Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-22 / 18. szám

6. , NÉPÚJSÁG, 1983. január 22., szombat Valami különös, nyugta­lanító kíváncsisággal, meg- borzongtató csodálattal ve­szem a kezembe mindig a régmúlt idők írásos üzene­tét. A fakuló papíríveket ráteszem a térdemre és nem akarom hinni, hogy a történelem tényeit bámu­lom révedező tekintettel. Gyermekes örömmel mo­solygok, ha a fóliánsok cif­rázott betűit ki tudom sila- bizálni, és ennek nyomán a hangsorok ma is érthető szavakká állnak össze. A felfedezés öröme árad szét bennem, pedig tulajdonkép­pen semmi különös dolog nem történik velem, csak... Az orvosi könyvtár sok érdekes írásos dokumentumot őriz: dr. Tóth Sándorné könyvtárvezető és dr. Mátyus László igazgató főorvos egy ritkasággal (Fotó: Szabó Sándor) a múltam, a nemzeti múl­tunk lép be hozzám a négy fal közé. Vagy én álmodom vissza magam a hajdanvolt időkbe? Teljesen mindegy. Örülök a mára már fel­hagyott betűknek, a cz-nek, az eö-nek, a tc-nek a mar­kánsan komoly „elbocsátta­tott vagy: „felvétetett” ige­alakoknak. Itt van ez a hajdani irat. A címe éppen olyan sem­mitmondó, mintha tegnap írta volna le valaki az „iro­disták” közül: Részletes ki­mutatás. Előtte a zordon III. sorszám, ami jelzi, ez a statisztikai ív csak egy a többi sorából. Lám-lám, nincs új a nap alatt. Az 1877-ben keltezett kimuta­tás tanúsága szerint is tud­tunk mi hajdanán is szép terjedelmű számsorokat összeállítani. Nemhiába mondják: a bürokrácia a Így nézett ki a gyön­gyösi kórház 1838-ban A névadó szobra a mai főbejárat előtt Csavargó, pipametsző, kéjhölgy, kékítőcsináló Térdemen a történelem betűk feltalásával kezdődött el. A is eszembe jut, nem­hiába férne ma már nagyon a gyöngyösi kórházra a fel­újítás, hiszen több mint száz éve hordozzák maguk­ban a falai a betegek nyö­gését, jajgatasát, sóhajait, a fertőtlenítőszerek csípős szagát, a szülő nők vajúdá­sát. Aztán visszafordulok a kimutatáshoz. Azt olvasom, hogy az 1876-ik évről „felmaradt” a kórházban 55 beteg. Az „utóbbi évbe felvétetett” 633. Következik az örömhír: „meggyógyulva elbocsátta­tott” 543. Látszólag mindez csak statisztikai adatok sora. Látszólag. A valóság pe­dig — emberek. Férfiak és nők, fiatalok és öregek, akik életükben éppen úgy örül­tek és sírtak, szerettek és gyűlöltek, szorgoskodtak és lustálkodtak, garasoskod­tak és könnyelműsködtek, mint ma én, te, mi. Aki bölcselkedni akar, még abból a körülményből is sok mindent kiolvashat, hogy a betegek közül a fér­fiak száma 490 volt, a nőké pedig csak 198. A szorgos irodista még azt is „felrótta”, hogy az ápoltak között 3 erdélyor- szági, 9 cseh, 1 bajor, 16 galíciai, 1 karinthiai, 8 morva és 1 steuerországi is nyögdécselt és várta a gyógyulását. A megjelölé­seknél nem volt szívem az egykori helyesírást maira átültetni. Nem hiányzik a betegek kor szerinti megoszlása sem. A legfiatalabbak a 10 éven aluliak, összesen 36-an várták szívirepesve a .szabadulás” óráját. Az élet­kor leszálló ágát is tekinté­lyes számú ápolt jelezte. Az sem akármi, hogy letudta már a 60. életévét 28. a hetvenediket 16 és túlju­tott a nyolcadik évtizeden is 1, azaz: egy „fő”. Manapság sem volna megvetendő egy ilyen kor­közkinccsé lesz Megújul a hevesi múzeum Ebben az egyáltalán nem korszerű épületiben minden tárgy egy áldozatkész, első­sorban másokért élő ember emlékét idézi. Hegedűs Bé­láét, aki kosárfonó mesterből lett autodidakta műgyűjtővé, muzeológussá, aki minden pénzét a múlt relikviáinak gyűjtésére fordította, aki ezért a nemes célért olykor a nélkülözéstől sem riadó- zott. Amit tett, ma már ritka­ságszámba megy: kincses hagyatékát a nagyközségre testálta, kikötve, hogy az elődök tárgyakba kódolt üze­nete a településen élők ja­vára kamatozzék. Mindezért nem kért semmit, nem re­mélt méltatást. Példátlan ön­zetlensége mégsem készte­tett mindenkit csodálatra, írtunk mór arról, hogy örök­ségét hosszú ideig még lel­tárba sem vették, szóltunk arról, hogy ezt az anyagot bárki megdézsmálhatta. Ki tudja mi történt, de az tény, hogy a kollekció megcsap­pant. Mintha olyan hívat- Fotó: lan vendégek vámolták volna Perl meg akik tudták, hogy mit Márton érdemes magukhoz venniük. A söre fintora az, hogy — talán nem értettek a képző- művészethez? — ottmaradt idős Markó Károly Tenger­parti naplemente című fest­ménye, amelyet ötvenezer forintra értékeitek. Járom a termeket, füstö­lögve, bosszankodva, s csak azzal nyugtatom magam, högy a meglevő sovány rész is a jövőt szolgálja majd. Az első lépések Korábbi cikkünk nyomán gyors intézkedések sora szü­letett, a szakemberek feltér­képezték a „dzsungelt”. s Vörös Dezső személyében rá­termett vezetőre is leltek, ö ugyanis nemcsak jól kép­zett humán szakos középis­kolai tanár, hanem a kutató­munka ezernyi kérdése is foglalkoztatja. !— Örülök ennek a megbí­zatásnak, akkor is, ha a hi­vatalos kinevezés csak ja­nuártól szól. A lényeg az, hogy itt szorgoskodhatok, s lehetőségeimhez képest ren­det teremthetek. Tennivaló akad bőven, hiszen még csak az első lépéseken jutottunk túl. A gonddal válogatott, az ésszerűen selejtezett gyűjte­mény 8400 darabból áll. En­nek egy része — igaz, nem megfelelő környezetben — megtekinthető. A polcokon valóban ott sorakoznak a szemet gyö­nyörködtető darabok. Emiit egy Miska-kancsó, amott va­dásztülkök, távolabb egy komától, nem messze tőle a köpülők, az ivócsanakok. Va­lamennyi az egykori nép- életre utal, a hajdani hétköz­napok örömeiről, bánatairól tudósít. Igaz, a „tálalás” nem elbűvölő, de hát az a fon­tos, hogy a betérők mara­dandó élményekkel gazda­godhatnak. Tengernyi feladat Minden helyiség újabb meglepetéssel fogad. Nem könnyű az eligazodás, de a tekintet szabadon kalandoz­hat, van mit pásztáznia. El­időzhet az 1914-ben kezdődő világháború orosz hadifog­lyainak fafaragványainál, az oly sok életet kioltó kardok­nál, az egykori újságoknál, a belelapozására csábító köny­veknél. Az utóbbiakból majd 1400 darab van. Érdekes, hogy mindössze 15 ezer fo­rintra becsülték ezeket, ön­kéntelenül is felvillan ben­nem az ötlet: ennyit én is készségesen fizettem volna, már csak azért is, mert a gyűjtemény sokkal többet ér. Nem hagy nyugodni a kétkedés ördöge, folyvást azt sugdossa: túl alacsony­ra tették a mércét. S már sorjádzük is a következő átlag. Mintha mostanában nem lenne már ilyen bő­kezű hozzánk az élet. Amikor pedig beleolvas­tam a foglalkozások felso­rolásába, valósággal meg­hökkentem. Tessék megmondani, mit csinált az, akinek a mester­ségét így határozták meg: csapó? Kettő is akadt kö­zöttük a kórházi osztályo­kon. 