Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-26 / 48. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. február 26., szombat f. Új utakon Megszűnt a tanonc, az inas elnevezés, a jövő alapozóit ipari tanulóknak titulálták, s a lehetőségekhez képest mindent megtettek egészséges testi és szellemi fejlődésükért, zavartalan, egyenes ívű érvényesülésükért. • Fontos fordulópont Az idősebbek még emlékeznek annak az 1949-es törvénynek a megszületésére, amelynek nyomán formálódott a magyar szocialista szakmunkásképzés. Gondok később is jelentkeztek — ma is vannak, kitérőkben sem volt hiány —, ám az olykori tévedéseket menet közben korrigálni lehetett. Az új zászlóbontáskor még senki sem gondolt erre, mindenki a nagy pillanatnak, az oktatástörténeti jelentőségű fordulatnak örvendezett. Nemcsak a Parlament előtt gyülekező tömeg, hanem azok is, akik szerte az országban várták a gyors tudósítást, a híreket a nagy eseményről. Az egriek még többre értékelték ezt, hiszen 1945. és 1948. között a megyeszékhelyen ilyen jellegű szervezett iskolai képzés egyáltalán nem folyt. 1949. szeptember elsején viszont ismét’ megkezdődhetett a tanítás a Zalár utca 11. szám alatt lévő műemléképületben, az úgynevezett Tábornok-házban. A testület tagjait felvillanyozták a lehetőségek. Tudták az itt tevékenykedő volt általános iskolai tanítók, a jogászok, a kisiparosok és az óraadók, hogy tőlük is függ milyen lesz a leendő munkásosztály arculata. Érezték: igen sokat, várnak tőlük, mert a népgazdaságnak tájékozott, talpraesett ifjú szakemberek seregére van szüksége. Ezért nem húzódoztak az olykor túlzottig z öreg most is görnyed- ten áll az eldobált villamosjegyek, félig szívott cigaretták között, botját azonban hetykén a karján hin- táztatja, nem támaszkodik rá. Mert ő megmutatja! De meg ám! Ne féltse őt Iduka, mint a gyereket. A múltkor is hogy kárált: meg ne próbáld, verd ki a fejedből! Jaj, istenem, bánom, hogy említettem egyáltalán. Megvagyok én már anélkül, hagyd a csudába. Tudod, hány éves vagy,, vén szamár? Nyolcvanhat múltál, öregem... ö nekivágott mégis. Pontosan a terv szerint: egy pihenővel a villamosig, ott ügyes helyezkedés a járdaszigeten, hogy közel kerüljön az ajtóhoz, aztán a bot, a kapaszkodás, már fönt is vagyunk! A megállókat számolni kell persze, no meg ügyelni, nehogy a kitérőt is belevegye. A tér sarkán kell leszállni, szemben a patikával. Onnan egy szuszra elcsoszoghat a szökőkútig, a kényelmes fehér pádon kinyújtóztathatja a lábát, aztán fürgén át a Petőfi utcán, befordulni a második sarkon, s úgyszólván helyben is van. A járda fölé magasodó otromba bádoglapon olvashatja: „Jól jár az órája — Ha Feiber az órása!” Itt a villamos! Most vigyázzunk, úgy ni! No, még egy kicsit, már jó is. Ráadásul épp az ajtó mellett várja egy üres hely. Hiába, ma Kameniczky Antal nak tűnő tehervállalástól sem. Eltűntek a szemléltető eszközök? Keresgetés, panaszáradat helyett szerveztek és cselekedtek, s lassan összegyűjtötték a legszükségesebbeket. Fények és árnyak A pesti Kameniczky Antal 1952-ben szerzett diplomát a főváros műszaki tanárképzőjében, amelynek alapvető feladata az akkor igen aggasztó pedagógushiány pótlása volt. Először a Ganz Villamossági Művek szakmunkásképző intézetébe — a Margit körúti