Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-16 / 39. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1983. február 16., szerda Új múzeumi kiadvány Lénáit Andor: Az egri vár feltárásának története 1949-ig Mindenképpen hiányt pó­toló kötet hagyta el a kö­zelmúltban a sajtót. Végre- valahára gondos és elemző kutatás eredményeként meg­jelenik előttünk az egri vár feltárásának nem egy vo­natkozásban regényes törté­nete. A szerző, Léhárt Andor, a Dobó István Vármúzeum könyvtárosa, három idősza­kot ismert fel a feltárás több emberöltőt felölelő tör­ténetében. Az első, aki valóban fel­ismerte Eger vára jelentő­ségét, Pyrker János László érsek volt Ez az úttörő munka Bartakovics Albert alatt is folyt, s alapjában csak a székesegyház bizo­nyos részleteire terjedt ki. Ipolyi Arnold nevéhez fű­ződnek a vár történetére vonatkozó első levéltári ku­tatások. 1881-ben jelent meg az első könyv Eger váráról Balogh János főhadnagy tollából, aki romantikus ál­modozásával felszínen tar­totta az erődítmény feltárá­sának szükségességét. A korszerű feltárás első kezdeményezője Lénárt Já­nos kereskedelmi iskolai ta­nár, akihez másodiknak Pá­losi Ervin jogakadémiai ta­nár társult. A munka 1925- ben vette kezdetét. A város másfél millió koronával tet­te lehetővé a munkálat be- indtítását. A Gergely-bástya s a vele kapcsolatban álló kazamata- és folyosórendszer, nemkülönben a Zárkándy- bástya feltárása nagy szen­záció volt a maga korában. A templomromok ásatása sem váratott sokat magára. A munkálatokba belekap­csolódott Pataki Vidor gim­náziumi tanár is, aki a fel­tárások mellett kivált a hazai és külföldi levéltá­rakban való kutatás úttörő munkáját végezte, s ezen a téren országos hírnévre tett szert. A feltáró munkát jelen­téktelen összegekkel támo­gatta a város, de ahhoz más szervek is hozzájárul­tak. Számottevő bevételt je­lentett már az első években is a látogatók beléptidíja. Sőt kerámiaműhelyt is léte­sítették, melynek haszna az ásatásokat segítette. Kevesen tudják még a kortársak kö­zül is, hogy Várásatási Bi­zottság alakult, — s ki hin­né? — tengernyi energiát emésztett fel az adminiszt­ráció, a várossal szemben köteles pénzügyi elszámolá­sok bonyolítása. Az ásatások alapjában 1940- ben Pálosi Ervinnek Eger­ből való elhelyezésével lezá­rultak; Pataki Vidor már korábban elkerült Egerből. De Lénárt János fáradha­tatlan lelkesedéssel valósá­gos motorja volt az egri várkultusz további ápolásá­nak. A Lénárt—Pálosi—Pataki hármas örök időkre beírta nevét az egri vár történe­tébe, mert fizetség nélkül, minden szabad idejüket Eger vára feltárásának szen­telték, s például napjaink­ban a kazamatákból keve­sebb látható, mint amit ők feltártak. (!) A felszabadulás után a honvédség vette birtokba a várat, amelytől csak 1949- ben vette át a közben meg­alakult Heves Egri Múzeum. A kis kötetből sokat-ren- geteget tanulhatnak nap­jaink'várfeltárói is: miként lehet apró kis pénzekből, de nagy lelkesedéssel és ügy­szeretettel hatalmas ered­ményeket elérni. Sugár István A GALÉRIA-JÁTÉKSZÍN PREMIERJE: Dózsa, ahogyan Bessenyei mintázta Dózsa György: Bessenyei Ferenc (Fotó: Szabó Sándor) Csak a történelmi esemé. nyék sora, epizódjainak fenn­maradt összefüggése szolgál­hatott alapul, hogy Székely János Dózsa-monodrámája megszülessék. A belső mono­lóghoz olyan részletező iro­dalom nem maradt ránk, amiből hitelt érdemlően el­lenőrizhetnénk a „parasztki­rály” ajkára tolult gondola­tokat. a szituációk teremtet­te belső vívódást bárhol is, bárkivel szemben is, légyen meggyalázott jobbágy, netán püspök. Értelmetlen is vol­na porolni szépen megkom­ponált, egyetlen hangszeren szóló szimfónia dallamívei­vel, fortisszimóival, máskor a kétkedve formába öntött gondolatforgácsokkal. Az író­nak hinnünk kell, mert Dó­zsa oly emberi-történeti