Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-29 / 24. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. január 29., szombat 3. Vállalkozó nagyvállalatok A KISVÁLLALATOK NEVÉTŐL hangos az ország. Felsorolni is nehéz volna, hány helyen írják, tárgyalják, mennyi van belőlük, mit csinálnak, milyen szépen virágoznak. Amennyire örvendetes ez — hiszen mi akartuk, s még mindig csak a kibontakozás kezdetén tartunk — annyira visszatetsző az értékelések egyoldalúsága. A legtöbbször úgy beszélnek a kisvállalatokról, mintha semmi közük sem volna a nagyokhoz, sőt — kimondva vagy kimondatlanul — gyakran ott bujkál a véleményekben: bezzeg a mammut- szerVezetek! Azok lomhák és nehézkesek, s alig tudják nyomon követni a világpiac változását. Az Ipari Minisztérium szakértői szerint nagyvállalatról szólhatunk akkor, ha az évi termelési érték meghaladja az egymilliárd forintot, s a dolgozók létszáma több mint ötezret. Kisvállalatról abban az esetben, ha 300 embernél kevesebb dolgozik a cégnél; a kettő között helyezkednek el a középvállalatok. Hozzáteszik, hogy ez kissé leegyszerűsített kategorizálás, mert az ágazattól is függ a megítélés. A nyomdaiparban például már ezer fő felett is nagyvállalatról van szó. Visszatérve az évi egymilliárdos termelési értékre: gondoljuk, nem szükséges nagy képzelőerő annak a megítéléséhez, milyen nagy értékű gépparkra és mennyi forgóeszközre van szüksége egy nagyvállalatnak ahhoz, hogy évi egymilliárd forint fölött produkáljon. (Magyar- ország egész 1981. évi nemzeti jövedelme nem érte el a 70Ó milliárd forintot!) Ezt a gépparkot nem lehet de- rűre-borúra kicserélgetni, még akkor sem, ha a világpiacon hirtelen „hátra arc”-ot vezényelnek valamilyen termék gyártásából. Ilyen értelemben tehát valóban nehezebb helyzetben van a nagy- vállalat, különösen akkor, ha a kisvállalattal állítjuk szembe, már azért is, mert az utóbbiakra az alacsony eszközérték a jellemző. Vagy nincs is gépparkjuk (szellemi kisvállalkozások), vagy ha van is, kevés, s annak a mozgatásával igyekeznek minél többet elérni. MÉGIS HAMIS NYOMON jár az. aki az imént említett objektív körülmények miatt nehézkesnek minősíti a nagyvállalatot. A szakmai hozzáértés, a világpiaci érzékenység és előrelátás, á vezetés művészete éppen abban rejlik, hogy ilyen helyzetben is meg kell keresni annak az útját, miképp lehet — ném kicsi tételekben — boldogulni. A hosszú távú stratégiai elképzeléseket meg a napi rugalmasság követelményeit kell egyeztetni, vagy ütköztetni, s hogy ez az egyeztetés nem eredménytelen, azt a termékszerkezetkorszerűsítési folyamat kibontakozása igazolja, különösen a feldolgozóiparban. Konkrét vállalatokra térve: vajon nem a vállalkozó szellemről tanúskodik-e az, hogy az Ikarus Gyár immár több kontinens autóbuszpiacára betört, az Egyesült Államok több városában is megjelent, vállalva a gyilkos konkurenciával járó kockázatot. Vagy az Egyesült Izzó, amelynek leányvállalata ugyancsak Amerikában működik. A Borsodi Vegyi Kombinát, amely Líbiában épít gyárat, a debreceni Alföldi Nyomda, amely a többi között a svédeknek készít könyveket, természetesen svéd szöveggel. SZÓ SEM RÓLA, előbbre tarthatnánk a termékszerkezet korszerűsítésében, vannak annak helyenként szubjektív akadályai is. (Felkészültebb lehetne a vezetés.) Mégis botor dolog lebecsülni a mammutszervezetek vállalkozó kedvét, s még inkább szembeállítani őket a kicsikkel, hiszen valameny- nyi kisvállalkozási forma közül a vállalati , gazdasági munkaközösség a legnépszerűbb. Éspedig azért, mert — maholnap már klasszikus példa lesz Dunaújváros — gyakran a nagyvállalat is úgy találja, hogy akkor tudja meghonosítani a vállalkozó szellemet a gyárkapun belül, az a legkifizetődőbb, ha az ilyen-olyan feladatok megoldására kisvállalkozásokat hoz létre. Ezért van ma több mint száz vgmk (vállalati gazdasági munkaközösség) a Dunai Vasműnél. A termelő jellegű kisvállalatok. is — az eredeti célnak megfelelően — mind inkább a nagyvállalatok háttériparának a részévé kezdenek válni. „Bedolgoznak” nekik, bonyolult kooperációs kapcsolatok alakulnak ki. A honi ipar nemzetközi versenyképessége nem kis mértékben azon múlik, hogy e folyamat, a nagyvállalati-kisvállalati rendszer miképp fejlődik. Az egész nagyvállalat—; kisvállalat Vita a tsz-szenve- zést követő időszakra emlékeztet, amikor szembeállították a mezőgazdasági nagyüzemet meg a háztájit. Közgondolkodásunk ma már eljutott oda, hogy ez balgaság, hiszen a háztáji óljában a tsz-ből kikerült malac hízik, tsz-táppal etetik, a tsz veszi vissza és adja el, ha vágásra érik... Valószínű, csak idő kérdése, míg a közvélemény megszokja, hogy a nagyiparnak is lehet „háztájija”, mégha kisvállalkozásnak hívják is. A LEGFŐBB SZEMPONTRÓL nem is beszélve: £ nemzeti jövedelmünk nagysága, a jövőnk mégiscsak attól függ elsősorban, miképp boldogulnak azok a milliárdosok. Mármint a nagyvállalatok. (M. L.) Hízók és tápok Avagy: kinek a „készülékében” van a hiba? Ha valljuk, hogy a népgazdaság stabilitásának egyik alapkövetelménye a jó mezőgazdasági kultúra, azon belül pedig az állattartás, akkor ennek a feltételeiről is folyamatában kell gondoskodnunk. Érvényes ez a hústermelésre, a közösre és a háztájira, körükön belül pedig a sertéstartásra, a húsprogram tervszerű teljesítésére. Általános érdek hát a megfelelő tápok, takarmány- keverékek biztosítása. Ismeretes, több nagygazdaság ma már önállóan gondoskodik állománya ilyetén ellátásáról. De a kisebbek, vagy éppen a háztáji tenyésztők köponti ellátásra szorulnak. Ami utóbb bennünket izgatott: a táp, a takarmány- keverék minősége. Hallottuk többfelől, hogy hatásfokuk csökkent, hogy egyszerűen hozzá sem nyúl a jószág az eléje tálalt táplálékhoz. Emiatt, főként a kistermelők, a megyei gabonaforgalmi vállalatot hibáztatták, amelynek igazgatóját, Fodor Sándort, most válaszadásra kértük. — Megvallom, kicsit értetlenül állok a kérdéssel szemben — kezdte beszélgetésünket az igazgató. — Értetlenül, mert közvetlenül hozzánk ilyesféle panaszok, észrevételek nem érkeztek, holott köztudottan harminc- napos garanciával dolgoznak takarmánykeverő üzemeink. A jó munkába vetett hitünket az is erősítette, hogy a mind jobb tápok biztosítása végett két esztendeje minőségi bérezést vezettünk be telepeinken, és rendszeres, visszatérő a feltételek ellenőrzése, a készítmények laborvizsgálata. Ahol havonta háromszor- négyszer hibát észlelünk, vagyis például a táp fehérje-, keményítőtartalma a határérték alatt marad, a dolgozóknak csak az alapbér 75 százalékát fizetjük ki. Jó minőség esetén viszont 20— 25 százalék a többletbér. Elmondta beszélgetésünk alkalmával Fodor Sándor azt is, hogy a Gyöngyösön székelő vállalatnak komoly érdeke fűződik a takarmány- keverékek, tápok minőségéhez, a piac érdeklődéséhez, hiszen az üzemekben évente előállított 75 ezer tonnányi ilyesféle termék közel háromnegyedét kistermelők vásárolják meg a legkülönbözőbb értékesítési helyeken. És így van ez immár negyedszázada, amikor is — állami kezdeményezésre — egyre szélesedő körben megkezdődött a tápok, takarmánykeverékek gyártása, forgalmazása. •— A jelen gazdasági helyzet azonban minden területen az import csökkentésére, illetve „kiváltására” szorítja a termelés legkülönbözőbb szektorait. Ez alól mi sem vagyunk mentesek, éppen a takarmánykeverékek előállítása terén — folytatta az igazgató. — Az import alapanyagok hazaival való pótlása azonban sem laboratóriumaink, sem a METÁF gyakori ellenőrzéseinek vizsgálati adatai szerint nem jártak a tápok minőségi romlásával. Ami észlelhető: a keverékek színének esetenkénti, a