gyűjtőfogházat rendezték be erre a célra — került, s 1954-ben hívták meg igazgatónak Egerbe. — Főiskolai hallgatóként éltem át a históriai jellegű fordulat varázsát. Kollegáimmal együtt azt fogadtuk meg, hogy tőlünk telhetőén megkönnyíti ük a ránk bízott fiatalok boldogulását. Nem a liberalizmus csábításának engedtünk, hanem a hátrányos helyzet következszerencsés napja van. Nem volt látogatás, délelőtt mégis beszökött Idukához. Egy nővér észrevette ugyan, de nem szólt. Iduka örült nagyon, a színe is visszajött, könnyedén ült föl az ágyban. — Zoli bácsi! Nahát! Jónapot, Zoli bácsi! Tán csak meg tetszik ismerni? Vagy nem? A nő csontos arca váratlanul tárult eléje. Az imént még sehol nem volt, most meg itt vigyorog a szeme előtt, még a dohányszagú, bántó lehelet is megcsapja. — Takácsné... — nyögi az öreg a szomszéd ülésről áthajló vénasszony felé. — Igen, igen, én vagyok. A Kati. De régen is láttam magukat. És Iduka néni? Jól van? — Köszönöm kérdését... Nincs valami jól. Beteges. — Ugyan, ne mondja. És mi a baja? — A nyolcvan év, Katikám, a nagy idő. Az a mi bajunk. Amúgy a szíve, de javulgat. Ma is voltam bent nála, pedig nincs látogatás, de az építkezés miatt lebontották a kerítést, arról az udvar felől... — Kórházban van? — Hogyne, már régen. Aztán mindig az óráját emlegette, hogy az neki ott bent mennyire hiányzik. Itthon megvolt nélküle. Mondom, élményeinek felszámolásáért munkálkodtunk közösen. Csak később döbbentünk rá arra, hogy jókora • tévedés volt a tanulmányi időt három esztendőről kettőre csökkenteni. Ezt még az sem menti, hogy a gyors fejlődésre rendelt iparnak nagyszámú szakmunkás kellett. A mennyiségi mutatókkal nem is volt baj, ilyen szempontokból valóra váltak az elképzelések, a minőségiek azonban háttérbe szorultak és csorbát szenvedtek. így aztán hiába kapott nagyobb szerepet az elméleti oktatás, ha a gyakorlati vészesen megkurtult. Ezekre a jelekre nálunk is felfigyeltünk, s igyekeztünk enyhíteni — nem mindig sikerrel — a sorjázó bajokat. Végleges megoldást természetesen csak az 1955-ös korrekció hozott, amikor országos szinten visszatértünk a bevált, a réPfyíri József gi hároméves menetrendhez. Ekkor viszont a közismereti anyagot kezelték mostoha- gyermekként, így szűnt meg viszem én akkor a Fájber- hoz. Arról meg hallani se akart. Hogy én már nem tudok villanyosra szállni, meg elüt az a sok autó. De. én csak elhoztam. Azt mondja a Fáj bér, szerdára kész is lesz. De hát tudja, milyenek ezek az iparosok: nem lett kész. Jöjjenek pénteken. Na, máma péntek, eljövök. De ha most se készül el vele, visz- szavonom a megbízást. Ez a Fájber ... Akár az apja. De hát akkoriban még könnyen beugrottam két nap múlva, egy hét múlva ... — Nem itt akart leszállni, Zoltán bácsi? — A patika? Hát már volt a kitérő? — Igen, de nem álltunk meg, a másik már bent állt... — Jaj istenem! Állítsa már meg ... Szóljon, hogy ne induljon, várjon! Remegve igazgatja a lábát, hadonászik a bottal, közben hol a Takácsné, hol a vezető felé kiált, nehogy elinduljon a kocsi. — Ez a Takácsné... — motyogja, amikor lent megtámaszkodik, s háta mögött elcsattog a szerelvény. — Mindig ennyit fecsegett. Soha nem szerettem, ha átjött Idukához. Szerencse, hogy elköltöztek. Mikor is? Pár éve, de tán régebben. Mindegy, no. Illetve