je­lenség amelynek kuszáltsá- gában többféle út, többféle Ariadne-fonál vezet. Ami a Székely János te­remtette figurából például dominánsan kiszól: Egyik emberfiának ahhoz van ké­pessége, hogy vezérré küzdje föl magát, a másiknak, hogy hittel, tehetséggel kiteljesít_ se a reá ruházott hatalmat! (Ez lenne Dózsa!) Vagy még­se? Hiszen később önvád gyötri: Miért hagyta széthul­lani jobbágyseregét, amely tán minden ellen úr lehetett volna, miért? Az elkövetke­zett hatalmi, politikai világ­kép egyértelműen'póri ezrek — románok, magyarok, mó. cok — szörnyű pusztulását rajzolta a történelmi hori­zontra. Akkor miért mégis...? A felelet pedig nem más, mint az országot megosztó birtokosi, rendi praktika ér­vényre jutása. A népi-nem­zeti érdekek elárulása po­gány, német, honi hatalma­sok javára-örömére. így az­után felmorajlik az ítélkezők kórusa, felparázslik a tüzes trón, a vörösben izzó vasko­rona, hogy minden poklok kínját megidézze. Fizetségül, bocsánatként. A szolgá­latért ... ? Székely János műve, amely — hosszú évek múltán — Hatvan friss, élő színházi tel­jesítményét hozta a Galéria­játékszín produktumaként, nem hagy különösebb kíván­nivalót a megfogalmazás, Dózsa alakjának színpadra állítása tekintetében. Nyelve­zete is — bár nem a költé­szet élteti elsődlegesen — pu­ritán szépséggel illeszkedik a monológfüzér mondandójá­hoz. Szárnyal és hevít, más­kor borzaszt, vagy éppen földre sújt. Az előadás, a dráma zenei átkötésekkel, fényeffektusokkal érzékelte­tett kompozíciós rendje is kellően tagolt. Valóság és ví­zió, cselekmény és halluci­náció úgy keveredik benne, hogy az Egész sohasem csú­szik el a félrehallás irányá­ba. Akit látunk, akit hallunk a színpadot uraló trónszék előtt: egyedül ő! A vezérség- gel megáldott, a vezérséggel megvert, a vezérséget gyöt­relmében is vállaló paraszt_ király. Ami a művészi megjelení­tést illeti: Sík Ferenc rende­zése a határhelyzetek, az üt­közőpontok gondos kimunká­lásával segítette az ötperces tapsvihar irányába ezt a fon? tos színházi ügyet, az erdé­lyi magyar irodalom új, ve­retes vállalkozását. És hogy egyszer a jobbágyvezér szó­noki dobogója gyanánt, más­kor aláhulltának szimbólu­maként néz velünk farkas­szemet a durva fából ábdált, nehéz karszék, két nyaláb öl­döklő nyársrúd, vagy Dózsa — stílusosan — póri szőttes­ben. bőrlajbiban forrong- emészti önmagát: Szervá- tiusz Tiboré az érdem. Hogy pedig a szerepformáló Bes­senyei Ferenc milyén ma­gaslatokra jutott? Űj, nagy virágzás ez az ő robosztus, mindig szenvedélytől fűtött jellemformálásainak sorában. Pianók és crescendók felese.' lése, megtorpanások és neki- lódulások belső-külső ütköz­tetése, egy négy évtizedes művészi alkotópálya összeg­zésként célratörő íve-robaj- lása, amiből mindig — ezút­tal még inkább — sorskérdé­sek harangoznak. Olykor születésre, olykor halálra. Ahogyan ehhez Székely Já­nos drámai írásszövete szol­gál. És jó, nemes ez a szö­vet. Jó, mert olyan szabású ember született belőle éppen Bessenyei által, aki minden­kor példánk lehet a századok futásában. Moldvay Győző Két hangon — a házaspár hangján — idéződött fel egy tragikus költői pálya, Bat­sányi János keserves élete, amelynek okait részben a XVIII—XIX. század forduló­jának politikai viszonyaiban, részben a talaját vesztett forradalmi költő kifosztott- ságában kell keresnünk. A két meggyőző hang — Le- vendel Júlia és Horgas Béla érvei és ellenérvei azonban jelölnek mást is, éspedig azt, hogy a falusi szegénységből, Tapolcáról a kassai királyi kamarához kerülő ifjú és a más célokért küzdő közne­messég nem értheti meg egy­mást. Tévedése volt az is. hogy Kazinczyval együtt szerkesz­tette a kassai Magyar Mú­zeumot (1787), ahonnan iro­dalmi életünk virágzását és népszerűsítésének kezdetét számítjuk. Igaz, már az első szám után szétváltak