Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-17 / 40. szám
4* NÉPÚJSÁG, 1983, február 17., csütörtök Három évtized ( az olvasókért Egy könyvtáros számvetése Több mint tíz esztendeje ismerjük egymást Dán Gytitáné minden találkozáskor kezdeményezéseiről, bevált ötleteiről beszélt, azokról, amelyek kivétel nélkül hivatásérzetét, felkészültségét, leleményességét tanúsították. Bármikor kerestem fel, az általa irányított bibliotéka, illetve művelődési ház egyszer sem volt néptelen. Mindig akadtak látogatók, érdeklődők, újságolvasók, kőnyvbarátok. Az ilyesmi még ma is kevés helyütt gyakorlat. Mindez nem véletlen, hiszen az általa kí7 nált programok változatosak, vonzóak, érdekesek voltak, azaz felkeltették a figyelmet, toborozták a művelődni vágyókat. Ez a folyton tevékeny asz- szony minden különösebb csinnadratta nélkül ünnepelt egy számára sokáig emlékezetes jubileumot. Harminc esztendeje annak, hogy főhivatású alkalmazottként munkálkodik Karácsondon. A diskurzus hamarosan meghitté formálódik, s hajdani pályakezdésnél kötünk ki, kifejező sztorikat idézve, olyan történeteket emlegetve, amelyek nagyon is jellemzőek az utóbbi három évtized fordulóira. — Egykor a semmiből kellett valamit varázsolni. Amikor idejöttem, mvndösz- sze 74 kötet várt, azokat is megrongálta, agyonkoptatta az idő. így aztán akadt teendő bőven. Fokozatosan léptünk előre, minden kis sikerért meg kellett dolgozni. Korszerű állománygyarapításról abban az időben szó sem lehetett. Az egyes kiadványokért vonaton utaztam Egerbe, s a kapott anyagot zsákban cipeltem haza. No, ez nem valamiféle panasz, csak eszembe jutott, hogy hajdanán mennyire elszomorítóak voltak a tárgyi feltételek. Persze, ez egyáltalán nem zavart, inkább arra ösztönzött, hogy bizonyítsam rátermettségemet, Soha nem néztem az órámat, olykor egész napokat töltöttem benn. Mindezért kárpótolt az a tudat, hogy ha lassan is, de csak boldogulok. Nem vágyott máshová, így aztán van mivel büszkélkednie. Elég ha szétnéz „birodalmában”, és máris bizonyíthatja, hogy nem volt hiába a megerőltető fáradozás. A polcokon majd tízezer mű sorakozik, a környezet otthonos, vendégcsalogató. A látogató nemcsak észreveszi, hanem meg is csodálja a fonotékát, a gazdag lemezgyűjteményt. Mindez persze csak a keret, amelyet tartalommal kell megtölteni, ö azonban épp e téren jeleskedett.. — Örülök annak, hogy ma már háborítatlanul élhetek szinte egyetlen szenvedélyemnek, a valóban értékes alkotások népszerűsítésének. Fiam megnősült, családot alapított, elköltözött tőlünk. Van időm, s az a múltból öröklött tettvágy sem csappant meg. Elégtétellel tölt el az, hogy képezhettem magam, s alkalmazkodhattam a fokozódó követelményekhez Az olvasás gyönyörére ráébreszthettem a kisiskolásokat, azokat, akik fogékonyak az újra, a szépre. Nem ment máról holnapra, de hosszú távon csak sikerült. A könyvtár feladatköre szerencsére úgy módosult, hogy ezt a célt segíthette. Az apróságok ma már felszabadultan mozognak nálam, eligazodnak a katalógusok rejtelmeiben, azaz otthonról jönnek haza. Sokat köszönhetek a nevelőknek, megértésük nélkül aligha boldogultam volna. így viszont elértük azt, hogy évente általában 50—70 szaktárgyi órát tartanak itt A témakört három-négy nappal előbb megkapom. Ekkor beszélek az érintett pedagógussal, s együtt alakítjuk ki az elképzeléseket. Utána én tervezem meg a részleteket, meghatározva azt, hogy milyen képzőművészeti, zenei vagy képanyagot ajánljak, méghozzá a komplexitásra törekedve. Példák sorát említi, de képtelenség mindegyiket fölsorolni. Megnyerte a gimna(Fotó: Perl Márton) zistákat, akik angol és német nyelvtudásukat bővítik az itt fellelhető segédeszközök, lemezek, olvasókönyvek révén. Nem maradnak el a rendszeres ismeretterjesztő előadások, az ötletes vetélkedők sem. Nyaranta sátortáborral — ezt