nagyon is nem mindegy: bár soha ne ismertem volna. Most majd fönnpéldául a magyar és a fizika tárgyak oktatása. Ügy is mondhatnánk: meg kellett fizetni az előbbre- haladásért járó iskolapénzt, ám az mindenképp megnyugtató, hogy az illetékesek nemcsak érzékelték az elkövetett hibákat, hanem okultak is belőlük. A párt Politikai Bizottsága 1965 júniusában hozott határozatával megszabta azt az irányt, amelyben érdemes volt elindulni — többek között hangsúlyozva azt, hogy „A jövőben minden szakmában egységesen az utánpótlást a szakmunkástanuló iskola rendszerben kell képezni.” Javuló adottságok A rajt gondjait eleinte az egyéni leleményesség enyhítette, méghozzá a hivatásérzettel ötvözve. Ezt emeli ki Nyíri József, aki 1952 szeptemberétől vezetője a volt ferences rendházban 1949-ben kialakított kollégiumnak. — A hátrányos helyzetet mi észleltük leginkább, ezért korrepetáltunk időt és fáradságot nem kímélve. Lét- fontosságú volt ez a segítség, mivel az intézetben meglehetősen korlátozottak voltak a szemléltetés lehetőségei. Nem ment könnyen a munka', de megérte az áldozathozatal, mert azóta már felnőtté érett tanítványok nem feledik azt, hogy felkaroltuk őket, s elsajátítottuk velük a higiénia, a viselkedés, az illem szabályait is. Emellett jó néhányan kaptak ízelítőt a közös éneklés örömeiből, az amatőr színjátszás varázsából. Más szóval i olyan alapot kaptak, amelyre később bátran építhettek. A bővülő feladatkör a tárgyi adottságok és a személyi feltételek javulást is hoztak. Aki ma betéved az intézetbe, nem győzi csodálni a korszerűség megannyi jelét: a tágas, a napfényben fürdő tantermeket, a kitűnően felszerelt szertárakat, az otthonosan, ízlésesen berendezett diákotthoni szobákat. — 1968. november nyolcadikén avattuk jelenlegi iskolaépületünket, amely maradtam miatta. És azt se érkeztem végiggondolni, mit mondok a Fájbernak, ha megint nem készül el az óra. Mert megmondom! Meg én! Talán így: Fájber úr, maga az apjától csak a hazudozást tanulta... No, ez azért erős egy kicsit. Talán finomabban is lehetne: rendben van kérem, adja vissza az órát, majd keresek egy tisztességes mestert... Vagy: Fájber úr, végeztünk, én önnél most jártam utoljára! így, igen, röviden és határozottan. Tudom biztos, el- tátja a száját. Lepottyan a szeméről a nagyító! Fájber úr, végeztünk ... — Jó társasága van az öregnek: magával dumál... Két suhanc engedett utat neki. Röhögtek. — Impertinens! Taknyos, jampec ... gigerlik! — találta meg végre a szót, amelyet aztán hangosan utánuk vágott. Bizony, későn. A két kamasz rég befordult a sarkon, mire ő megállt, megtámaszkodott, és a szót megismételhette volna. A pádon átvette a leckét: — Fájber úr, végeztünk! Én önnél utoljára jártam ... És punktum! Esetleg még a hosszú pultra is ráütök a tenyeremmel. Így! Nem durván, nehogy kárt tegyek, csak éppen ___De ez talán f ölösleges is. A hangot kell jól eltalálni. A hangot! — Parancsol? — kérdezte a pad másik végén üldögélő szemüveges úr. — Semmi, semmi... — kapta oda a fejét, majd ruganyosán fölállt, a bottal irányba fordította magát és elindult. Az ormótlan reklámtábla fényben fürdött. A délutáni nap átreflektorozott a szemközti ház tetején, csillogott a szomszédos áruház kirakata, de Feiber úr fekete-üveg Kisgergely Mária (Fotó: Szabó Sándor) Pech Alfréd építészmérnök tervei nyomán készült Az 1977-es bővítés után ez húsz tan-, két előadó, egy torna-, és egy étteremnek, szakszer- táraknak, stúdiónak, tizenötezer kötettel rendelkező könyvtárnak ad helyet. Tanműhelyünk minden igényt kielégít, ilyeneket hoztak létre a nagyobb egri gyárak is, amelyek vezetőivel az elmúlt esztendők során gyümölcsöző kapcsolat formálódott. Mi hálásak vagyunk azért, hogy tanulóinkat gyakorlati oktatásra fogadják, ők viszont elégedettek a tőlünk származó szakemberutánpótlással . Ha nem lenne meg ez az összhang, akkor soha nem jutottunk volna el eddig. Kartárs,aimcégtáblája is. Ablakában ott ingott hangtalan a nagy álló óra, alatta a gravírozott tábla: PONTOS IDŐ. Megállt az ajtó előtt. — Fájber úr, amennyiben ... — Ijedten gombolta be a kopott felöltő legfelső gombját, kalapját is megigazította. — Persze, ha mégis elkészült, úgy természetesen ... A gorombaság különben sem volt kenyerem soha. És akkor holnap a látogatásra már vihetem. . Jól elmagyarázom majd, hogy vigyázzon rá. Ha elszundít napközben, no meg éjszakára is, legjobb azt betenni a neszeszerbe, vagy mégis inkább a karján hagyni. .. S keze a kilincs felé nyúl. Nem találja. — (A kilincs? Merről is? Ez nem is az ajtó ___ Ez e gy rács. Vasrács. És nincs rajta semmi kilincs... És mit mond az a fekete betűs mai együtt büszke vagyok arra, hogy tanítványaink zöme megállja a* helyét, s a különböző jellegű versenyeken országos szinten is kiemelkedő eredményeket értek el. Erről tanúskodik a folyosókon lévő vitrinekben megtekinthető díjak regimentje. Tartalmas kikapcsolódás Kisgergely Mária, kulturá- les nevelőtanár a tanórán kívüli szabad idős tevékenység szervezője és irányítója, a törődés újabb formáit villantja fel. — Hasznos szakkörök sora működik, a gyerekeknek mindig volt színház- és mozibérletük. Dolgozik az irodalmi színpad. Énekkarunk a pesti Vigadóban is fellépett, gyakoriak az országjáró, az ismeretgyarapító kirándulások, nem maradnak el a rendszeres hangversenyek. Azt hiszem ezek sokakban ébresztik fel a tájékozottság későbbi bővítésének vágyát. Az valósult meg — legalábbis kínálat formájában —, amiről a hajdani tanon- cok álmodtak, amiért a valaha volt Joó János rajzmester úr oly sokat áldozott: emberközelbe került a Szép. Akkor is, ha még nem mindenki ujjong érte... Pécsi István tábla ott az üveg mögött: ZÁRVA ... Hiszen éppen ez az: ha kiírja, akkor miért nem enged be? Hiszen a „zárva” azt jelenti, hogy... Vagy a „nyitva” jelenti... Már nem is tudom, ez a Fáj. bér teljesen összezavarja az embert... Fájber úr, végeztünk ... Én önnél utoljára ... Előbb csak egyik kezével markolt a rácsba, majd hirtelen odakapott a másikkal is. A bot pattogva bukfencezett a lépcsőről a járdára. Az öregember rákulcsolódott a vasrács két apró téglalapjára, teste rángatózni kezdett, mintha a hideg vasból erős áram futna izmaiba. Térdre ereszkedett. Karjai hihetetlenül megnyúltak, ujjal azonban görcsösen tovább markolták a pálcákat. Szemben vele, odabent az üveg mögött némán lengette a pontos időt a nagy óra sétálója. Fönt, az otromba reklámbádogon pillanatra megrebbent, majd surrogva felröppent egy balkáni gerle. Annus József: KITÉRŐ Szikszai Károly illusztrációja Az iskolaépület homlokzata