útjaik és magára maradt az exje- zsuita Barőti Szabóval, de a szerkesztőtársat örök időkre ellenségévé tette. Pe­dig mindketten egyet akarak: magyar irodalmat. Ennek megszervezésére azon­ban akkor csak az európai műveltségű Kazinczy volt alkalmas. A franciaországi változásokra, a felhívás a „vasiga lerázására”, a fel­szentelt hóhérok” megfenye­getése nem Kazinczy hangja volt. . Utóbb mindketten —7 ki ezért, ki azért — a kufsteini börtönbe kerültek, de a bör­tönélet sem mosta el az ádáz gyűlöletet, ami életük végéig elkísérte őket. Nem vette észre azt sem, hogy a polgárság híján a magyar köznemesség nem al­kalmas új eszmék befogadá­sára és ha szemben állt is a bécsi udvarral, ez nem a ha­za felvirágzásának és a ha­ladásnak útja volt. Gvadá- nyiért, Verseghyért, Kisfa­ludy Sándorért lelkesedett, amikor már megjelent a Tö­visek és virágok, amikor Berzsenyi, Csokonai, Köl­csey, Vörösmarty számított költőnek. A kufsteini szabadulás után még néhányszor visszatért hazájába, de akkor már nem értette meg a nemesség füg­getlenségi törekvéseit, sem Kisfaludyék romantikáját, ezért is telepedett meg Bécs- ben. Élete nagy szerelme, Baumberg Gabriella átmene­tileg vigaszt jelentett számá­ra, de hangját többé már nem találta meg. Az udvar azt sem bocsátotta meg neki, hogy szerepet vállalt Napó­leonnak a magyar nemzethez intézett röpirata korrigálásá­ban. Linzbe internálták. Mindenki elhalt mellőle, ba­rátai, ellenségei, Baumberg Gabriella, Kazinczy s csak a titkosrendőrség tartotta szá­mon. Olyan időben halt meg (1845), amikor Vörösmarty volt a nemzet költője, ami­kor már megjelent a János vitéz és Arany János a Tol­di megírására készült. Pedig ez volt a járható út: „ha a nép uralkodni fog a költé­szetben, közel áll ahhoz, hogy uralkodjak a politikában”. Mintha a politikus, a közéle­ti költő sorsa érte volna el, amiért 50—60 éve lelkesedett, az most teljesedett be. Öreg­kori versében így vallott ön­magáról: „Mint égő fáklya, mely setétben lángol, magát megemésztve, másoknak vi- lágol”. A mai napig is van­nak költők, akik tudatosan vállalják ezt a szerepet, tár­sadalom- és történelemfor­málók­Az elsatnyúló párbeszédek idején fontosak ezek az ér­veket és ellenérveket felso­rakoztató dialógusok, még akkor is, ha közel kétszáz éves szellemi törekvésekre vetnek fényt, mert letűnt ko­rok mélyebb megismerésére ösztönzik a ma élőket. De iz­galmasnak azért is, mert olyan törekvésekre irányít­ják a figyelmet, amelyek ak­kor sorskérdések voltak, mint az „Ész. Érdem, Igaz­ság, Törvény, Egyenlőség, Szabadság”: S boldog a kor gyermeke hogy mindezt meg­érhette. Ebergényl Tibor Utak, keresztutak XVI 16. Összefoglalás, vagyis: űj avantgarde (Befejező rész) Amiről eddig írtunk, ál­talánosító megjelöléssel: avantgarde-nak mondják (ez franciául előőrsöt jelent), másutt modernizmusnak. Sem egyik, sem másik gyűj­tőfogalom nem fedi azt, ahogy értelmezzük. A maga korában minden korszerű, java művészet elöl jár és mindegyik modern. A mo­dern szó latin eredetű, de latinban a modo jelentése: éppen most, nyomban, azon­nal, tüstént, s csupán át­vitt értelemben lett végül is a modern: korszerű, idősze­rű, újszerű, mai. De hát az impresszionizmus óta min­den művészeti vállalkozást, mely elvetette az előző ki­fejezési formákat, s felada­tának a művészi forma meg­újítását tekintette, utólag képzett fogalommal avant- garde-nak nevezünk. Hovatovább az avantgarde- dal is megbékül a közízlés, ha olykor idegenkedik is tőle. De fejcsóválva nézi a mai avantgarde törekvése­ket, amelyeket jobb híján neoavantgarde-nak neve­zünk, „új előőrsöknek”. Aki komolyan veszi, hogy a mű­vészetek tükröt tartanak saját koruk elé, azok a mai avantgarde-ot valójában bí­rálatnak, reális tükörképnek tartják, mint elődeiket, má­sok az értelmiség kapkodá­sának, társadalomellenes