Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-08 / 6. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. január 8., szombat Egy telepes falu Kevés áll már az egykori telepesek házaiból Nagyúti gyökerek Maruzs György idegyö- ker edzett Ez egy mintafa­lu — mondja Kőhegyi Béla Molnár Sándor okkal büszke Kapás Mihály, az őslakó Maruzs György egyik fia Egerben, a másik Füzes­abonyban telepedett le. ö maga kalandos fiatalsága után Feldebrőről szárma­zott Nagyútra. A rokonság pókhálószálai' hát nemigen kötik e faluba, az ősei sem az itteni kis temetőben nyug­szanak. Dolgozni Ludason dolgozik. Mégis, amikor megkérdeztem, miért nem költözik valamelyik fia után, elgondolkozva azt mondta: — A gyökerek ... Szóval, huszonnyolc év alatt idegyö­kereztem ... A fiatalok közül — ha csak nem helybéli az illető — ma már kevesen tudják, hogy e kis község valameny- nyi idős lakója „telepes’' ember. Még a harmincas években a Károlyi-birtokból hasítottak ki egy darabot, hogy a környék nincstelen­jeinek — látványos gesztus­ként — megélhetést biztosít­sanak. A szegényeket, cse­lédeket támogató források hamar elapadtak. Az itt ott­honra találók viszont vas- akarattal bizonyították be, hogy korábban sem a szor­galom, vagy az elszántság hiánya juttatta őket semmi­sorsba. A most Nagyútra látogatót már csak a település művi, sakktábla szerkezete emlé­kezteti a múltra. Azaz... Van valami külö­nös abban, ahogy az itt élők községükről beszélnek, ahogy a falu fejlődéséért és egymásért felelősséget érez­nek. Maruzs György például a szerződéses büfé ajtajában csípett el bennünket, hogy adnánk-e neki azokból a fényképekből, amit melege­dés közben odabent készí­tettünk? Tévedés volt hara­gosát vélni abban a kettő­ben, aki odabent iszogatott. Űjsütető ismerősünk e kér­désre mérgesen tiltakozott. — Csudát. De kifüggeszte­ném valahová a képüket, hogy lássa mindenki: az egyik négygyermekes, mégis kocsmába hordja a pénzt a másik meg nem szégyell a számlájára vendégeskedni... És fényes délben mind a kettő — teszi. hozzá felhábo­rodva. Meglepett arcunkra pillantva azonnal magyaráz: — Nekem most lehet, én sza­badságon vagyok. Aztán legyint, majd elin­tézik maguk közt. Ügy sincs könnyű dolga erre a része­gesnek, nem kocsmás nép ez. Szavait nem sokkal később odabent a szemmel látha­tóan mindig derűs Kapás Er- nöné felszolgáló is igazolja. Hisz épp ezért adta az áfész bérbe a büfét januárban, mert kevesellte a forgalmat. A gazdáék, Laikaitosék, most ebédfőzéssel, no meg az egész napos nyitva tartással próbálnak lendíteni az üz­letmeneten, majd később de­rül ki, mekkora sikerrel. Mert étteremre azt itteni­eknek alig-alig van szüksé­gük. Hisz a lakók többsége munkás, eljáró. Nagyobb ré­szük a vasútnál van, sokan az építőiparban, aztán a Thoreznél, meg a káli Vil­lamosberendezéseket Gyár­tó Üzemnél. Tsz-tag legfel­jebb 35—40. Ha nem ismernénk az előzményeket, lenne min cso­dálkozni, hogy milyen gyö­nyörűek a háztáji kertek. Egy jó kis séta azonban bár­ki számára hamar bizonyít­ja, hogy ebben a faluban mindenkinek a vérében van a földdel bánni tudás. Kőhegyi Béla, az általános iskola igazgatója, nem vé­letlenül dicsekedhetik azzal, hogy az eredetileg kanadai nyárral beültetett települé­sen ma már mindenütt a gyümölcsfák uralkodnak. Az itt lakók termővé változtat­nak minden terméketlent. — Mintafaluvá nevezhet­nének ki minket — mondja az igazgató — mély meggyő­ződéssel. S hogy igazát bizo­nyítsa helyettesével, Molnár Sándorral felváltva sorolja a tényeket. Azt például, hogy a házakat kilencven száza­lékban átépítették, moder­nizálták az utóbbi években. Hogy szinte a két kezükkel hordták meg utcáikat kővel, járdásítottak, bekötőket ké­szítettek, sártalanították köz­ségüket. Nincs annyi társa­dalmi munka, amit ne vál­lalnának lakóhelyükért szí­vesen. így volt ez az óvoda, a kultúrház, á tanácsház, a tűzoltószertár, a ravatalozó építésénél is. És okkal büsz­kélkedhetnek azzal is, hogy az 1025 lakosra 80 autó jut! — De nincs itt szórakozás még vasárnap sem — állít­ják. — Ha végigsétálna ut­cáinkon, hét végén csak azt láthatná, hogy etetik az ál­latokat, ásnak, vagy metszik a fákat, egyszóval a nagyúti­aknak mindig ég a kezük alatt a munka. — A szülőktől csak jót tanulnak a gyerekek. S bár igaz, összevont osztályokban tanulnak, hatvan százalé­kuk mégis felsőbb iskolába kerül jó eredményével. Kár lenne körzetesíteni bennün­ket — gondolkodik hango­san Molnár Sándor, aki egy­ben a falu párttitkára, s kollégájához hasonlóan az ötvenes évektől számítja magát nagyútinak. — Mert amennyire jól jártunk azzal, hogy téeszün- ket a detkiekhez csatolták, az általános iskola megszün­tetése annyit ártana. Bizo­nyos, hogy megcsappanna a fiatalok letelepedési kedve. Pedig az utóbbi időben ná­lunk megállt az elvándorlás, sőt, jó páran ide nősültek. Mindössze két üres házunk van és újak is épülnek, A két pedagógus estig tud­na mesélni az itteniek életé­ről, fellendülőben levő jö­vőjéről. Szólnak természete­sen a gondokról is. Ezekben azonban már jártasabb a tanácstitkár, Sasvári Alajos. A kisebb bajunk az elha­nyagolt káli bekötő út — magyarázza — A nagyobb a víz. Az előbbi a detki tsz nem kis segítségével talán 1984-re megoldódik. Az utób­bihoz is ők adják egyelőre a legtöbb támogatást. Víz kel­lene, mert rosszak, fertőzöt­tek a kútjaink. A tsz egy­millióért ugyan már újat fúratott — ezért mondjuk tréfásan, hogy a marháknak már jó — s egymilliót aján­lott a gerincvezetékre. De még mindig kellene három­ötmillió. Természetesen a la­kosság forintjain kívül. Igen sürgős a dolog, mert egyre tör előre a talajvíz. Már az óvoda 28 méter mély kútja sem elég tiszta. Jó lenne, ha a megye értékel­né igyekvésünket, s kiszorí­taná a hiányzó pénzt. A tanácstitkár Besenyőtel­ken kezdett valaha, de ma már ő is oly lelkesen beszél Nagyútról, ahogy csak szü­lőföldjéről szól az ember. — Ezzel a néppel mindent véghez lehet vinni — biza­kodik. A telepes falutól Kapás Mihály portája előtt búcsú­zunk. A 86 esztendős egy­kori cselédember kezében kis kapa, azzal egyenget a háza előtt. — Megcsinálom már, mert ha jövőre a füvet vágom, ’■nem akarom, hogy megint megakadjon a kasza ... — mondja. Szöveg: Németi Zsuzsa Kép: Kőhidi Imre Kár lenne őket buszoztatni Androvics Miklós, Bar- kóczy püspök-főispán oldal- kanonokja, nem vetette meg a földi hívságokat. Kedvelte a kényelmet, a kőbe, a ké­pekbe, a szobrokba mintá­zott, az eszményített, olykor parfömözött valóság hűvös eleganciáját. Máskor meg minden komolyságot megmo- solygó könnyedség vidította fel. Ezért határozta el, hogy Egerben, a mai Kossuth La­jos utca 4. szám alatti tel­ken, Bucsányi György háza helyén kicsi, de tündökletes palotát emeltet magának. Olyat, amely a messzi Fran­ciaországban is kivívná a csodálatot. 1758. december hatodikán avathatták is a lakályosságá­val elbűvölő otthont. A mi­noriták 1788-as História Do­musa sok esztendő távolából is érzékletesen idézi az ün­nepséget. Ott volt teljes ud­vartartással a megye püspök­süveges első embere. Akadt látnivaló, olyan élmények­kel gazdagodhattak, amelyek még az ízletes falatoknál is többet jelentettek számukra. Az utókor zavarban van. Nem mintha másként véle­kedne, s kétségbe vonná a kiváló adottságú építész rit­ka tehetségét. A valóság azonban az, hogy nem tud­juk, kinek jár a tisztelet. A vita még szakberkekben sem zárult. Szmrecsányi Mik­lós Matthias Gerlnek tulaj­donítja, aki a vármegyehá­zát álmodta formába. Hivat­kozásait azonban joggal von­ták kétségbe. Emlegetik ro­konát, Jözef Ignaz Gerit is, stíluskritikai mozzanatokat sorolva. Vannak, akik Franz Anton Pilgramtól származ­tatják. A legmegnyerőbb M. Albert Ferenc őszinte szo- morkássága, aki így fogalmaz Heves és Külső Szolnok vár­megye leírása című könyvé­ben: „Mondják, hogy ezt azon jeles művész építette volna, ki a lyceum pompás épületét emelte, s kinek ne­vét minden igyekezetem mellett, fájdalom! mégsem fürkészhettem ki.” Az sem kizárt, hogy helyi származású, itt élő, dolgozó mester remekbe sikeredett műve. Ha Miklós prépost a püspök házi festőjével éke­síti a dísztermet, ha Fazola Henrik munkálkodik a föld­szinti ablakok rostélyain, ak­kor miért ne fogadta volna fel a nagyúr alkalmazottját, az érseki palotánál is szor­goskodó, átlagon felüli ráter­mettségével kitűnő Szanter Ferencet. De lehetett az épí­tész Hugó Maria Hazael szer­vita pap is, aki ügyes geo- metra volt. Francz József kő­műves néhány esztendő múl­tával olyan tervezetet ter­jesztett Eösz prefektus elé, amely nagyvonalú, lendületes továbbvitele a kispréposti laknak. Miért ne lett volna akkor itt születetté, nevelke­detté a pálma? A műpártoló kanonok nem elégedett meg az építé­szek remeklésével: meghitt, de káprázatos fészekké óhaj­totta varázsolni - otthonát, ezért fordult az akkortájt jónevű festőhöz. Az egrivé lett, életvidám, rendkívül te­hetséges Kracker János Lu­kács, valamint püspökének egyik ügyes házi piktorától, Huettner János Lukács mi- zerikordiánus szerzetes ké­pességeinek legjavát nyúj­tották. Kracker az Erény diadala a Bűn felett című kompozíciót mintázta a mennyezetre. A gazda úgy végrendelke­zett, hogy halála után az egymást követő prépostok örököljék a házat. Óhaja teljesült, s utódai hálásak lehettek ezért a kegyért. Ne­vükkel kár lenne terhelni az emlékezetet. Egyiküket azon­ban tisztelnünk kell, mert Kossuth bontotta zászlók mögött haladt. Nem okoskod­va, megfontoltan, nem mér­legelve, számító módjára, ha­nem mindent kockáztatva a nép és a haza jövőjéért, fel­virágoztatásáért. Báró Bré- mer Lászlónak hívták, s húsz év várfogságra ítélték. A rabságot erős lélekkel tűrte, pedig közben szeme világát is elvesztette. Drágán fizetett hitéért, meggyőződéséért, de meg nem rendíthető hűség­ről adott példát, noha ő is kedvelte bűbájos rokokó pa­lotája nyugalmát. Visszahú­zódhatott volna ide, ő azon­ban meghallotta a nemzet hívó szavát. Pécsi István Sasvári Alajos a gondokat sorolja

Next

/
Oldalképek
Tartalom