az épület parkjában állítják föl — fogadja a ráérő tanulókat, akik szórakozva válnak tájékozottabbá, „rajzpárbajba” nevezhetnek be, tárgyakat mintázhatnak, méghozzá egy megadott témára. — Természetesen nem ez a felső határ, az lenne a jó, ha még több tanító és tanár lenne a szövetségesem, ha merev pénzügyi előírások nem gátolnák a jó ötletek kivitelezését. Bánt az, hogy csak olyan programokat hirdethetek, amelyek nem veszteségesek, s így sokszor neves előadóművészekről kell lemondani. Az effajta merev takarékossági szemlélet ugyanis komoly szellemi veszteséggel jár. Ha az ilyen jellegű tilalmakat feloldanák, akkor hatékonyabban munkálkodhatnánk nap mint nap. Fellépése fiatalos, de a közelítő nyugdíj foglalkoztatja. — Négy év múlva búcsúzom. Remélem, sikerül olyan stafétaváltót találnom, aki ott folytatja majd, ahol én abbahagytam. Felkészítéséről gondoskodom, tapasztalataimat készségesen átadom neki. Különösképp akkor, ha nem hiányzik belőle, az az elkötelezettség, amely nélkül ezen a poszton aligha képzelhető el siker. Joggal bizakodó, mert követésre sarkalló példát mutatott, méghozzá harminc éven át. Pécsi István ff Védőháló kellene ff • • • Egy pedagógus a gyermekvárosból — A szó legszorosabb értelmében menteni kell ide a gyerekeket. A tovább már tarthatatlan, veszélyes környezetből. Családnak hívják ezt is, bár ennek a szónak nincs igazi értelme azokban a házakban, ahol retteg, sínylődik a gyerek. Háromszázhúsz óvodás, iskolás él a mi „városunkban”, közülük kevés az árva, a félárva. A legtöbbjük veszélyeztetett volt Addig, amíg itt, ebben a biztonságos világban vannak, védettek... (Rövid hajú, mozgékony, energikus. És olyan fiatalos, hogy senki sem gondolná már unokája van. Kormos Istvánná, az Egri Gyermek- város pedagógusa, harminc elsős oktatója.) — Itt kevés, ha valaki csak tanító. Ügy kell bánnom velük, mintha mindegyik az enyém lenne. Olyan kiszolgáltatottak! Sok közöttük a lelki sérült, hiszen ahonnan jöttek, kevés jót kaptak. A hántást, a haragot a legtöbb hamarabb ismerte, mint az örömet. A kicsik nagyon ragaszkodók, nekik még nem rendült meg a hitük a felnőttekben, mint a nagyobbaknak. A legtöbb serdülőnek már ahhoz sincs bizalma, aki hozzá nem volt rossz. Igaz, az alsó tagozatosokhoz több energia kell. Reggel fél hétkor, amikor ébresztem őket, még segíteni kell az ágyazásban, az öltözködésben. Egyikre-másikra rá kell szólni: „Hisz te kacsalábon forogsz” — mert fordítva veszi fel olykor a cipőjét. (Az elsősei Mamukának szólítják, és ő egyáltalán nem haragszik, hogy elmarad a tanító néni. Valahogy mindent úgy szeretne elrendezni, ahogy azt a családban szokás. Persze ilyen sok gyerekkel, ebben a már-már hermetikusan elzárt környezetben, ez nem könnyű. Itt nem tudja az a hatéves, amit egy családban élő tud. Itt mindennap hús kerül az asztalra, itt nincs hóvége. De a ruhavásárláskor — mert arra vigyáznak, hogy ne mindenki egyformában járjon —, meg lehet már magyarázni nekik: ennyi pénz van, ennyiből választhatsz magadnak új kabátot, blúzt.) — A napot úgy osztom be velük, hogy leginkább hasonlítson a kinti élethez. Gyerekkoromban nékem sem fűlt a fogam a takarításhoz, mindig érdekeset kerestem benne, hop' jobban menjen. Mo6t együtt találunk ki valamit. Aki a leggyorsabban, a legszebben csinálja, az olvashatja a diavetítésnél a szöveget. Ügy tudnak örülni ennek, észre sem veszik, hogy ez tulajdonképpen tanulás és számukra megerőltető munka. Mert a gyerekvárosiak között igen sok a korrekciós osztályba kényszerülő. Magam is ilyeneket tanítok akik -az iskolaérettség és a szellemi fogyatékosság határán vannak. Elgondolkodtató: évről évre nő a számuk. Egyre kevésebé bírják a megterhelést. Mi lehet az oka? Mindenképpen közrejátszik a veszélyes környezet, ahonnan jöttek: a durvaság, az igénytelenség, a terjedő