Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-28 / 303. szám

4. — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1982. december 28., kedd MINDENNAPI NYELVÜNK Úgymond A televízió nem is oly ré­gen érdekes portréfilmet su­gárzott. Ebben az adásban többször is szerepet kaipotrt a címbeli nyelvi forma, s nem is védetüenül. Éppen napjainkban tapasztalhatjuk, hogy közbevetésként írásban is újra elevenedik a szótára­inkban a ritka és kissé régi­es minősítéssel jelzett össze­tétel. Vannak, akik felesleges tölteléknek tekintik, pedig mondatszói értéke mellett a szószerinti vagy közvetett idézetben a mondanivaló, a közlés árnyaltabbá tételét is elősegíthetjük vele. Isko­lai tanulmányaink során idéző mondatként Arany köl­teményében olvashattuk: „Hadd látom, úgymond, mennyit ér / A welszi tarto­mány” (A welszi bárdok). Hogy mai írásos nyelv- használatunkban milyen gyakran fel-feltűnik, arról ezek a szövegrészietek ta­núskodnak: „Programjai, úgymond, konkurrálnak a kultúrházak kínálatával” (Magyar Nemzet, 1982. szept. 7.). — „A tervek szerint két tornaterem is épül a város­ban úgymond, társadalmi összefogással” (Népsport, 1982. okt. 10.). — „Mert — úgymond — megkérdőjelezi a magyar dráma egészét” (Élet és Irodalom, 1982. dec. 3.). — „Nem lehetett szen­vedő alanya a szó- és írás­beli diskurzusnak, amely, úgymond, hivatott eldönteni, vajon fejlődött-e” (Könyv­világ, 1982. 11. sz.). — „Szé­lesre tárta (Sütő András) az ablakot, amelyet — úgymond — nem ő: az idő vágott a múltra” (Napjaink, 1982. 12. sz.). Az idézett szövegrészietek nemcsak arról árulkodnak, hogy ma már az Írásbeli közleményekben milyen, gya­kori az úgymond használata, hanem arról is, hogy meny­nyire változatos a használati értéke. Az eredeti nyelvi szerep árnyaltabbá vált: az üres közibevetés mellett, „tartalmasabb” mondandójá­val hívja fel az olvasó fi­gyelmét. Egyrészt értelmez, másrészt kiemel. De elég gyakran csak az üres fon­toskodás áruló mozzanataként kerül ajkunkra és toliunkra. Sokan a gunyoroskodás sze­repkörébe Is belevonják. Újabban mintha éppen a szóbeli megnyilatkozásokban gyérülne a használata. A gyakori véle való élés pedig modorosnak tetszhetik. He­lyette ezek a nyelvi formák jelentkeznek beszélgetésednk- iben: amondó vagyok, mon­dom. Talán ezért is sokall- hattuk a portréfilmiben is a csonka idéző mondatként közbevetett úgymond sorjá- zását. Dr. Bakos József „Orosz tél” Dmdtrij So6Ztakovics „Araniykor” című balettjének nagyszínházbeli előadásá­val szombaton este megnyílt a moszkvai „Orosz tél” mű­vészeti fesztivál. A Bolsoj a január 5-ig tartó fesztivál során még egy rendkívül érdekes ese­mény színhelye lesz: itt mu­tatják be Szergej Prokofjev „'Eljegyzés a kolostoriban” című operáját. Felújított rendezésben ad­ják élő a „Pikk dámát” — Csajkovszkij operáját, vala­mint Muszorgszkij „Hovans- csináját”. Az „Orosz tél” a csúcs­pontja annak az egész éven át tartó művészeti fesztivál­nak, amely „Népek barátsá­ga” címmel az óesztendőben az egész Szovjetunió terüle­tén folyt le az állam fenn­állásának 60. évfordulója tisztéletére. A