Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-26 / 48. szám

FARSANG - BERETVÁVAL

Vigyázat, itt minden hamis...!

Móka, maszk, meg mindenféle, minden-minden mennyiségben: maskarák járják Parádsasvárt, a nő férfinak öltözik, a férfi meg nőt alakít. Borotválnak, de nincsen hab, csak vidámság, jókedv marad. Több évtizedes hagyomány kelt életre február haván: nem kímélve kicsit, nagyot — a borotva vígan dolgozott. Szép, s vidám e hagyomány, így várunk, újabb február... j

(Fotó: Perl Márton.)

Finnországban hat napot töltöttem összesen.

Hatvanba jó három évtizede járok rendszeresen.

Hogy jön össze ez a kettő, Hatvan és Finnország? Hatvan, via Suomi? Hatvanon át valamiféle egyenes ú't vezet északi testvéreinkhez és viszont?

Erről lesz szó az alábbiakban. Meg másról is természetesen. Elöljáróban is leszögeztem, hogy nem vagyok finn szakértő, s ezt a jelenlévők, miután közöltem, hogy életemben először és mindössze hat napot töltöttem Finnország déli vidékein, azonnal és megértőén tudomásul is vették. A sors és a meghívók kideríthetetlen akarata folytán ugyanis az a megtiszteltetés ért, hogy egy sorozat keretében finnországi „úitikaland- jairól” számoljak be egy szőkébb, de nagyérdemű hatvani közönségnek. Beszámoltam. Remélem szerénységem és nem tudatlanságom maradt meg igaz emlékül a volt hallgatóimban, pontosabban az élmények őszinte és kellemes felidézése inkább, mint azok a kevéske tények és adatok, amelyek jósze- rint akár a szaklexikonokból is kiolvashatnak.

Egyszóval Hatvanban beszámoltam Finnországról, Hatvanban, ahol oly gyakran és oly hosszú évek óta megfordulok és megfordultam, Finnországról, amelyről ugyan sokat (?) tudtam, ám ahol életemben először, mégha jól megszervezett „sajtóúton” is, de csak egy hétig voltam, —' vendég.

Mindez eleddig lehetne a legszemélyesebb magánügyem, illetőleg közös ügyem azokkal, akik meg-és végighallgattak a Hatvani Galériában, Kiss István lenyűgözően szép szobrai között. Lehetne, de akkor egyetlen sort sem vesztegetnék a dologra! Ám mindez — talán nem olcsó — ürügy arra, hogy így magamat dobva oda témaprédául, elgondolkodjam azon: Hatvanról tudnék-e majd egy órát beszélni a hevület erejével és a tények magabiztos birtoklásának tudatában egy bármily kis közösség előtt is. Hatvanról, amelyet mint fentebb már többször is hangsúlyoztam, évtizedek óta ismerek.

A helybeliekkel való találkozás előtt majd két órát csatangoltam e kisvárosban, amely egykor falunak város, városnak falu volt, egyszóval teljesen jellegtelen település a kívül -állónak, s töredelmesen be kellett vallanom magamnak, hogy azt, amit ismerni hittem, azt most alig ismertem meg, — közelről. Ez a se nem falu, se nem város, most akár egy megye kulturális „centrumának” is tűnhet, ha nem is éppen városépítészeti és szépíté- szeti okokból — bár lassan talán már annak jogán is —, de inkább a színház (!), a zene, a tánc, a könyvtár, a helybéli múzeum sok vitát kavaró kiállításai (hajaj, itt máv viták is vannak!) okán és jogán.

Olcsó ötletként: Hatvan hatvan meglepetéssel szolgált. százhúsz perc alatt.

És mégsem a városról, mint inkába e város okán és egyfajta magamnak is, másnak is szóló tanulság miatt rovom e sorokat. Amiatt, hogy fedezzük fel magunkat magunk körül és magunkban. Amiatt, hogy rádöbbenjünk, navi- gare necesse est, de hajózni, utazni a közelben is lehet. Amiatt, hogy bár állítólag Kolumbusz fedezte fel Amerikát, de ettől még mi naponta felfedezhetjük a szomszéd utcát, a szomszéd házat, a szomszéd gyárat. Mert odáig már eljutottunk, hogy eljuthatunk — ha van pénzünk — immáron bárhová, ahová pénz kell. S ahonnan az esetek nagy többségében a felfedező lelkesedésével térünk visz- sza és haza, mondván:.., hogy ott mi van ! Ám, hogy itt, a szomszédban mi van, azt rendszerint nem tudjuk. Ha tudjuk, rosszul tudjuk. S ha netalántán mégis jól tudnánk azt, hogy ott mi van, lebecsüljük, egyszerűen csak azért, mert a szomszédban van.

