez tűnik a legvaló­színűbbnek. Pedig hát az igazság ott és abban van, amit Szántó Erika is meg­fogalmazott a műsorújság erre vonatkozó előzetesében: „Tudjuk, hogy a dolgok nem így vagy úgy vannak, ha­nem így is meg úgy is ...” Hát így vagyok én „így” is, meg „úgy” is ezzel a tele­víziós filmmel, amely jó né­hány jelenetében a neorea- lizmus harsogó, pergő, az embert a maga teljes való­ságában bemutatni képes hangulatát idézi, hogy ezeket „leülő” jelenetek, sematikus fordulatok (?), a figyelemre méltó színészi játékot meg papírmasé figurák váltsák fel. A képi megoldás nem­különben rendkívül egyenet­len, kifejező, önmagukért is beszélő képsorokat úgy vált­ja fel a „lefotózás”, hogy egy-egy pillanatra azt érez­tem: korabeli dokumentum­betét az, amit látok. Hogy Palotai Boris köz­reműködésével a televízió felidézte a pentelei hős na­pokat, amikor óriási akarat­tal, ugyanannyi vereséggel, veszteséggel, kínnal vajúdta ki magát, ezernyi ellentmon­dáson át az új, a szocializ­mus felé haladni akaró Magyarország —, azt csak helyeselni lehet. Erről a kor­szakról igen sokat kellene és kell is elmondani a mának: így is úgy is. Értem alatta, nem tagadni a Duna- penteléből Sztálinvárossá, majd Dunaújvárossá lett városalkotás születésének mintegy jelképes voltát: egy­szerre nagyszerű és kisszerű, egyszerre magávalragadó és eltaszító. S hogy ennek a nagyszerűen kegyetlen küz­delemnek megvoltak és meg­lettek még a kései áldozatai is, ez történeti és történel­mi tény, igazi emberi tra­gédia, társadalmi dráma és akár. Ám a film végére és a hősnő sorsára pontot tevő „deus ex machina”, ha az istenek egyáltalán ilyen vá­ratlan konyhakésszúrással tennének Is igazságot és megoldást, nos, ez a jelenet, itt a képernyőn akkor is visszaütne az egész alkotás­ra. A szituáció valószínűt­lensége — a vízvezeték­szerelő, fényes nappal, egy nyitott konyhában akar tet­tekkel is „visszaemlékezni” a hősnő prostituált korára — olyannyira kimódolt, hogy drámai meghökkenés helyett inkább meghökkentő derűt vált ki a nézőből. Mindezek után kell és le­het tehát ismét leírnom, hogy: tetszett is, meg nem is a Hetedik év. Bács Ferenc méltóságtel­jes hősként, egyéniségére szigorúan vigyázva rfiozgott a számára kissé idegennek tűnő környezetben. Bodnár Erika minden mozdulatában ott vibrált egy nagy alakí­tás lehetősége —, nem ő te­het róla, hogy a tévéfilm most nem nyújtott erre mó­dot. A nagy létszámú sze­replőgárda közül feltétlenül megemlítésre méltó Tábori Nóra egyfajta főhőssé ma­gasodott epizódalakítása. Gyurkó Géza Mi mozog az Ablakban? Az Ablak című magazin- műsor riporterei jól mozog­nak: szinte mindenütt ott vannak, és igen-igen ráme­nősek, néha még a „sport- szerűség” határát is túllépve. Tették ezt a műsor legutóbbi adásában is, ahogy közér­dekű — árakkal kapcsolatos — kérdéseikkel valósággal nekirontottak a Belkereske­delmi Minisztérium jelen­levő képviselőjének. Pont arról érdeklődtek tőle — úgy tűnt, hiábavaló próbál­kozás volt —, amit a néző, az olvasó is szeretne meg­kérdezni. Nagy érdeme volt ez a pénteki egy órának. (sz. z.) A siker titkai Kissé borúlátó címmel in­dította városvédő sorozatát Ráday Mihály. Az Unokáink sem fogják látni mégis szép programot hirdetett. Nem adminisztratív módszerek­kel — ezek ugyanis több­nyire eredménytelenek —, hanem az egyes adások ér­zelmi hangoltságával, fele­lősségérzettől áthatott szen­vedélyességével. Ennek kö­szönhető, hogy a nézők azo­nos hullámhosszra álltak, hogy felajánlották segítségü­ket nemcsak az egyének, ha­nem az üzemek, a vállala­tok, sőt