Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-30 / 25. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. január 30., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK ,,Értelmes” és ,,értelmetlen” sajtóhibák Az olvasó méltán kérdezheti: nem túlzás-e a sajtóhibákat minősítő két jelző. Hogy mire gondoltunk, arról ez a szövegrészlet bizonykodik mellettünk: „Itt a tél, és szemük(?), fűtőolajuk kint van a szabad ég alatt” (Népújság, 1982. nov. 28.). A valóságháttérből, és a szöveg- összefüggésből kitűnik, hogy a szemük súlyos sajtóhiba. A szerző a szenükről írt cikkében. Mindkét szó önmagában értelmes, de az egyik, ahogy Arany János jellemezte az ilyen sajtóhibás nyelvi, formát: „már az értelmet is csavaró nyomtatási baklövés” (Arany levele Szilágyi Istvánnak, 1845.). Ugyancsak Szilágyinak írta Arany ezeket a sorokat: „Én nem törődöm az oly hibával, ami absurdum. Nem bánom, ha én ezt írom „kapta”, s a betűszedő ezt csinálja belőle: kgxta. De ha így szedi lap- ta, már akkor hibának nagyon jó, s bolondnak nagyon okos” (Arany Szilágyinak, 1850.). A „szedőket” és a „nyomdabeli javítókat” a szerzők akkor kívánják a pokolba, ha ezeket a szavakat; betű, sértés, rágós, nyelvi norma, forma, megölelte, nemes, így szedik és nyomtatják ki: tetű, sertés, rangos, nyelvi orma, megölte, szemes stb. stb. A nyelvi leleményekben is bővelkedő versekben, jelentkező sajtóhibák az egész vers mondanivalóját elértelmetle- níthetik. Ezért ítéljük őszintének ezeket a költői sorokat: „Ó, ti rossz álmaim, ó, ti sajtóhibák! / daliává tesztek kiskerti dáliát” (Varga Imre: Különös ódatöredék). A legbosszantóbb sajtóhibák már az egyének és a közösségek megsértését is eredményezhetik. A példatár nagyon bő lehetne, de elég bizonyításnak ez a néhány bántó és tartalmában ostoba sajtóhiba: „Megérkezett a magas hangúd) küldöttség, a fenti bárgyúd) ügyben, a legényesebbd) igényt is kielégíti”. A kéziratban ez volt olvasható: magas rangú küldöttség, a fenti tárgyú, a legkényesebb igény stb. A helyesírási hibák terjesztői is lehetnek a sajtóhibák, amikor pl. a sújtólég, a súlypont helyett oly gyakran olvashatjuk ezeket a hibás változatokat: súly tólég, súj- pont. Egy-egy sajtóhiba eddig nem ismert utóneveket is „akaszthat” az írók nyakába. Müller Péferd) neve alatt jelent meg pl. Búcsúelőadás című írása a Napjaink hasábjain. (1983. jan. 1. 29. 1.). A becsületes neve: Müller Péter. Dr. Bakos József A pécsi dóm körül Művészszobrok A pécsi székesegyház kö- füli parkövezetben felállítják azoknak a nagy művészeknek a szobrait, akik valamilyen módon kötődtek a mecsekalji városhoz. A középkori várkertben áll a Borsos Miklós alkotta Janus Pannonius-szobor; első európai rangú költőnk — mint ismeretes — Pécs püspöke volt a XV. században. A megyei könyvtár közelében lévő kis térre került Borsos Miklós másik műve, Babits Mihály bronz szobra; a költő tíz éven át diákos- kodott Pécsett. A sétatér fái között, a művésznek szentelt múzeummal szemközt kapott helyet Csontváry Kosztka Tivadar szobra; korának egyik legnagyobb festőjét Kerényi Jenő formálta meg bronzból. Postások — kézbesítőtáska nélkül Kilencven nyugdíjas, ha összejön Fekete lapokra írt történelem Helyszín: Eger, a megyei Távközlési Üzem épülete. Itt ad találkozót egymásnak minden hónapban kilencven nyugdíjas postás dolgozó. Ők „nyugdíjasklubnak” nevezik az összejöveteleket, bár a tekintélyes létszámot nézve, igencsak „kinőtték” a formát. — Ha jól utánaszámolunk, Heves megyében több mint kétszázharminc a volt postás. Műszakiak, kézbesítők, hivatalvezetők, forgalmisták, — mondja Rátkai Ferencné, a klub vezetője. — Sok közöttük az egyedülálló, főképp a nők. Hisz annak idején a falusi postáskisasszonyok nemigen mentek férjhez... De nem ezért született meg az ötlet. Egyszerűen szeretjük a társaséletet, a hasznos, a derűs időtöltést. Ehhez adott segítséget a postások szakszervezete területi bizottsága, a távközlési üzem vezetősége, pártbizottsága. Tizenötezer forintot biztosítottak a célra, no és személyes támogatást a programok megszervezésére. S hogy sikerrel, mi sem bizonyítja jobban, minthogy tavaly óta csaknem megkétszereződött a létszám. — Jönnek már Parádsas- várról. Bátorból, Bükkszent- erzsébetről, Egerszalókról... Egyszerűen kell a hovatartozás. Igyekeztünk vonzó programot összeállítani. Tavaly megünnepeltük a nőnapot, kirándultunk a Szép- aszony-völgybe, nagy gulyásfőzést csaptunk. Aztán egyik kollégánk nyugat-európai körútjáról tartott diavetítéses előadást, máskor a parádsas- vári üveggyárat látogattuk meg. Ősszel Eger műemlékeiből rendeztünk vetélkedőt: lázas felkészülés előzte meg, és nagyon jól sikerült. Szép volt a karácsony. Fát díszítettünk, lemezeket hallgattunk, a nők finom süteményeket sütöttek. Helyesek voltak a fiatalok. Előbb csak be-beleselkedtek, aztán leültek ők is közénk, énekeltek, játszottak. Az együttlétek során lassan kialakult mindenkinek a „maga posztja”. A klub íródeákja a naplót vezeti. Köröndi Antal, a népművészet mestere a névnapokon tárogatózik. Van alkalmi idegen- vezető, szakács, fotós, történész. .. Megvannak a klubnak a „nagy öregjei”: a 85 éves Udvari Béla, a 80 éves Tóth Sándor, akik egész életükben kézbesítők voltak. — A szálak összekapcsolnak minket akkor is, amikor épp nem találkozunk... S a programok az idén tovább folytatódnak. Legutóbb filmet vetítettek Portugáliáról, ha melegebb lesz az idő, sétára indulnak: a bazilika kincstárát, a vár képtárát nézik meg. Lesz előadás a partizánmozgalomról, Tar- govistéről. Tavasszal pedig egy nagy kirándulást terveznek a nyugdíjas postások. (mikes) A moziban viháncoló kedvű - tizenévesek. Jól szórakoznak saját vicceiken, s nemigen csendesek akkor sem, amikor a film peregni kezd. Ám kis idő múlva mégiscsak ritkul a röhécse- lés, majd egyszeriben bénult csend ül a nézőtérre. Hozzájuk hasonló korú, mai fiatalok a film, a „San Babila egy napja” szereplői. A bűnösök és az áldozatok is. A szemünk előtt gvilkos- sá aljasuló, csak a falkában bátor újfasiszta suhancok és a jövőjét önfeledten tervezgető védtelen szerelmespár. Figyelem az arcukat, amint hunyorogva kilépnek a fényes előcsarnokba. Sápadtak, leolvashatni rajtuk a film döbbenetét. És a kérdést: hát ma is van ilyen? Hát ma is lehet ez eleven valóság? ★ Az évforduló nem megünneplésre való, de nem is arra, hogy elfelejtkezzünk róla. Fekete napja lett az emberiség történetének: éppen ötven esztendeje, 1933. január 30-án bízta meg a kancellári teendőkkel Adolf Hitlert Németország birodalmi elnöke, Paul von Hinden- burg. Azon a napon még nem foghatta föl a világ, mi is kezdődik valójában ezzel a kinevezéssel. Ráadásul a náci párt vezérének hatalomra jutása nem is nélkülözte az alkotmányos formákat, amelyeket, persze, rövid néhány hónap alatt igen gyorsan le is rázott magáról az „erő”, a „rend” megtestesítője. Emlékezzünk csak: február 27-én már ég a Reichstag és a lángoktól ijedt urak március 24-én meg is szavazzák a teljhatalmat Hitlernek. Május 1- én törvényen kívül a német kommunista párt, 2-án feloszlatják a szakszervezeteket. Nincs üresjárat. Egészen az újabb és mindennél szörnyűbb világégés kezdetéig. A weimari alkotmánynak örökre vége. ★ A filmen egy utcai felvonulás képsorai. A tüntetők csoportjából elmarad egy pulóveres, dzsekis hosz- szú hajú fiú. Az egyforma fekete csizmát és sötét szemüveget viselő társaság mozgolódni kezd. „Utána a vörösnek!” Előkerülnek a botok, a láncok. A fiú nem ijed meg. Nála is akad eszköz a verekedéshez. Vérző orral vonul vissza a „csapat”, de csakhamar felsorakozik és szabályos menetoszlopot alkotva díszmenetet ver a bámészkodók előtt. „Eins, zwei!” Dübörögnek a csizmák az 'utca kövén. ★ A gazdasági zűrzavar, a fenyegető csőd végén kapóra jött a „káplár”. Azok, akik hatalomra juttatták a nagyipar, a finánctőke vezérei, személyét nem sokba nézték, de jó eszköznek vélték a baloldali mozgalmak ellen. Aki nem riadt vissza attól, hogy rendet teremtsen, bármi áron is. Nekik tetsző rendet, a hosszantartó bizonytalanság, a nyugtalan, annyi gondot, bajt hozó válságos évek után. Tudták-e előre, hogy kit szabadítanak a világra? Feltehetően nem csalódtak benne. S mo6t, ötvein esztendő után vajon hihetően hang- zik-e mindez, amit mi elmondunk e korról, egy azóta felnőtt nemzeídék? Mi, akik már csak könyvekből, elbeszélésekből ismerjük. — Hogy mik történtek, el sem képzelheti az, aki nem élte át azokat az időket — szokta mondani apám. Biztosan igaza van. ★ Mikor is játszódik a film? A hatvanas, hetvenes évtizedben? Igazából mindegy. Ezek az esztendők mind igen közel vannak a mostani ötvenedik évfordulóhoz. M a dübörögnek ezek a csizmák, ma lendülnek ütésre a botok, mai áldozatokra lesnek a sunyi, alattomos tekintetek. A „rend” jelszavával. Nem tűnt el végleg a rémkép az emberiség szeme elől? Vannak ma is célok, amelyekhez ez tűnik alkalmas eszköznek? Hát ne feledkezzünk meg erről az évfordulóról sem. Legyen örökké emlékezetes a fekete lapokra írt történelem. Hekeli Sándor Utak, keresztutak 2. A hangulat művészete Claude Monet: A Szajna Argenteuil-nél (olaj, 1868) Ott hagytuk abba, hogy olvasóink szorgalmas képtárlátogatók lesznek. Elengedhetetlen az újabb művészetünk első nagy sorsfordulója, az impresszionizmus megismeréséhez. Minden képből a színek szólnak hozzánk, de az impresszionizmus esetében a hangsúly is a színeken van, nem a szavakban megfogalmazható tartalomban. Százhúsz éve lesz, hogy Edouard Manet kiállította Reggeli a szabadban című képét, 1863-ban „a zsűri által visszautasított képek” tárlatán Párizsban, s magára zúdította az értetlenség lavináját. Manet ettől kezdve botrányköve , lett a polgári művészeti közvéleménynek. Emile Zolát, mert később is pártfogásába vette, s az új művészet úttörőjének mondotta, elbocsátották újságírói állásából. Mások az Opera égéséhez hasonló szerencsétlenségnek tartották Manet megjelenését; megint mások nevetségesnek, szánalmasnak, tudatlannak nevezték az impresszionistákat, ha nem egyenesen anarchistáknak meg kommunistáknak. A neves impresszionisták — Sisley, Renoir, Monet — éheztek, s Manet másik képét, az Olympiát, szervezett őrséggel lehetett csak megvédeni a felháborodott kispolgárak dühétől. A németeknél Vilmos császárnak kellett eldöntenie, hogy egy impresz- szionista képet a berlini Nemzeti Galéria első vagy második emeletén merjenek-e kiállítani. Pedig Manet nem volt olyan értelemben impresszionista, mint Claude Monet, Pissarro, Sisley, Renoir, Degas, Bonnard, vagy nálunk Szinyei Merse Pál, később Vaszary János. De Manet piktúrájában megtörtént a szakítás a naturalizmussal, azzal a hosszú felfedező úttal, melyet a művészetek a reneszánsz óta a valóság művészi birtokbavételével megtettek. Nyilvánvaló, hogy ez a szakítás nem egy mester érdeme, s nem egyetlen kép kiállításához fűződő esemény. A romantikus Delacroix abban az évben hal meg, amikor Manet képét le akarják vétetni az álszent megbotránkozók, de naplójegyzeteiből akár az impresz- szionizmus lényeges vonásait is összeállíthatnák, bár ő maga nem volt impresszionista. S a nagy angol romantikus festő, Turner, fényre és színre épített képeiben már negyedszázaddal előtte a pillanatok káprázata ragad meg bennünket, akár az impresszionistáknál. Impresszív elemekkel, impressziók megfogalmazásával minden idők művészetében találkozhatunk. Minden művészetnek lehet impresszív jellege, ha pillanatnyi benyomásait rögzíti. Impresz- szió latinul annyit jelent: benyomás, ám magyarul aligha mondhatnánk az impresszionizmust benyomás- művészetnek, szemben az ex- presszionizmussal, melyet ezek szerint kifejező művészetnek kellene neveznünk. A művészetek feltétlenül kifejezők, s nyilvánvalóan benyomásokra épülnek. A világról — akár a környezőről, akár benső világunkról —, ki kell fejeznünk benyomásainkat, hogy művészet váljék belőle. Más kérdés, hogy ezek a benyomások pillanatnyiak-e vagy általánosítok, elvontak-e, vagy nagyon is a valósághoz tapadók. Fordítással semmire megyünk; az eredeti fogalmat kell megtartanunk, mely Monet 1872-ből való képétől: „A felkelő nap impressziója” címtől kapta elnevezését Az impresszionizmus a derű világa. Az impresszionizmus a maga korában bátor kiállás a megalkuvás, a köntörfalazás, a megmerevedés ellen, a csiszolt formák és a polgári etikett, a nyárspolgári jó modor ellen. Manet képe ellen is a „jó modor”, s nem a jó ízlés tüntetett Hogy lehet meztelen nőt ültetni a szabadba, felöltöztetett férfiak közé, mint azt Manet tette Reggeli a szabadban című képén? Ráadásul ilyen szenvtelenül társalgók és falatozók közé! Ennek a kép tartalmát illetően valóban nem sok értelme van, de a közönség nem az értelmetlenséget kifogásolta, hiszen azt sem vette észre, hogy a kép már elszakadt a tárgytól, hogy a tárgy és festő megoldása egyaránt sajátosan művészivé lett, s elsza-, kadt a részletigazságokat kereső, természethű ábrázolástól, a naturalizmustól. Félreértés ne essék: az impresszionisták nem fordítanak hátat a természetnek, de nem a természet élethű tolmácsolására törekednek, hanem egyrészt felfigyelnek valósággal létező törvényekre (hogy például az árnyék nemcsak bizonyos színek sö- tétebb árnyalata, mint a fa törzsének a sötét barna), másrészt a természet hangulati elemeit igyekeznek megragadni. Manet képén a természetközelség frdssesége fogad, ami a plein air festészet, a szabadban festés korszakalkotó diadala, felfedezése, önmagától való természetesség sugárzik a napfénytől átjárt tisztásról, s póztalan derű a társaságból. Nem a részigazság, hanem a hangulat egésze érdekli festőjét. A helyzet különös, de a meztelen test világító szépségének, kékbe hajló árnyékainak, és a környezet zöldjének, kékjeinek, sárgáinak összehangolására felfigyelünk. A közönségnek ezen kellett volna megütköznie, mert ez valóban új volt benne, hiszen a „témát” Giorgione három és fél századdal ezelőtt megfestette Koncert, s a Louvre-ot látogató közönség ugyancsak ismerhette. Manet nem akart tiltakozni. Egyszerűen a valóság adta színekre áhítozott, ki akart törni a poros műteremből. Utat keresett vissza a természethez, s a „témát” alárendelte annak a forradalomnak, mely a festői lát- tatásban is megnyilvánult. Miért ne festhetett volna mezítelen nőt reggeliző férfiak társaságában, ha egyszer nem az volt a szándékában, hogy felöltözött férfiak mellett meztelen nővel botránkoztasson meg, hanem hogy ezzel a témával szép festői eljárás szülessék. Hogyan törődött volna az apró részletekkel, ha egyszer a fény és az árnyék nagy foltjai érdekelték: miként veri vissza az élő test, valamint a növény, s az élettelen ruha a napfényt; hogyan válik lilává, kékké az árnyék, melyet addig feketének, barnának láttak. Mennyire nem volt lényeges, hogy mit fest, ha egyszer őt a nap, a fény érdekelte minden létezőben! Több impresszionista festőnek megromlott a látása, mert hunyorítva, erősen koncentrálva figyelték azt a pillanatot, amit még festői szemmel állandónak lehetett mondani. Az impresszionisták megfigyelték, hogy a természet, a fény gyorsan változik, nincs idő tehát a részletezésre. Így jutottak el a vázlatszerűséghez. Azt a benyomásukat akarták rögzíteni, amit a pillanat igazságának éreztek. Az impresz- szionizmus a múló pillanat művészete lett, olyan korban, mely a múló pillanatnak is élt. Az impresszionizmus a hangulat művészete; az időből kiragadja a pillanatot, s azt festi meg, érzékletes színekkel. Festészetben, szobrászatban, zenében, irodalomban egyaránt a festői elemekre, eszközökre támaszkodik. A jelzők művészete. Éppen ezért sem az építészet, sem az iparművészet nem ismeri; a balett és a fotó, továbbá a film azonban élhet vele. Koczogh Ákos