felhasznált alapanyagtól függő változása. Előfordul olykor, hogy a táp színe elüt attól, amit például a hízósertések megszoktak. Az egészséges jószágot azonban mindez nem zavarhatja. Ugyanígy nem vezethet egy-egy háztáji, vagy közös gazdasági állomány leromlásához, hiszen a receptúraváltás, hangsúlyozom, soha nem megy a beltartalmi érték rovására. Beszélt a vállalat igazgatója arról is, hogy mindenkor igyekeztek — ma sem más a helyzet! — a fogyasztói körrel jó kapcsolatot fenntartani. Megnyilvánul ez például abban, hogy kérésre szakembereink meglátogatják a megyében működő hústermelő szakcsoportokat, ahol közösen beszélik meg a takarmányozás, a tápok felhasználásának legjobb alkalmazását, felvilágosítási nyújtanak az új készítméTápkeverés Nagy Józsefék hatvani háztáji kisgazdaságában (Fotó: Szabó Sándor) nyékről. Bármely termelő panaszát, észrevételét köte- lességszerűen megvizsgálják, szükség esetén saját állatorvosuk közreműködésével is. Utóbbi miért hangsúlyos? Mert egy-egy állomány leromlása, vagy éppen a jószágok takarmányfogyasztásának csökkenése összefüggésben lehet az állatok gondozásával, esetleg olyan lappangó betegségekkel, amelyeknek könnyen felismerhető jelei nincsenek. Tehát ez az a helyzet, amikor a hiba nem a gyártó vállalat, hanem a készítmények felhasználóinak „készülékében” van. De nem elhárít- hatatlanul...! , Moldvay Győző Gyarapodó szövetkezetek Fejlesztés — zsebből örvendetesen fejlődik a szövetkezeti kereskedelem, vendéglátás Heves megyében is. Falun és városán egyaránt bővül, színesedik a hálózat, a nehezebb gazdasági körülmények, a szűkülő lehetőségek ellenére sem múlik el az év új üzletek megnyitása nélkül. — Vajon hogyan sikerül ez? — kérdeztük dr. Molnár Ferenctől, a MÉSZÖV elnökhelyettesétől. — Áfészeink egyrészt iparkodnak jól gazdálkodni, szüntelenül keresik a legcélravezetőbb megoldásokat. Olyan tevékenységekkel is próbálkoznak, amelyek korábban nem tartoztak mindennapi munkájukhoz, de kellő érzékkel igen jól kamatoztathatók a közösség javára. Ma már nem ritkaság például szövetkezeteinknél sehi az ipari üzem, több helyütt is egyenesen forrása a nagyobb jövedelemnek, amiből aztán sok mindenre futja. Másrészt igen jelentős a tagság anyagi hozzájárulása is a fejlesztésekhez. — Azaz: „zsebből” is segítik a gyarapodást? — Igen. Lényegében erről Van szó. A szövetkezeti tagok részjeggyel, célrészjegygyei, kölcsönnel, nem utolsósorban pedig — mint másutt — természetesen számottevő társadalmi munkával is támogatják az áfészek egészséges törekvéseit. A részjegy a régebbi, kezdettől beszélünk róla. A belépésnek az alapja. Hosszú ideig ez jelentette a legbiztosabb tartalékot, s összességében ma mór mintegy 27 millió forint körüli. A tulajdonosi létszámot tekintve, arányaiban meghaladja az országos átlagot. A célrészjegy újabb keletű, mindössze néhány éves múltra tekinthet vissza. Bár — az előzőhöz hasonlóan — mindenre felhasználható s a tagság számára is tekintélyes hasznot hoz, meglepően mégis eléggé lassan válik népszerűvé. Jóformán csak az utóbbi időkben terjed észrevehetőbben. A tavalyi év végén azonban együttesen már így is meghaladta a 32 milliót, ami komoly támasz szövetkezeteinknek a továbbiakhoz, egyre inkább háttérbe szorítja a pusztán forgóeszközök finanszírozását szolgáló tagsági kölcsönöket. A társadalmi munkák értéke az említettek mindegyikénél szerényebb ugyan, de úgy véljük, hogy az az évi 400—500 ezer forintnyi segítség sem lebecsülendő, amit az akciók során áfészeink elkönyvelhetnek. — Hol a legtöbb a célrészjegy-állomány? — A sorrendben Hatvan az első, utána pedig Füzesabony, Eger és Gyöngyös következik, hogy csupán a legnagyobbakról szóljak. — S mire használják ezeket a pénzeszközöket? — Értesüléseink szerint például a pétervásári áfész a 100 ezer forintos társadalmi munká mellett jobbára egymilliós célrészjegy-összegből létesíti az istenmezeji ABC-áruházat, s hasonló módszerrel szeretne a székhelyén is korszerű, nagy üzletet nyitni a vásárlóknak. A parádiak Sirok község második modern boltjának megvalósításán buzgólkodnak. A hevesiek üzleti gépeket és berendezéseket szeretnének vásárolni legújabban. A füzesabonyi áfész Do- moszlóval. Kápolnával. Lőrincivel, Ludassal, Páráddal, Fétervásárával és Tarnamé- rával közös társulásban, 45 millió forintos beruházással — nem egészen fele részben a szóban forgó célrészjegyekből — jelentős édesipari üzem kialakítását tervezi meglevő épületeinek felhasználásával. Ez utóbbi évi háromezer tonna keksz gyártására vállalkozna. S úgy tudóm, hogy a kivitelezés még az idén megkezdődik. Ugyanekkor a füzesabonyiak —, hogy csupán egyet említsek még — ebben az évben D ormándot ABC-kisáruház- zal is biztatják. (gyóni) M indenki csak így hívja: Ferike. Idősebb, fiatalabb egyaránt. Pedig nem kezdő ő. Éppen az idén lesz pontosan huszadik esztendeje, hogy „hivatásból” tekergeti a buszok kormányát. A garázsban, a telepen, a „cégnél”, ahogy emlegeti, szinte nincs is senki, aki ne ismerné őt. Ha lerakja a „járgányt”, ha javítani kell valamit, ha a műhelyek környékén tesz-vesz. vagy ha váltás után betér egy pohár sörre, mindig ismerősbe, barátba, kollégába botlik: „Szevasz Ferike!” Az egri Volán szinte családias neki: — Hatan vagyunk fiútestvérek, s mindannyian itt kezdtük — mondja. — Mára csak hárman maradtunk, de így sincs sénki, aki a Boros nevet ne ismerné. A „kerék” szeretetét egyébként otthonról, Nagyvisnyóról hoztuk- örököltük. Apánk volt a községi bognár, de mi már gyerekfejjel is inkább a motorok, autók, gépek iránt érdeklődtünk, nem a szekerek, stráfkocsik, hinták kötöttek le. Feri a legfiatalabb Boros fiú. Igaz, a legnagyobb báty lassan nyugdíjas lesz. Egyikőjük Egerben, másikójuk Bélapátfalván él, a többiek ki itt, ki ott. Szétszóródtak, ám 83 éves édesanyjukat mindig fölkeresik Nagyvis- nyón. — Először éppen a Budapest—Nagyvisnyó közötti járaton voltam, még a farmotoros Ikaruszok idején. Tizenkét éve azonban Egerben lakom a feleségemmel, s azóta a helyijárati buszokat vezetem. Nemrég kaptam egy új, automata kocsit. Akadt vele néhány probléma, de olyan nincs, hogy én napokra kiálljak a busszal. Nem szívesen mondom, de van néhány fiatalabb kolléga, aki minden apró-cseprő dolog miatt már szalad a szervizbe, a kocsi meg dek- kol. És ilyenkor, ha nincs meg az óraszám csak csodálkoznak, hogy vékonyabb a boríték! Nálam ilyen nincs. Ha javítanivaló akad, megcsinálom magam. Persze nem a műhelyt igénylő komolyabb szervizmunkálatokra gondolok, csak a kisebb szerelésekre. Nemcsak a munkahelyén, de lakásuknál, a Grónay- tömbben is úgy ismerik Ferit: nincs olyan autó, amit ne tudna megjavítani. Szerelmese ő a motoroknak. Főleg a kicsiknek, a kis Fiatoknak. Neki is van egy, amit fillérekért vásárolt, de ma tízezrekért sem adná oda senkinek. Szabad idejében vagy a garázsában, vagy az almári „birtokon” találni őt. A napi munka után ez számára a kikapcsolódás. Mert a buszsofőr élete sem irigylésre méltó. Napi háromszáz kilométert legyűrni a városi forgalomban, állandóan koncentrálni, s nincs vasárnap, ünnepnap. Hideg ebédek táskából ... Boros Feri éppen húsz esztendeje ül a volán mögött. Százezer kilométereket rótt le az autóbuszokkal és felelősségteljes munkáját — úgy mint a kollégáiét — megszoktuk már, hiszen amikor fölszállunk a helyijáratra talán nem is gondolunk a vezetőre. Természetes, hogy nyílik az ajtó, szól a csengő, s biztonságosan megérkezünk úticélunkhoz. Gondoljunk rájuk! S ha a legkisebbik Boros fiúval találkozunk, ne mulasszunk el köszönni: „Szevasz Ferike!” Józsa Péter Húsz év a volán mögött FERIKE