rendezvény- sorozat, amelynek keretében az ország szinte minden te­rületén megismerkedhettek a művészet kedvelői a többi köztársaság és autonóm te­rület művészetével is, több mint 10 regionális fesztivál keretében csaknem 150 mil­lió nézőt vonzott. Egy hét... ÉLETET AZ ÉVEKNEK. Karácsony előestéjén, december 24- én sugárzott műsort a nyugdíjasoknak a televízió az „Életet az éveknek” sorozatában. Felvételünkön Kovalik Károly be­szélget Páger Antallal és Gobbi Hildával, akik bár nyugdíja­sok, egyáltalán nem élnek „nyugdíjas” életet (Fotó: Friedmann Endre) Gyermekeknek - felnőtteknek Én nem tudok haragudni a „róka lelkű báty ... ”-ra se a Toldiban, se a Három sza­bólegények című mesejáték­ban. Ezek az idősebb testvé­rek ugyanis olyan gonoszak, hogy kimondottan jót tesz­nek a kisebbik fiú testvé­rükkel. Mert gondoljunk be­le; ha György, a rókalelkű báty nincs, akkor nincs Tol­di Miklós sem, kinek vitézi tetteit századokig regéli a nép, aki el nem űzetvén ha­zulról, maradt volna erős parasztlegény névtelenül, megíratlanul bízvást. Vagy itt van a Posztó deák esete. Ha a fivére nem akarja ki­forgatni a jussából, akkor nem lesz belőle főbíró, me­sehős, hanem csak egy név­telen kis mekmek. Nem ta­lálkozik bújdosásában a há-" rom szegény .szabólegények­kel, akiből az egyikét, lévén az csudaszép leányzó, asz- szonyául is vesz, hogy bol­dogan éljen, míg meg nem hal. És főleg, ha nincs az aljas lelkű báty, hát nincs, nem lett volna-e kedves-bájos, szívvel és értelemmel (!) ké­szített karácsonyi mesejáték műsor — főidőben gyerme­kéknek, akik majd felnőttek lesznek és felnőtteknek, akik ez időre örömest váltak is­mét gyermekké. A Három szabólegények már hoztak sikert gyermekszínpadon és csak csodálkozni lehet, hogy vajh’ miért váratott magára ily sokáig a megfilmesítése, mikor a gyermekfilmek hiá­nya és a téma látványossá­ga is ott kopogott már jó ideje a televízió kapujában. No, persze sem nem okos, sem nem tisztességes dolog a megcsinálton számonkérni azt, hogy eleddig miért nem, sokkal bölcsebb inkább örül­ni, hogy Babay József szín­műve, Katkics Ilona hozzá­értő — kamerához és a me­séhez érző — rendezésében végre képernyőre került. Szép, forgatagos operatőri munká — mindenféle és itt felesleges kamera-bravúrok nélkül — és szép, tiszta, gyermeki játék a komolyan játszó színészektől. Pap Ve­ra, Vajda László, Paudits Béla, mintha a meséből lép­tek volna elő. Helyei László is kellően, de mértéktartóan volt gálád. Nagy Gábor iga­zi mesehős volt, a főbírót formázó Kovács János pedig remek telitalálat, a figurát illetően. De a többi, az igen népes és szorgos szereplő- gárda is megérdemel, sőt ki­érdemelt minden dicséretet a kedves, andalító, tanulsá­gos, fordulatos, s a meséhez illően a végén mindent jóra fordító játék okán. Jólesett gyereknek lenni újra, — és nem gyermek­ded módon. Gyurkó Géza Tanulságos ajándék A karácsonyi — egyéb­ként meglehetősen szerény — műsorválasztékot gazdagí­totta az az ajándék, amelyet a Román Televízió magyar nyelvű adásának szerkesztő­ségétől kaptunk. Négy rész­ben tekinthettük meg Arany János elbeszélő költeményé­nek, a Toldinak tévéváltoza­tát. Csak dicsérhetjük Cselényi László rendező vállalkozását, hiszen olyan értékekre hívta-----------------­A K ÉPERNYŐ ELŐTT «.