'Mert, hogy 6 csavargó és 40 (!) koldus is nyöször- gött az ágyakban, ez a tény nekem semmi meglepetést nem okoz. Az a fogalom sem,' hogy: cseléd. Legfel­jebb a számuk: 115-en vol­tak. Ha meggondolom, csu­pán az ő adatuk többet árul el a száz évvel ezelőtti tár­sadalmi állapotokról, mint akár két, jói sikerült törté­nelemóra a gimnázium har­madik osztályában. Nem hagyhatom ki, a szorgos statisztikus ezt is felírta: kéjhölgy 6. Az olyan foglalkozásnak már a hangsora is felvidá- mít, hogy: kékítőcsináló. Tessék ízlelgetni ennek a hangulatát. A pipametsző ugyan titokzatos mesterség­nek tetszik, de a „szögverő” sem marad el tőle, ahogy az „eczetfőző” sem. Sok mindenről árulkodik az a szám is. hogy statiszti­kailag a katonaállomány vezetett, mert 112 egyenru­hás „vitéz-úr” szorult ápo­lásra abban az évben. Akad még egy érdekesség, ami akkortájt nagyon „kö­zönséges” foglalkozás lehe­tett, hiszen még volt ten­gerünk — matróz is került a gyöngyösi kórházba. Ennyit a Részletes kimu­tatásról, amely a büszke III. sorszámot viseli az 1877-es évről, Gyöngyösről. Nagyon sokáig lehetne még a benne rejlő történelmi üzenetet elemezni. Pedig azóta csak száz év telt el. És mégis... micsoda kü­lönbséget érzékelhetünk éle­tünk mai és tegnapi körül­ményei között. Érdemes végiggondolni. G. Molnár Ferenc kérdés: vajon miért? Az se lelkesít, hogy a régészeti anyagot nem is „forintosí­tották”, az egész ládákba zsúfolva hever. Mi tagadás, van itt tenni­való, méghozzá tengernyi. Közelebb az ifjúsághoz Csak az a biztató, hogy ez az agilis pedagógus nem­csak ígéretes terveket dé­delget, hanem azok egy ré­szét már valóra is váltotta. — Nem feledkeztünk meg a fiatalokról, a diáksereg­ről, hiszen bennük kelthető fel leginkább a múlt iránti vonzódás. Jó kapcsolat for­málódott a helybeli iskolák­kal, a «íevélők megértették törekvéseimet. A múzeumi és műemléki hónapban meg­hirdettük a régiségek gyűj­tésének hetét. Ebben a moz­galomban igen sokan részt vettek, s jó néhány figyelem­re méltó tárgyat gyűjtöttek össze. Annak is örülök, hogy több történelemórát tartot­tak itt, s a tanárok a hely- történeti jellegű emlékeket népszerűsítették. Ügy vélem, ezen az úton kell továbbha­ladnunk, hiszen a mostani diákokból itoborzódik a majdani látogatók zöme. Emellett együtt szeretnénk működni a különböző intéz­ményekkel, üzemekkel, a szocialista brigádok tagjaival is. Támogatjuk a kisköreie- ket, ebben a faluban egy ki­állítóhelyet szeretnének lét­rehozni. Bízom abban, hogy helyes irányban indultunk el. s lehetőségeinkhez képest mindent megteszünk azért, hogy egy értékes hagyaték közkinccsé legyen, hogy az itt élők közül egyre többen fejtsék meg a múlt üzenetét, s méltassák Hegedűs Béla ál­dozatkészségét, akiről egy­szer talán még utcát nevez­nék él ezen a településen. Megkésett adósságtörlesz­tés lenne, de illene ... Pécsi István

Next

/
Oldalképek
Tartalom