anarchiának. Az igazság a kétféle végletes álláspont között van. Ennek az avant­garde-nak csupán távolról van köze a megelőzőhöz. Közvetlenül 1945 után nem is igen mutatkozott az újí­tás szándéka. Az indulatok nyugovóra tértek, az ember a művészetekben sem kí­vánta a lázongást, a min­denáron újat. De a 60-as évek táján feltűntek a tár­sadalomból való kiszakadás művészi megfogalmazásai. A divatossá lett „csak” jel­lemzi ezt a kiábrándultság­ból táplálkozó avantgarde- ot, mely éppúgy épít a pol­gárt hökkentő abszurditásra — krimivel, szexszel, nevet­ségessel —, mint ötven éve a . dadaizmus. Csak ne kell­jen unos-untalan az öregek meséit hallani: szegénység­ről, háborúról, harmóniáról, tisztességről, mert nincs ér­telme a tegnapnak, nincs a mának és a jövőnek, nincs semmihez, senkihez se kö­zünk, csak önmagunkhoz, csak a múló pillanathoz. Van az avantgarde-nak egy építő, konstruktív vo­nulata is, gondoljunk a ma­gyar származású Viktor Vasarelyre, Schöffer Miklós­ra. ök a teremtő alkotásra figyelnek, számukra az avantgarde nem áru, nem a reklám egyik formája, nem egyénieskedés, nem szalon­képes előkelősdi, hanem ugyanolyan meggyőződéssel és hittel telített vállalko­zás, mint a tegnap avant- garde-jáé. Kivonulás ez is a megáporodott művészetek­ből, de nem kiábrándulás­sal. Kétségtelenül van tu­dományos, racionális vonása ennek a magatartásnak. A tudományok forradalmasí­tották művészeteinket. Nem­régen nálunk is nagy vissz­hangot keltett a lézerofónia, a lézersugárral előállított, hanggal aláfestett kép. Még aligha tudjuk meghatározni, hogy ez az út merre visz. De ez nemcsak tagadás, ez a lehetőségünkre álló esz­közök birtokba vétele. Sok egyéb között említ­hetjük a neoavantgarde-nak a múltbelihez képest azt az újdonságát, hogy nyitva hagyja az alkotást, s ez az irodalomban éppen úgy tün­tet, mint a képzőművészet­ben, vagy a zenében. Vagyis rábízza a nézőre, az olva­sóra, a hallgatóra, hogy ő fejezze be a mű formáját, gondolatát, ritmusát. A teg­napi avantgarde többé-ke- vésbé lezárta a művet, ke­retbe fogta a képet, alapra helyezte a szobrot, a kom­pozíciónak törvényei voltak. A mai avantgarde igyekszik Szenes Zsuzsa: Ami korábban használati tárgy volt, ma dísz (tárgy és gyapjúhímzés, 1975) ezektől a formáktól mint öröklött törvényektől, sza­bályoktól megszabadulni. Kétségtelen, hogy ezzel be­vonja az alkotás befogadó­ját az alkotó folyamatba, arra készteti, hogy ne alá­rendelt „műélvező” legyen, hanem tevékeny vállaló is. Ugyanakkor kaput nyit az ötletművészetnek, az egyé- nieskedésnek, a mesterkélt individualizmusnak. Ez a veszélye az új avantgarde- nak. A neoavantgarde-ban az elmúlt százhúsz év művésze­ti kísérletének, az avant­garde-nak minden elemét megtaláljuk, elsősorban a szürrealizmusét. De sem a jégből faragott szobrokat, sem az agypótló számító­gépeket, sem a talált tár­gyak művészi rangra emelé­sét nem tekinthetjük mű- • vészi vívmánynak. Űj ér­tékrend van kialakulóban, változnak a kifejezési esz­közök, módszerek, mint ahogy változik az ember is. Megérthetjük a művészet vívódásait is. Az ötletművé­szet múló sikereiben azon­ban inkább szomorú példát látunk, mint követendőt. Ha nem is fogadjuk be. egészen, kísérjük figyelem­mel, megértéssel napjaink művészetét. A neoavant­Victor Vasarely: Tau-ceti (1965) garde nemcsak keres, nem csupán korunk igen bonyo­lult, tisztázatlan képét fo­galmazza meg, de tovább él­teti a népi művészetek iránti vonzódást, a konstruktiviz­mus szemléletének értékeit, a szürrealizmus képzettársí­tásainak ma már felfogha- tóbb emberi tartalmát, hogy csupán néhány pozitív je­lenségre figyelmeztessünk. És itt találkoznak korunk reálisabb útjaival, a kritikai realizmussal — kerülő utak az egyenesebbel. n Koczogh Ákos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom