Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-29 / 24. szám
10. NÉPÚJSÁG, 1983. január 29., szombat Fanfani kormányának sikerült elérnie, hogy az olasz társadalom szinte valameny- nyi rétegét magára haragította. A tehetősebbek az adóemelések miatt kárhoztatják a koalíciót, az ipari dolgozók pedig január derekán nagyszabású általános munkabeszüntetéssel fejezték ki elégedetlenségüket. Elsősorban a mozgóbérskála körül támadt heves vita a szakszervezetek és a munkaadók között Ha ugyanis eltörölnék az inflációért némileg kárpótlást nyújtó automatikus bérkiegészítést, akkor a pénzromlás valameny- nyi káros következménye a dolgozókat sújtaná. Nem gyógyír Itáliát olyan társadalmigazdasági feszültségek emésztik, amelyekre a Spa- dolini-kormány bukása és az új kabinet megalakulása nem nyújtott — nem is nyújthatott — gyógyírt. Pedig a kereszténydemokraták egyik legtapasztaltabb politikusokat, Amintore Fanfa- nit küldték „szorítóba”. Szigorú takarékossági intézkedései olyan szférákat érintenek, amelyekre már évek óta ráfért volna a fejlesztés: az egészségügyet, az oktatást, a társadalombiztosítást, a déli országrész iparosítását. A tőkések szerint az olasz gazdaság hanyatlásának legfőbb oka a termékek túl magas önköltsége. Kétségtelen, hogy az erős szakszervezeti mozgalom az utóbbi évtizedben sok jelentős vívTüntető fémmunkások Róma belvárosában mányt harcolt ki, amiről magától értetődően nem hajlandó lemondani. A munkáltatók szövetsége szerint a többi között ezért szorulnak ki az olasz áruk a világpiacról. Arról persze nem szívesen beszélnek, hogy jó néhány iparág elmarad az európai versenyfutásban: új, korszerűbb technológia bevezetése helyett a vállalkozók profitja kifizetődőbb külföldi befektetésekben vagy éppen amerikai bankbetétekben kamatozik. Pártközi ellentétek Ez azonban a válságnak csak az egyik tényezője. Legalább ilyen súllyal esik latba a pártok közti civódás elmérgesedése. Tulajdonképpen a kereszténydemokraták és a szocialisták ásták ki a csatabárdot — a kisebb, úgynevezett laikus pártok: a szociáldemokraták, a liberálisok és a republikánusok legföljebb a párbajsegéd szerepét töltik be ebben az egyre zajosabb pengecsattogta tás ban. A kereszténydemokraták főtitkára, de Mita előbb saját soraiban teremtett rendet, megzabolázta a torzsal- kodó frakciókat. Célja, hogy pártját visszavezesse az egyeduralom biztonságos bástyái mögé. Craxi, a szocialisták vezére ezzel szemben magának és pártjának szeretne a törvényhozásban kialakult számarányánál jelentősebb hatalmat. Arról próbálja meggyőzni a közvéleményt, hogy a jelenlegi csődhelyzetből csakis idő előtti választások jelentenek kiutat. Pertini államfő és a többi párt ellenzi ezt a megoldást. Előfordulhat azonban, hogy végül is nem kínálkozik más lehetőség, mint a törvényhozás föloszlatása és az urnák megnyitása. Craxi vádjai Mindenesetre, a szocialisták heves támadásba lendültek a kereszténydemokratákkal és a kommunistákkal szemben. Előbbieket fékevesztett klikkrendszerrel, utóbbiakat kőkorszakbeli maximalizmussal vádolták. Sajnálatos, hogy a pártviták a szakszervezetekre is átterjedtek, veszélyeztetik a nehezen kikovácsolódott egységet. A jelekből ítélve, Itália csagugyan kormányoz- hatatlanná vált. Hibás következtetés lenne az ebből eredő felelősséget — mint azt a kereszténydemokraták és a szocialisták teszik — az ellenzékben lévő kommunistákra hárítani. Bár Rómában sokan úgy vélik: mindez már a voksvadászat jegyében, a választási elő- kampány keretében történik. Gyapay Dénes Akcióban az olasz rohamcsendőrök (Fotó: AP — MTI — KS) „A hajsza a végéhez közeledik...” „Akik még szökésben vannak, mind öregek. Átlagéletkoruk 70 felett van” — mondja Adalbert Rückerl nyugatnémet szövetségi ügyész. „A hajsza a végéhez közeledik... Mert a nácik Is megöregednek.” Fél évszázaddal azután, hogy Adolf Hitler Németország kancellárja lett, Rückerl nyugatnémet szövetségi ügyész azokról a náci háborús bűnösökről beszélgetett Elle Marcuse-zel, az AFP francia hírügynökség tudósítójával, akik tíz- és százezrek meggyilkolásáért felelősek, de még nem nyerték el méltó büntetésüket és ma is szabadon élnek. Josef Mengele, Auschwitz szadista „orvosa” Dél-Amerikában rejtőzik, már közel járhat a 73. évéhez. Klaus Barbie, álnevén Altmann — a „lyoni hóhér” — Bolíviában él és még a közelmúltban is terrorcsapatokat szervezett az országban a baloldali erők megfélemlítésére. A lyoni gestapo egykori főnöke körül most szorul a hurok: a mostani baloldali boliviai kormány talán kiadja őt Francia- országnak — de az NSZK is kérte kiadatását. Walter Rauff, a „III. birodalom” mozgó gázkamráinak felelőse sem fiatal már — Chilében él biztonságban. Alois Brunner — Adolf Eichmann egykori munkatársa —, a deportálások szakértője valahol a Közel-Keleten rejtőzködik — sorolja az ügyész, és hozzáteszi: „megérti talán, hogy többet nem mondhatok” — mert a hajsza még folytatódik. Az ügyész elismeri: sokan kicsúsztak a hálóból; az évezredesre tervezett náci birodalom összeomlása után pénz és hamis papírok birtokában sikerült elrejtőzniük külföldön — s egyes országokban nem is nagyon kellett bujkálniuk... Az ügyész fáradt kézmozdulattal Ismeri el a francia tudósító megjegyzésének jogosságát: legalábbis furcsa, hogy a háború után a félelmetes náci „népbíróságok” — inkább vérbíróságok — egyetlen biráját sem ítélték el gyilkosságért. Pedig azok a nemzeti szocializmus idején németek ezreit ítélték halálra. „A jogalkalmazás velük szemben azon alapult, hogy a náci bírók ítéletei megfeleltek az akkor érvényben levő jogszabályoknak” — hangzik a magyarázat. Az ügyész számokat idéz: közel negyven évvel a második világháború után jelenleg is négy városban — Düsseldorfban, Hannoverben, Dortmundban és Frankfurtban — folyik eljárás volt nácik ellen. 1981-ben a nyugatnémet bíróságok 460 volt náci ügyében kezdtek vizsgálatot — hét esetben hoztak ítéletet. A feltűnő különbségre az ügyész nem ad magyarázatot. Jelenleg 56 volt náci bíró és ügyész ellen folyik eljárás; annak idején 565 náci bíró összesen 5286 embert ítélt halálra. Az 565 bíró és ügyész közül időközben 377 meghalt, néhányukat „bizonyítékok hiánya miatt” felmentették, a többi egyszerűen eltűnt a szem elől. „A Jövő? Én derülátó vagyok” mondja az ügyész. „1974-ben a lakosságnak mindössze negyedrésze volt azon a véleményen, hogy továbbra is üldözni kell a nácikat — 60 százalék szerette volna, hogy legyen vége a hajszának. 1979-ben már a lakosság 50 százaléka akarta, hogy a hajsza a náci gyilkosok után folytatódjék — Itt a bizonyíték az új nemzedék politikai motivációiról.” Az NSZK-ban évekkel ezelőtt hatalmas vita robbant ki arról, hogy elévülhetnek-e a nácik bűnei. A parlament döntése az volt, hogy nem — az emberiség elleni bűntettek nem évülhetnek eL A félelem vámszedői A római televízió néhány nappal ezelőtt szenzációs riportműsort sugárzott: egy nápolyi kereskedő vállalva a nyilvánosságot elmondta, hogyan zsarolta meg őt a Camorra, a szervezett alvilág. A műsorban éppen az volt a szenzáció, hogy a nyilatkozó nem takarta el az arcát és megmondta a nevét is. A nézők ugyanis azt is láthatták, hogy a nápolyi utcán a riporter által megszólított emberek fejveszetten menekültek, mihelyt megtudták, hogy a zsarolásról lesz szó. Nápoly most megkísérli lerázni magáról azt a már elviselhetetlen terhet, amelyről mindenki tud, de mindeddig senki sem mert beszélni. Január 26-án és 27-én, néhány gyógyszertár kivéteösszeállította: Huppan Béla lével minden üzlet zárva maradt a városban. Nem lehetett kenyeret, tejet, cigarettát kapni, az autósok nem tudtak tankolni. Arra sem volt mód, hogy az elmaradhatatlan kávét elfogyassza a járókelő, mert a bárok is zárva maradtak. A Camorra uralmát megelégelő kereskedők negyvennyolc órás sztrájkkal tiltakoztak az alvilág zsarolása ellen. Vámszedőik rövid, de félreérthetetlen telefonüzenetekben figyelmeztették a nápolyi kereskedőket: „ha el akarjátok kerülni a nagyobb bajt, ne zárjatok be.” A sztrájk előtt a rendőrök utcai lövöldözésben agyonlőttek egy 23 éves fiatalembert, aki a „védencektől” begyűjtött 5 millió lírával akart távozni. A zsarolóbandák „nagyüzemi” módszerekkel dolgoznak: minden üzlet tulajdonosára adót vetnek ki, jobb helyeken 100 ezer lírát kirakatonként. Ha a tulajdonos nem fizet, először betörik, vagy golyókkal átlyuggatják az üveget, majd rövid időn belül megérkezik a halálos fenyegetést tartalmazó telefonüzenet is. A nápolyi rendőrség tudja: a közönséges bűnözőkön kívül a lét peremére szorult munkanélküliekből, az elhelyezkedni nem tudó s helyzetük kilátástalanságá- ba belekeseredett fiatalokból verbuválódott terrorhadse- reg mintegy 100 milliárd lírát zsarol ki évente a megfélemlített kereskedőktől. Feljelentést azonban mindössze 374 esetben tettek s csak háromszáz esetben indítottak eljárást zsarolás miatt. Pedig a legszerényebb rendőrségi becslések szerint a megzsaroltak száma tízezernél is több. A megfélemlített kereskedők mindeddig eltitkolták, hogy a Camorrának adóznak. A nápolyi alvilág politikailag is veszélyes hatalmára év eleji beszámolójában már a főügyész is figyelmeztetett: a Camorra a törvénytelen eszközökkel megszerzett pénzzel vállalkozásokba kezd, kapcsolatot létesít a politika, a pénzvilág vezetőivel és nem utolsósorban a közhivatalok irányítóival. „A politikai pártok természetes törekvése, hogy a lehető legnagyobb sikert érjék el. Helyi képviselőik a választási siker érdekében szoros kapcsolatot létesítenek azokkal, akik mögött a Camorra húzódik meg...” — monta Barbieri megyei főügyész. A félelem vámszedői ellen sztrájkkal tiltakozó nápolyiak az állam közbelépését is hiányolták. Kifogásolják, hogy az utóbbi két évben a kormány szinte semmit sem tett a zsarolók megfékezésére. Ezért Rogno- ni belügyminisztertől, aki a múlt héten a városban járt, 700 különlegesen kiképzett rendőrt kért a városi tanács. Fanfani miniszterelnökhöz pedig küldöttség utazott csütörtökön Rómába, azzal a szándékkal, hogy politikai támogatást sürgessen — olyan tervet és intézkedést kérjen, amely perspektívát nyújt a több mint 350 ezer munkanélkülinek, mert a munkanélküliség gondjának felszámolása nélkül nem lehet véget vetni a nápolyi tragédiának. Az ötödik kontinens Egy fegyencszállítmány érkezésének dátumát — 1788 január 26-át — nemzeti ünnepként számon tartó Ausztrália bővelkedik sajátos történelmi-társadalmi vonásokban. A legtöbb sajátság gyökere, hogy Ausztráliában alakult ki legkésőbb a modem civilizáció. A 7,68 millió négyzetkilométer területű földrészen feltehetőleg már jó 40 ezer éve éltek vadászó és gyűjtögető törzsek. Az első európaiak — holland hajósok — csak a 17. századiban pillantották meg partjait. Űjabb száz évbe telt, mire a brit felfedező, James Cook 1770-ben őfelsége nevében brit birtokká nyilvánította a 135- hosszúsági körtől keletre fekvő területeket. De III. György kormánya is csak akkor kezdett némi érdeklődést tanúsítani az új birtok iránt, amikor Amerikát már elvesztette. Ekkor határozta el, hogy „az istenhátamögöt- ti” birtok — miként kezdetben Amerika — jó lesz az Angliának nem kívánatos, bűnöző, nyomorgó, veszedelmes elemek kitelepítési helyéül. Az első fegy'encszál- lítmány érkezésével kezdődött meg az ötödik kontinens betelepítése. Ausztrália története innentől mutat számos rokonvonást Amerikáéval. A brit telepesek ugyanolyan kíméletlen irtóhadjárattal pusztították a 300 ezer főnyi, kőkorszaki szinten élő őslakosságot, mint Amerikában az indiánokat. Tasmá- nia szigetén hírmondójuk sem maradt, a kontinensen számuk két évszázad alatt felére fogyatkozott és sivatagos, bozótos rezervátumokba szorítva tengődnek hiányos állampolgári jogokkal. Üj-Hollandia 1814-ben kapta az Ausztrália nevet- A juhtenyésztő gyarmatokra csak 1850-ben indult meg a nagyarányú bevándorlás, amikor Victoriában kitört az aranyláz. A hat brit kolónia fél évszázadig még külön életet élt. A század végére az erősödő csendes-óceáni gyarmatosító törekvések, köztük a németek megjelenésének árnyékában London sürgetésére egyesültek, s 1900- ban megalakították az Ausztrál Államszövetséget, amely mindjárt önkormányzó domí- niumi státust is kapott. Ausztrália ma a Brit Nemzetközösség független tagja, bár a koronához fűződő jeli- képes viszonyát, a királynő államfői méltóságát megtartotta. Hat autonóm szövetségi államból és két szövetségi területből áll. Kétkamarás parlamentje az amerikai kongresszus elvei szerint működik, de brit mintára miniszterelnöki rendszer van és az alsóházé a vezető szerep. A lakosság még mindig alacsony létszámát — 14,5 millióan lakják — évi átlag 50 ezer fővel növeli a bevándorlást. A brit telepesek 1902 óta érvényesítik „tartsuk meg Ausztráliát fehérnek” jel- szavú faji megkülönböztető bevándorlási politikájukat. Ennek következtében a lakosság 92 százaléka európai eredetű. Külpolitikájában és gazdaságában a II. világháború óta a brit befolyást fokozatosan felváltotta az amerikai. Ausztrália az Egyesült Államok vezette SEATO (Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezete) és ANZUS (Ausztrália, Üj-Zéland és USA) katonai paktumok alapító tagja volt. Az ausztrál kormány az 50-es években öt évre megszakította diplomáciai kapcsolatát a Szovjetunióval, a 70-es években pedig csapatokkal is támogatta az Egyesült Államok vietnami agresszióját. Gazdaságában az amerikai befektetések mértéke 1961-ben már meghaladta a britét. Néhány iparágának (gépkocsi, olajfeldolgozás, vegyipar) szinte kizárólagos a külföldi tőke szerepe, s a kormány nemrég nyitotta meg a bankrendszert is a külföldi érdekeltségek előtt. Igaz, a gazdaság vezető ágazata még mindig a mezőgazdaság, amely 45 százalékkal részesedik a kivitelből. A legutóbbi években feltárt hatalmas ásványi kincsek kitermelése szinte teljesen külföldi tőkével folyik és Ausztrália Japán új, közeli nyersanyagellátója lett. A sokáig csendesen zajló ausztrál belpolitikát egyetlen, annál viharosabb botrány kavarta fel. A brit koronát csak jelképesen képviselő Sir John Kerr főkormányzó 1975-ben példátlan lépéssel leváltotta Gough Whitlam munkáspárti kormányát, miután a polgári ellenzék a szenátusi többségre támaszkodva sem tudott a gazdasági szükséghelyzetre hivatkozva új választást kicsikarni. Azóta a Malcolm Fraser vezette liberális—agrárpárti koalíció kormányoz az angol konzervatív kormányhoz hasonló szellemben. A szakszervezetek megújuló sztrájkokkal szegülnek szembe nemcsak bérkorlátozó politikájával, hanem a jelentős urániumkincs nagyvonalú kivitelével is. Whiitlam botrányos elmozdítása alighanem elfújta egy szépen induló királyi pályafutás első állomását. Londoni bennfentes körökben tudni vélték, hogy az udvar Károly walesi hercegnek szánta várhatóan hosszú trónörökösködése első „munkahelyéül” az ausztráliai főkormányzóságot. A Kerr-ak- ció után mégis jobbnak látták nem ingerelni tovább az ausztrálok érzékenységét. László Balázs Nem etikus a több ezer dolláros nyereség Tőzsdespekuláció Washingtonban Raymond Donovan amerikai munkaügyi miniszter 1981 augusztusában egy állami hivatalával nehezen ösz- szeegyeztethető tőzsdespekulációban vett részt — közölte egy amerikai hírszolgálati iroda. A hír szerint a kormány etikai bizottsága előtt fekvő okmányok egyértelműen bizonyítják, hogy Donovan egy hét leforgása alatt több ezer dollár — 45 százalék — nyereségre tett szert a tőzsdén egy árfolyamváltozásokra épített spekuláció révén. A munkaügyi miniszter szóvivője elismerte ugyan a nyerészkedés tényét, de azt állította, hogy a miniszter értékpapírjait tőle teljesen függetlenül egy ezzel megbízott cég kezeli, amely „megkérdezése nélkül” döntött a 15—50 ezer dollár körüli spekulációs műveletben való részvételről. A miniszter, akit eredetileg azzal vádoltak, hogy egy nagy építőipari vállalkozás elnökeként szoros kapcsolatot tartott fenn az iparágban működő bűnszövetkezetekkel, a Fairchild News Service hírügynökség értesülése szerint ugyanazon a napon, amikor megbízottjai megkezdték a spekulációs részvényvásárlást, 15—50 ezer dollár „kamat nélküli kölcsönt” vett fel a cégtől, amelynek hivatalba lépése előtt elnöke volt.