alkoholizmus. Ezért mondom, hogy kiszolgáltatottak. A kicsiknek, ha sikerül kitörölni belőlük a rossz emlékeket, nincs gyökerük. Tétovák, keresik, kihez tartozhatnának. („Mamuka” napok óta nem aludt. Egyszerre négy kislányt elvisznek most a gyerekvárosból. Négy testvért. A szüleik soha nem látogatták őket, csak a nagymama, aki a közelben él. 5 most mégis, hogy az apa, anya Szolnok megyébe költözött — ottani „illetőségűek” lettek —, át kell irányítani őket a szolnoki intézetbe. Pedig már megszoktak itt, jól érezték magukat — mégsem maradhatnak. Rendeletek, szabályok igazítják sorsukat. Tudja: sírnak majd. Tudja: a nagymamának messzebbre kell utaznia, így hát kevesebbszer megy majd látogatóba. Mégis: mit lehet tenni?) — Nincsenek kedvenceim. Aki jót csinál, az mind kedvenc. De van, hogy ők választják meg, kihez ragaszkodnak, melyik nevelőhöz. Ezt az érzést sem szabad letörni bennük. Érdekes, amikor jönnek a patronáló brigádok. örülnek a gyerekek az ajándékoknak, de mindegyik titkon azt reméli, hogy valamelyik bácsi vagy néni „hazaviszi” őket. (Sokat foglalkoztatja a gondolat, mi lesz a gyerekvárosiból, ha 18 éves korában kikerül? Ha visszamegy a szülői házba, ismét az a veszély fenyegeti, mint gyerekkorában. Felnőttként ott ő is azt az életet éli, mint apja, anyja. Ha nem kap munkásszállást, marad az albérlet. Igen ám, de ama szinte minden pénze rámegy. A legtöbb állami gondozott a felnőtté válás legnehezebb éveiben — magára marad.) — Valami jobbat kellene kitalálni. Igaz az arra érdemesek kapnak az induláshoz pénzt, de ez nem oldja meg a gondokat. A társadalmi pártfogók hálózatát lenne jó erősíteni, szélesíteni. Védőháló kellene... Mikes Márta Offenbach-sorozat a televízióban Az Onedin család fordulatos történetei után Offenbach bolondozásai címmel 6 részes francia sorozatot tűz műsorára március 22-től,. kedd esténként a Magyar Televízió. A termékeny francia operettkomponista pályafutásáról Georges Neveux forgatókönyve alapján Michel Boisroud rendező készített filmet. Címszerepében Michel Serrault mutatkozik be. Messze még Ercsi Pekarek János: Adonynál jött előre, karok alatt, vállak között átfúródva. A busz zsúfolásig, talp talp mellett — hogy hogyan jutott mégis előbbre, rejtély. Az ötödik üléshez érve már fehérebb az arca, mint a füstverte hó kint a mezőn. — Engedjen előre — mondja. Azaz hörgi inkább, for- mátlanul, gurgulázva engedve ki a hangokat. Szeplős. 'Előttünk idős hölgy ül, prémkucsmát egyensúlyozva a fején gőgösen. Ezekre a bugyborékoló szavakra először feledkezik meg az ideális fej tartásról: hátrafordul. — Szóljanak a vezetőnek! — parancsol rögtön, de szente ijedelemmel —, hiszen ez rosszul van! „Ez” valóban szánalmasan csüng a kapaszkodón. Mo6t jó, hogy sokan vagyunk, legalább támasztja a tömeg, de csak sápad egyre jobban, és zihál: — szívbeteg vagyok. — Mintha a szavak könnyíthetnének rajta. A kucsmás hölgy újra és újra kiált, míg a kormány mögül bosszús basszus dörmögi hátra: — Ugyan mit tehetnékérte, asszonyom? Ha Ercsibe érünk, majd ott... Éppencsak elhagytuk Adonyt. Huszonkét kilométer van még előttünk. Állunk tanácstalanul, míg egy szalmaszőke, harminc körüli férfi föltalálja magát: határozottan talpra szólítja az ötödik ülésen rejtvényfejtésbe feledkezett kamaszt, leülteti, megtámasztja, elren-. dezgeti ültében pihegő védencét. Ebben a műveletben egyöntetűen aggódó pillantásokkal segítjük. A fiú, aki fölállt, esetlenül szorongatja tovább kezében az, újságot és ceruzát, próbál állva fejteni. A kucsmás nő egyszerűen félretolja, és' ültéből hátrafordulva, szakértő pillantással végigméri a beteget. Most van idő megnézni. Kopott kis fiatal nő, inkább még lány, madárcsontú kezét majd lehúzza az idomtalan, sokszor átfestett bőrtáska, amit retikül helyett szorít féltőn vedlő gallérú télikabátjához. Vékony, rikító