________________, fel figyelmünket amelyek­ről mi itthon bizony nagyvo­nalúan megfeledkeztünk. Nemcsak az oktatásban, ha­nem jelen-központú irodalmi életünkben is. Valljuk meg, ritkán gondolunk e nyelvmű­vész napjainkban is kivéte­les rangú alkotásaira, holott ezek legalább olyan frissek, elbűvölőek, mint keletkezé­sük idején. A legszigorúbb ítész is megbabonázva gyö­nyörködhetett a költő ár­nyalt kifejeeésmódjában, jel­lemformáló, hangulatterem­tő készségében, varázslatos formai eszköztárában, festői leírásmódjában, mesélő adottsággal ötvözött drámai erejében, jelenleg is ham­vasnak tűnő formai lelemé­nyeiben. Erre döbbentett rá az a tolmácsolásmód, amellyel méltán büszkélkedhet Nemes Levente, a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház tag­ja. Lemondott a hatásosság minden látványos fogásáról, számára csak a nagyszerű mű létezett, s ezt szerettet­te, ezt csodáitatta meg ve­lünk, hiánytalanul villantva fel árnyalatokban gazdag orgánumával ennek ezernyi erényét. Szép küldetésével még a feldolgozás hibáit is halvá­nyította. Olyannyira, hogy nem zavart bennünket az erőszakolt és meglehetősen sovány képi megjelenítés, s rendezésbeli tévedések sora. Arra mindenképpen felhívta figyelmünket, hogy ne le­gyünk ilyen krőzusan pazar­lók! Miért ne lehetne ebből az alkotásból egy épkézláb hazai tévéfilmet készíteni. Úttörő jellegű kezdeménye­zés lenne, s követhetné any- nyi más, hiszen hajdani író­ink, poétáink számos munká­ja várt eddig hiába arra, hogy milliók közkincsévé te­gyük. Mindannyiunk okulá­sára ... (pécsi) Eszközök uralma? A Telefonpapa című ifjú­sági tévéfilm nagyon jel­lemző visszásságot pécéz ki. Sokszor ugyanis néhány esz­köz fontosabbá válik annál a tartalomnál, amit közvetít: a telefon érdekesebb lehet, mint maga az emberi hang. Felgyorsult életünkben egyre kevesebb idő jut arra, hogy gyermekeinket saját magunk neveljük, rábízzuk őket má­sokra, vagy éppen a vak vé­letlenre. Mindkét szülő dol­gozik a legtöbb helyen, nincs arra mód, hogy iskola után személyesen mondjuk el számukra az atyai és anyai intelmeket, vagy keverjünk le egy makarenkói pofont. És akkor — ha van egyálta­lán — marad a telefon, ami­vel ellenőrizni lehet, mint valami hosszú köldökzsinór­ral, hogy a csemete mivel foglalatoskodik. Katkó Ist­ván ezt az ötletet bontja ki, „végigzongorázva” a lehető­ségeket, mi minden történ­het, ha a szülő csak hallja a gyermek hangját, de nem látja, hogy mit is csinál. Nem csoda, ha a főhős, And­ris, telefonon keres magának barátokat, ha eladja a nem létező zongorát. S jön a nagy fordulat, olyan lakásba köl­töznek, amely nincs bekötve a távbeszélő hálózatba. Az eredmény? Tanácstalanság, pánik, lehetetlen helyzetek. S a mindent feloldó játék: egymás melletti szobákból is föl lehet hívni egymást. Ám, mi van ott, ahol még a telefon sem áll rendelke­zésre, még ezzel a zsinórral sincs összekötve a felmenő és az utód? Hát bizony több figyelem és energia szüksé­ges, hogy a rendelkezésre álló időben ne jelezzen ál­landóan foglaltat a „vonal”. (-bor) Catherine Regnier: Az utolsó rendelés A földalatti vasút akná­jában hűvös van. Dohos pincelevegő. Citromszínű fény színezi sárgára az uta­sok arcát. Tömérdek arc. Tolongás. Jéghideg léghuzat. Hagyom, hogy hajtsanak, akár egy állatot a csordá­ban. Biztonságban érzem magam. Még nem történhet velem semmi. Szombat dél­után. Odakint a szokásos nagy­városi csúcsforgalom. Villa­mosok robognak csörömpöl­ve. Káprázatos autók. Em­berek. Ragyogó égbolt. Nem kell messzire men­nem. Nem sietek. Még visz- szafordulhatnék. Senki se kényszerít rá, hogy meg­tegyem, amire elhatároztam magam. Teljes három hónap kellett hozzá. Ralf rámkiál­tott: — Mire vársz még? Csi­nálnunk kell valamit! Még­pedig azonnal. Vagy szeret­nél egy gyereket, akit egyi­künk sem akar? Akit gyű­lölni fogunk, mert léte vál­tozást kényszerített ki, amit senki... — ... amit senki... Mit akarsz ezzel mondani? — Értsd meg végre! Nem szeretném, ha egy gyerek révén kényszerülnék a há­zasságra. Ahhoz szerelem kell. — Hát nem szeretsz? — Természetesen szeret­lek. De nem akarok meg­nősülni, legalábbis most még nem. Nem érzem magam elég idősnek és érettnek hozzá. És a kényszerházas­ságok legtöbbször katasztró­fával végződnek. ízt már tudhatnád! — Igen. — Tehát mi lesz? — Megteszem. — Mikor? — Hamarosan. Nem akartam és nem tud­tam megérteni, hogy a gyer­mekemet — a gyermekün­ket — nem szülhetem meg. Olyan végtelenül boldog voltam vele. Soha nem ju­tott volna eszembe, hogy a gyerek Ralinak és nekem egyszer probléma lesz. Végül is szerettük egymást. És egy gyermek, úgy hittem, még szorosabban egymáshoz köt­ne bennünket. Hogy beszél­hetett hát Ralf kényszer- házasságról? Három hónapig halogattam a döntést. Aztán hagytam, hogy Ralf beadjon egy in­jekciót. Ralf orvos. Számára nem probléma ilyesmit meg­szerezni. De az injekció nem használt. Titokban örven­deztem. Azonban nem so­káig. Ahogyan Ralfot a leg­utóbbi hetekben megismer­tem, gondolhattam volna, hogy mindenre elszánta magát. Ügy tűnt, hogy már semmi mást nem szeret, csak a szabadságát. És ezért egy embernek nem volt sza­bad megszületnie. Az antracitszínű falak göröngyösek, szárazak. Óriási faragott kövek tornyosulnak előttem, csupán a világos ablakkeretek törik meg sorukat. Kis fekete válltás­kámat magamhoz szorítom. Legalább az maradjon meg nekem. Még két hónap, és már látszana rajtam. Nekem nem számított volna, hogy nagy hassal szaladgálok. Elkép­zelem, milyen jól és bizton­ságosan érezheti magát az ember a testében egy gyer­mekkel, aki növekszik és mozog. Valamikor az elkö­vetkező hetekben lehetett volna az esküvőnk, ha ... igen, ha ... ötemeletes épület úszik be a látómezőmbe. Már látom a nagy barna kaput, két ol­dalán fehér zománc négy­szögek — az ebben a házban praktizáló orvosok táblái. Fehérségük megborzongatja a hátamat. Kórházra emlé­keztet az egész, injekciókra és szikékre. Hogyan odáz­hatnám el még tovább? Ralf azt mondta, nem tart so­káig. Legfeljebb fél órát. Aztán mindennek vége. Nem nőgyógyász, de azért ért hozzá, mondta. Hirtelen ál­lati félelem fog el. Szeret­nék elszaladni, messzire, minél messzebbre innen, sze­retnék nem itt lenni — meghalni. Jobb kezemmel belecsimpaszkodom a fekete táskába. Még megvan. És ezzel még megvan a lehető­ségem is, hogy meghaljak. Ez a gondolat annyira meg­nyugtat, hogy nem csinálok semmi ösztönöset, semmi feltűnőt. Belépek a házba. A rendelők csengőinek hangja harsány és közönséges. Ralf. Egyenes, fiatal arc. Tengeri homok színű bőr, szürke szemek, telt, puha ajkak. Arcának jobb felét zsinóregyenes forradás, a hagyományos ostobaság bé­lyege: egy kardvágás osztja ketté. Ralf büszke rá. Mi mindenre büszkék az embe­rek! — Gyere be — mondja mosolytalanul. — Hogy vagy? — Köszönöm, jól. — Na jó, akkor kezdhet­jük is. Ez az első eset, hogy fel­kerestem a rendelőjében. Előtér, váró, két egymás melletti kis kezelőszoba. Vi­lágosszürke falak, szokvá­nyos íróasztal, elefántcsont­színű műszeresszekrények, pihenőágy. És éterszag, mint minden rendelőben. — És te hogy vagy? — kérdezem mosolyogva, mi­közben letelepszem vele szemben a betegszékbe. — Én is jól, köszönöm. Füstöl és engem néz. Ám a pillantása, úgy tűnik, ke­resztülhatol rajtam, mint a röntgensugarak. Hirtelen az elesettség leterítő érzése ha­talmasodik el rajtam. Tekin­tetem, úgy látszik, nem in­dítja meg Ralfot. Mosolyom viszonzatlan marad. Már nem létezem a számára? Már nem szeret? Ha így van, akkor kezdje el máris. (Folytatjuk) Ma temetik Louis Dragont Franciaországban nagy megrendülést keltett Louis Aragon halála, s a francia politikai, kulturális és tár­sadalmi élet vezető szemé­lyiségei nyilatkozatokban méltatták életművét. A rá­dió és a televízió külön mű­sorokat szentelt emlékének. Mitterrand elnök többek kö­zött kijelentette, hogy az ország egyik legnagyobb író­ját vesztette el. „Louis Ara­gon századának fia volt. A legbensőbben átélte annak fájdalmait és reményeit. Költészetének varázslatos ereje és hatalmas életműve nemzeti irodalmunk élvona­lába emelte őt” — hangsú­lyozta Francois Mitterrand. A Francia Kommurtdsta Párt Politikai Bizottsága nyilatkozatában rámutat, hogy Aragon rendkívül gaz­dag és sokrétű irodalmi munkásságával, másrészt az­zal, hogy mindvégig elköte­lezett alkotója volt a világ megváltoztatásáért folyó harcban, egész korára rá­nyomta bélyegét. Az írót — akinék végaka­rata szerint temetése nem lesz nyilvános — ma délután helyezik örök nyugalomra Elsa Triolet mellé. Dudaiskola Dudaiskola kezdődőit héttőn Kaposvárott, a mezőgazdasági főiskola kollégiumában. A So­mogy megyei művelődési köz­pont által rendezett taniolyam négyéves múltra tekinthet visz- sza. s országszerte egyre na­gyobb Iránta az érdeklődés a népzcnekedvélők körében. Ezút­tal rekordlétszámban, több mint százötvenen jöttek el az ország minden tájáról, hogy tökélete­sítsék tudásukat a népi hangsze­rek megszólaltatásában. A de­cember 31-ig tartó dudaiskolán a dudások mellett tekerőlantosok, furulyások, tamburások, citerá- sok is részt vesznek. Oktatásu­kat — kezdő és haladó fokon — a népi hangszerek neves szak­értői és művelői vállalták.

Next

/
Oldalképek
Tartalom