Gondolom, lassan, lassan kiviláglik, hogy az utazás ürügyén korántsem az utazásról kívánok szólni, mint .sokkal inkább arról, hogyha az utazás meg- és felismerés, akkor utazhatunk akár a szomszéd műhelybe is, egy emelettel feljebb, vagy lejjebb a bérházban, ahol-lakunk, avagy a szemben lévő ház kertjében is embert látni, embertől tanulni, embert megismerni. Mert sem Suomi, sem Üzbegisztán, sem Franciaország, sem Szíria, Olaszország, vagy a szomszédos Ausztria nemcsak azért úticél. hogy hegyeket lássunk, városokat csodáljunk,

tengerbe mártózzunk, hanem, hogy emberekkel találkozzunk. . A hegyek szépsége riasztó, ha az ember nélküli. A tenger félelmetes, ha egyetlen bárkát, egyetlen halászt sem látunk habjain ringatózni. S az üres város, lett légyen az bármely csodás is a maga nemében, egy új korszak félelmetes — neutron ?-fegyvere által elemberte- lenített kősivatag csupán. Ahol saját lépteink visszhangjától is lábra kap bennünk a félelem.

Igaz, a habokat a tenger színén nem emberkéz alkotta, de. a bárkát rajta, a hozzávezető utat: igen. Valós tény, hogy a hegyek ormai örökkévalóak a mi mértékünkhöz, de ha nincs ember, minek az orom, ha nincs ki megmássza, minek a megmászandó cél? Más tájak, más emberek, más — nem mindig több és nem is mindig kevesebb — tudás. Embert látni, tudást szerezni róla és általa, — ez lehet csak egy utazás igazi célja.

Jártam a kis város utcáit, főterét, a „városmagot” és azon tanakodtam magamban, tudnék-e, képes lennék-e olyan magabiztonsággal beszélni bármely szerény, felkérésre is e kis településről a nagyvilágnak, amint tenni voltam bátor egy egész országról? Ahol egy hetet töltöttem. Nem fanyar, öngúnyos kritika volt ez önnönma- gam merészsége felett, mert tudtam, hogy arról szólok csak, amit tudok. De mit tudok én erről a városról, a többi városról, kisebb, nagyobb településről, mit a szomszéd utcában élőkről, mit az emberekről, akik között számosán lehetnek, mint ahogyan vannak is olyanok, akik elöljáróim lehetnének a tudásnak holnaphoz vezető útján?

És mit tudsz te a melletted dolgozó munkatársadról, a szomszédos műhelyről, a gyár melletti gyár életéről?

Levelet kaptam a minap, amelyben a névtelen aláíró — ki tudja miért volt névtelen? — azon kesereg, hogy milyen igaz, senki sem lehet próféta a saját hazájában. Másról, más valakiről ír, szeméremből, de kiérzem a sorokból, hogy önmagát panaszolja el: hány helyen ismerik és elismerik az országban, de ott, ahol él és dolgozik, csak vállveregeté®, vagy vállrándítás az osztályrésze. Nem ismerik. Pedig naponta látják. Illetőleg nézik, de nem látják. Sajátos és nem egyedi emberi panasz ez és ha a dolgok és a szívünk mélyére nézünk, aligha kell kétségbevonnunk a névtelen levél neves igazságát. De igazát semmiképpen sem.

El kell jutnunk a szomszédba. Az út, legyen az turista, vagy felfedező, vezethessen 4 közelünkbe is. Megdöbbentő és lenyűgöző' élményekben lesz részünk, ha körülnézünk magunk körül, ha két távoli út között, világot ismervén és járván, teszünk egy közelit — ide a szomszédba: ... via az első

emelet, a másik város, a másik üzem.

Hogy milyen izgalmasan szép ott is az élet, és hogy milyen izgalmasak, érdekesek az emberek! Talán az ily, útlevél nélküli útról is tudunk majd terjedelmes élménybeszámolót tartani.