selyemsál, kötött sapka, és az a rettenetesen fehér arc... Szeme az ablaküvegre homályosul — ezt a határozott szőke óhajnak értelmezte, és rögtön intézkedik: — Nyissák ki azt az ablakot ! — vezényel. Mindannyian hálásak vagyunk, hogy teszünk valamit. Most hát jön be a friss, hideg, tiszta levegő. Némán toporgunk a beteg körül. Szorongunk. Mást nemigen tehetünk, mint résztvevőén nézzük, és hallgatjuk el-el- akadó szavait: éppen kórházba igyekszik, kivizsgálásra, de talán hosszabb gyógykezelés lesz belőle. Régi betegsége ez, eddig semmilyen gyógyszer nem segített. Talán majd most, Pesten. Pesten — ha odaér. Hisz még Ercsitől is milyen messze vagyunk! Szőke utastársunk már teljesen a helyzet urának érzi magát, örülünk neki. Felrakja áz ütött-kopott tás- karetikült a csomagtartóba. Más poggyász? Más pogy- gyász nincs. És egyedül utazik. Erre a szőke kioldozza a selyemsálat, aztán végigkérdezi a közelben levőket: akad-e valakinél víz? Nem akad. Az első ülésről hátrafordul egy fiatal tűzoltó (térdét pokróc védi a hidegtől), víz helyett jó lesz-e egy alma? Kotor máris, bő szatyrából előkerít egy fonnyadt, piros almát, s nyújtja készségesen. Betegünk — szánakozó, jóságos és zavart pillantások kereszttüzében beleharap. Inkább az alma hasad magától, mintsem a fogak tépnek ki belőle: bizonytalan szélű kráter támad a gyümölcsben, mint amikor gyerek vájja bele gyenge fogait. Ott is marad a falat rá- gatlanul a szájában, lenyelni már nincs erő. Messze még Ercsi. Görcsösen szorítja a megkezdett almát. Feje jobbra- balra billen tehetetlenül, a szeme csukva, iszonyú csendben, magányban viszi a busz közöttünk, kínkeserves lassúsággal. Van időnk alaposan megszemlélni egy mozdulatlanul gubbasztó varjút odakint, a zúzmarás ágak között: az előreszegezett csőrét, fényes farktollait, göcsörtös lábát — mindenhova néznénk inkább, csak jobbról az ötödik ülésre nem. Ott nincs rendben valami, kínosan kínlódva nincs rendben, a szíve Szabálytalan dobogásába feledkezve nincs rendben, halkan, lihegve, jelentéktelenül: nagyon nincs rendben. A kanyar után Ercsi. Az erélyes szőke a sofőrrel tárgyal. Megállunk a falu szélén: hosszú betonkerítés, nagy vaskapu, mellette fabódé, emberek. A szőke és a sofőr leszáll. A mozgolódásra felélénkül kissé betegünk, tétován körülnéz. Még tanácstalanabbak vagyunk: most mi legyen? A szomszédjához fordul: Ne haragudjon — suttogja —, nem hittem volna, hogy rosszul leszek. — A szomszédja, gömbölyded fiatalasszony, igyekszik megnyugtatóan mosolyogni: — hiszen nem is lehet azt kiszámítani, kedves. — A kedvességétől-e, vagy hogy a faluhan áll már a busz, kicsit erőre kap, föláll, fogja a táskáját, az ajtóhoz igyekszik. Támogatjuk kézről kézre. Azt mormolja: Kibírom, csak víz legyen. — Megáll a lépcső tetején, az ajtó nyitva. Lengőkaros automata ajtó. A kucsmás nő kiált: Fogják meg, kiesik! — Alig tudjuk elkapni. Előbb a sofőr jön, egy pohár vízzel. Nem adja senkinek, maga itatja meg a fehérnél is fehérebb lányt, aki végképp elkészült erejével. Az elölálló férfi félénken nyúl a pulzusához, de megjön a szőke, és egyre erélyesebb : — Jöjjön, orvos várja! — Szinte leemeli a karjánál fogva, a másik oldalon a sofőr támogatja. Mindhárman eltűnnek a kerítés mögött. A kucsmás asszony diadalittasan, már-már önhitten körülnéz. A fiú, akit a szőke fölállított, suttyomban el rakj a a keresztrejtvényt. Már hallatszik egy-két szó, amitől egyszeriben nagyon föltűnő lesz az eddigi csend. Várunk, kis megköny- nyebbüléssel ugyan, de még mindig valami furcsa, kínos érzettel. Páran az óránkat nézzük. Üres a lány széke. Sokan és szorosan állunk, arra a szabad helyre mégsem akar leülni senki. Jön a vezető és a szőke. Mikor a sofőr kinyitja az ajtót, a másik visszalép, és egy almát dob a járdaszéli szemétgyűjtőbe. Az almából csak egy harapás hiányzik.