a Fővárosi Tanács is. Kevés produkció büszkél­kedhet ilyen hatásfokkal. Épp ézért jó lenne, ha az el­következő időben a vidék is nagyobb szerepet kapna, hiszen itt is szükség van az azonos célért tevékenykedők összehangolására, itt is akad óvni, menteni való örökség. Ilyen szempontból már túljutottak az első lépéseken, mindössze határozottabban kellene járni a jól megvá­lasztott úton, ugyanis szerte az országban tízezrek mun­kálkodnának — méghozzá készséggel — azért, hogy elődeink kőbe mintázott tes­Jelenet a Hetedik év című filmből: Sinkovits Imre és Ven­cel Vera tamentumát unokáink is lássák majd. (pécsi) Lekésem a randevút ________(végleg) A közmondás szerint: aki sokat markol, keveset fog. A Péntek esti randevú című új televíziós műsor mindent akar: jópofán okosnak, oko­san jópofának — könnyűnek, fogósnak — felszínesnek, tartalmasnak — tinisen la­zának, higgadtan fegyelme­zettnek, komolynak — stb. ... lenni. A fesztelen — de azért „jól vasalt” — házigazda bölcsen töprengő, bólogató, magyarázgató. Igazi jó ta­nuló, aki előre bemagolt mindent. Azt is, hogy mit kérdez. Csoda, hogy alanyai ezek után nem a. kérdésekre válaszolnak? ök is készül­tek, mondják a magukét. Szóval, a riporter nagyon jó tanuló, csak rossz műsor­vezető. A két est eddigi legkife­jezőbb jelenetét sajnos Csányi Miklós rendező le­keverte: a kamera tátott „szeme” előtt egy értelmes­nek tűnő göndör hajú fiatal­ember előrehajtotta a fejét, és arcát egyik kezével elta­karta. Olyasmiről árulkodott a gesztus, hogy: uram isten, mi lesz itt még, és meddig? Én mindenesetre lekésem a következő „randevút” pén­teken este. — gh — Vadnyugat - mítoszok nélkül? Mit is ér a vadnyugat valójában? — tette föl a kér­dést a svájci dokumentum­film vasárnap délelőtt. Való­ban, nem sokat. Mert „csak” háromszáz embert gyilkoltak meg harminc év alatt, mert a hírhedt banditák „kisstí- lűek” voltak, mert... Ha így nézzük, minden legenda és mítosz megsem­misül. A nagy népvándorlá­sok korából származó tör­ténetek, a Niebelung-ének, Hunor és Magor vadászata, mind egy-egy kis, poros, ko­szos, barbár törzs „nevet­séges játszadozása”. A nagy történelmi és egyéni változások idején születnek az efféle históriák, amelyek arról a nagy harc­ról szólnak, amelyben hazát és törvényt talál egy-egy nép. Lehet, hogy hamisak, nagy részük tódítás, mégis megszabják a továbbiakat. A Vadnyugat meghódítása hasonló nagyságrendű válto­zást jelentett az -újkorban. Ezért, nem pedig nagyszerű tulajdonságaikért váltak a harc hősei mitikussá. Kiala­kultak az igazán jó western- filmekben azok a stílusje­gyek, amelyek összetéveszt- hetetlenek. Kifejeznek a té­nyekről valami többet, mint amit egyszerű szavakkal el­mondhatnánk. Ezt az értékelést kevésbé támasztja alá a Dallas című amerikai film, amely a mű­faj silányabb alkotásai közül való. Talán azért is válasz­tották ezt vasárnap estére, hogy látványosan bizonyít­sák a svájci tévéfilm fél­igazságait. (gábor) Heti ajánlat Ahogy múlik az idő, úgy egyre inkább igyekszünk összefüggésekre irányítani a vetélkedő résztvevőinek fi­gyelmét. Ebben a hónapban hangsúlyos a Népújság kép­zőművészeti sorozata, amely Utak és keresztutak címmel jelentkezik nap mint nap. Az olvasnivalók közül mind­egyik kapcsolatban áll vala­hogy Magyarország II. világ- háborús szerepével, de sze­repel itt Nagy Lajos-mű is, az írói jubileum tiszteletére. De nézzük, mi várható ezen a héten. A televízióban kedden az első csatornán 21.15-kor látható a Krónika, amely a második magyar hadsereg sorsáról szól, csü­törtökön a második csator­nán, 20 órakor folytatódik a sorozat Pénteken 16.20-tól Nagy Lajos Űj vendég érke­zett című tévéjátékát vetíti a tévé. Ugyanezen a napon 20 órától Vészi Endre Tran­zitutas című tévéjátékát lát­hatják. Szombaton a máso­dik csatornán 18.15-től Nagy Lajos, a lázadó író című portréfilmet tekinthetik meg, s a Népújság szombati szá­mában ugyancsak a száz éve született alkotóról közlünk összeállítást. E héten a havi ajánlatok közül Nagy Lajos Pincenapló című könyvét emelnénk ki. S mellette már egy követke­ző hétfői előadóestet, amely* a Dobos Cukrászdában lesz, Egerben: Bárdy György szín­művész Az én színházam címmel mutatkozik be. Jó szórakozást kívánunk! UTAK, KERESZTUTAK 3. Honnan jövünk, mik vagyunk, hová megyünk! Paul Gauguin: Honnan jövünk, kik vagyunk, Gulácsy Lajos: Dante és Beatrice találkozása (1904—1907) Az impresszionizmus, ami­ről legutóbb írtunk, több irányban élt tovább: a szim­bolizmusban, a szecesszió­ban, a neo. és posztimpresz- szionizmustoan. öt idegen szót írtunk le most. Nem tehet­tünk másként, hiába fordí­tanánk le magyarra, nem mondana többet. A neo- és a posztimpresszionizmus (az új- és az utóimpresszioniz­mus) a hangulat művészeté­nek felújítása, továbbéltető- je olyan időkben, amikor a történelem legkevésbé ked­vezett a nyugalmas szemlé­lődésnek, a természet adta békés hangulatoknak, napfé­nyes óráknak. Menekülés volt a természet, a falusi élet szépségeibe, a csendéle­tekbe, vagy éppen a városi lakások erkélyeire. Nem mintha az impresszionizmus újbóli feléledését a menekü­léssé minősítéssel semmibe vennénk. Elég, ha Szőnyi István zebegényi mú­zeumában őrzött képei­re emlékeztetünk. Nagy, máig ható korszaka ez a művészeteknek. Utalhatnánk például a hódmezővásárhe­lyi Németh József képeire a csendesen legelő bivalyokkal, a szalmakazal tövében alvó lányokkal. De most a szimbolizmus­ról van szó. A szimbolizmus felhasználta azokat a han­gulati , kifejezőeszközöket, melyeket az impresszioniz­mus felfedezett, de emberi tartalmában mélyebbre te­kintett. A szimbolizmus gö­rögül ismertetőjelet, bélye­get, jegyet jelent, s magyar megfelelője: a jelkép. Igen ám, de minden művészet lé­nyege, hogy jelképet teremt, vagyis általánosat, egyete­mes érvényűt, melyben én is, más is magára ismerhet A szimbolizmust azért nem fordíthatjuk le „jelképes művészetre”, sőt talán éppen az volt a gyengéje, hogy olyan jelképeket teremtett, melyekben kevesen ismertek magukra. Ha gyorsan tájé­kozódni akarunk, említsük meg Blake angol költő és festő, Morris angol festő, iparművész, építész, író ne­vét, Gauguin francia festőét, Maeterlinck belga íróét, Baudelaire francia. Biok orosz költőét. Nincs olyan kicsi könyvtár, amelyben akár egyikről, akár másik­ról tájékoztatást ne kaphat­nánk. (Gauguin egyik szép képét még a Szépművészeti Múzeumban is láthatjuk.) Gauguin szerint a művé­szetnek a titokról kell be­szélnie és mivel minden ti­tok, meg kell találni hozzá­juk a kulcsot a szimbólu­mokban, a jelképekben. Ezt éppen annak a századnak a végén vallotta, amikor a tu­dományok egyre több „titok­ról” rántották le a leplet. Az élet értelme, az ember sor­sa azonban megfejthetetlen maradt. Erre. gondolt Gau­guin. „Honnan jöttünk, mik vagyunk, hová megyünk?” — egyik képének a címe, amivel pontosan veti fel a kérdést. Minden jelképes rajta. Jelképes a természet, s benne a meztelen ember, de jelképes a felöltözött gyermek is, aki a Biblia jel­képe szerint a tudás gyü­mölcsébe harap. Szimboli­kus a kép tengelyében álló gyümölcsöt tépő szép, élet­erős nő, jelképes a tépelő- dők mellett fekvő gyermek. S ugyanezt mondhatnánk a titkot sejtető bálványról és a lelket szimbolizáló madár­ról. Szimbolikus az a kevés fény, ami az emberre vető­dik, s a kép nagyobb részét elborító árnyék. Szimboliku- sak az elmenők, a képen el- sietők és szimbolikusak az átmenetileg pihenők. Szim­bolikus az életet sugárzó napfény, ha visszatükröződik az emberi testen és szimbo­likus a homályból kivilágló gyümölcs életes pirosa, a bálvány misztikusan kékes­zöld fényjátéka. S szimboli­kus az is, hogy a kérdésre nem kapunk feleletet. A szimbolizmus erősebb volt az. irodalomban, mint a festészetben. A szimbolis­ták együttjárója, költésze­tünk alapmotívuma a pári­zsi kommün bukását követő hová megyünk? (1877) kiábrándulás és elfordulás a közélettől, a magukba for­dulás, az egyéniség, a lélek addig ki nem teregetett mélységeinek a megmutatá­sa. Még távolról sem olyan őszinteséggel, mint ahogy később Adynál látjuk, aki­nél a szimbolizmus is más előjelű, mint a franciáknál. Ady szimbolizmusa tartal­milag összefonódik Európa és a magyarság sorskérdé­seivel, szimbólumaiban nem mesterséges és sokszor lom­bikéletű, homályos rendsze­reket teremtett, hanem a népi, biblikus, s történelmi hagyományú jelképeknek adott új tartalmat, új életet. Ady az életet soha nem ál­lította szembe a művészet­tel, mint a szimbolisták, és a fáradtság, kiábrándultság, fanyarság, unottság helyett az élet igenlése, akarása, kö­vetelése jellemzi. Az ő ta­pasztalati valóságon túli ér­deklődése sem azonos a franciák titokhajhászásával, elvágyódásával, szenvelgésé­vel. Ady szimbolizmusa régi jelképrendszerekből átvett képek új értelmezése, mely­lyel a teljes egészet próbál­ta kifejezni. A szimbolizmus gyorsan terjedt. 1896-ban sorra in­dulnak meg folyóirataik, s az 1889-es világkiállításon a festők is jelentkeznek azzal a később megfogalmazott szándékkal, hogy ne a való­ság ábrázolt formáját adják, hanem az „eszmei” valósá­got, az „ideát” (Gustav Mo- raau, Puvis de Chavannes, Odilon Redon). A nagy szim­bolista eszménykép: Gauguin sejtelmes szín varázsa, a tar­talmilag alig megragadható szépség, kékek, zöldek, lilák homálya, s közülük ki­csendülő vörösek, narancs- sárgák érzéki telítettsége, a nem cselekvő, csak létező ember, aki egy a természet­tel. A szimbolista festészet keresi a „belső látás” kifeje­zőeszközeit, keresi a dolgok megjelenése mögötti össze­függéseket. Ha fel is bontja a látott világot részeire, az összegezés érdekli (festészet­ben a nagy s egységes szín­síkok), az, ami ebben a fel­bontásban a közös gyökerek­re, a nagy egészre utal. De Gauguin nevét már az im­presszionistáknál is példa­ként említettük. Akkor a felbontásról, most az össze­gezésről beszélünk. Módszer­ben e kettő kétségtelenül el­lentétben áll, s így Gauguin művészete határeset, mint a XIX. században oly sokaké. Közös az impresszionizmus, és a szimbolizmus között a hangulat megragadásának szándéka. Gauguin a han­gulati elemeket: színek, színsíkok ' ellenponto­zott feszültségét vagy fel­oldását vörös-zöld, sárga- kék, sárga-barna, sárga-zöld, lila-zöld) használja fel arra, hogy a természetben élő em­ber érzelmi életének hangu­latát tolmácsolja festői nyel­ven. Egy-egy szín, rajzos készséggel hangsúlyozott for­ma, mozdulat, állat, ember, szobor azonban mély értel­mű szimbólumok hordozója is egyben. Gauguin és Ady neve biz­tosíték arra, hogy a szimbo­lizmus mégsem a valóságtól elrugaszkodott művészet. Koczogh Ákos (Következik: 4. Kivonulás)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom