Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-11 / 291. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. december 11., szombat Gylmesl Lajos: Szentendre Szurcslk János: Barna kapus ház TÁJKÉPEK A HATVANI GALÉRIÁBAN Szabad-e ma...? ISMÉT: KÓRHÁZ A VAROS SZÉLÉN ÉS A DERÉK DERRICK Új sorozatok, krimik jövőre a képernyőn Bár még a tévés „főszezon” hátravan, hiszen most jön csak a karácsonyi, szilveszteri hajrá — azért már az is érdekel bennünket — mit hoz a jövő? És mivel a legkönnyebben a tévé filmfőosztályán tájékozódtunk — íme, közreadjuk, amit megtudtunk: Szabad-e ma — az űrrepü­lőgép, a több robbanófejjel ellátott atomtöltetű rakéták, a nukleáris üzemanyaggal hajtott tengeralattjárók, a lézer, a világgazdasági re­cesszió nullpontja közelében — klasszikus ecsetvonások­kal tájképet festeni? Hát persze, hogy szabad? Ki til­taná meg? De érdemes-e? Ezen már illik eltöprengeni amikor a Hatvani Galéria falain hat­vanhárom jeles művész al­kotásait nézegeti, méregeti az ember. S lévén a nézegető ember nagyjából tudatában a XX. század végén rá leselke­dő szörnyűségeknek, gondol­kodóba esik. Nem tette-e idejétmúlttá a történelem a tájképfestészetet? Ember Mária a Magyar Nemzet hasábjain a Zagyva­parti városban immár ötödik alkalommal megrendezett tájképfestészeti biennáléról szólva azt mondja, hogy „nin­csenek kiöregedett témák, csak elavult szemléletmódok.” Bizonyára igaza van, de hát miért ne lehetne elavult szemléletmódnak nevezni ha valaki közérdeklődésre szá­mot tartó pillantását egy ódon falusi ház barna kapu­jára veti, vagy a Hortobágy peremén kalandoztatja? Tehát szabad-e ma tájkép­festészettel rabolni egymás idejét, ez itt a kérdés? Tulajdonképpen ezt a kér­dést teszi fel Kristó Nagy István is, aki a kiállítás jó ízléssel elkészített katalógusá­nak előszavában így ír. „Most pedig az a kérdés, hogy a polgárság letűnésének idején van-e még létjogo­sultsága ennek a műfajnak? Szembe kell néznünk a prob­lémával a tízesztendős Hat­vani Galéria országos jelen­tőségű kezdeményezésének, a Magyar tájak kiállításának immár ötödik alkalmával is __” H át akkor nézzünk. Néz­zük először azt, hogy maga az intézmény amely lehető­séget teremtett a biennálék- nak, jó ügyet szolgál. Egy évtizede olyan kulturális centrummá vált nem csupán Hatvannak és környékének, hanem Heves megyének is, amely a képzőművészet mel­lé felsorakoztatva a zene, az irodalom, a színház és elő­adóművészet barátait és je­les képviselőit, ablakot nyi­tott a kortársi szellemnek. Ma a hatvani műhely. Heves megyénk egyetlen országo­san is számon tartott kultu­rális fóruma. Az ötödik alkalommal megrendezett tájfestészeti tárlat szintén felsorakoztat­ta a műfaj színe-javát. Ha visszatekintünk az 1974 óta díjazottak névsorára, olyan nevekkel találkozhatunk, mint Holló László, Borsos Miklós, Chiovini Ferenc, Csohány Kálmán, Kóka Fe­renc, Bernáth Aurél, V. Ba- zsonyi Arany. Kétségtelen, hogy a kiállítások anyagá­ban a hagyományőrzés fontos momentum. Az idén mintha az értékmegőrzés mellett — lásd Patay László aranydip­lomáját, Kurucz D. István kitüntető érmét — bizonyos új értékek felé való orientá­lódás is végbement volna. A tájat másképpen látó és fes­tő művészek, mint például Kiss Zoltán László és Lóránt János második díjai azt jel­zik, hogy hagyomány és meg­újulás egészségesen ötvöző­dik Hatvanban. Jelzi az egri Magyar Ist­ván belső szintetizáló erővel megjelenített képe, Valkó László meghökkentően-meg- gondolkodtató csészényi ten­gere is, hogy a galéria nem zárkózik , el az újat hozó tö­rekvések elől sem. A kérdés azonban így is kérdés marad. Mai problé­máinkkal, hogy egyezkedik, avagy hogyan válaszol rájuk a megfestett táj? Olcsó szel­lemesség lenne azt mondani: sehogy. Nehéz képekről írásban vé­leményt nyilvánítani, mivel a képzőművészet éppen attól képzőművészet, hogy ne le­hessen pontosan szavakkal elmondani a látottakat. Még nehezebb, illetve még koc­kázatosabb összegző véle­ményt mondani olyan ügy­ben, amelynek nyelvezete nem nyomtatott betűkkel, ha­nem ecsettel fogalmazódik. De nem is hiszek abban, hogy képeket le kell fordíta­ni füllel felfogható monda­tokra. Azt a véleményt azonban meg merem kockáz­tatni, hogy napjainkban a tájfestészet ürügy. A táj megjelenítésének el­sődleges funkciója helyett, ma az a döntő elem, hogy hogyan gondolkodik az alko­tó a maga — mint társadal­milag meghatározott lény — és a természet viszonyáról. A kiállítást végignézve úgy érzem, elkötelezetten ember­ségesen. És itt lehet és kell visszakanyarodni az alap­kérdéshez, szabad-e ma táj- tékep festeni? Igen, szabad. Szabad hitet tenni, egy emberszabású, lakható, mesékkel, csodák­kal, színes álmokkal, vagy szürke gondokkal telített környezetről. Számomra ezt tette meg a Hatvanban rendezett ötödik tájfestészeti biennálé, és ezért mindenképpen köszö­nettel tartozom művészek­nek, szervezőknek és rende­zőknek egyaránt. Szigethy András Onedinék tízszer Mindenkit megnyugtatha­tunk — Onedinék családi bonyodalmai és egyben az angol ipari forradalom his­tóriája újabb tíz részben folytatódik, és azoknak sem kell elkeseredniük, akik kedd esténként a nemrég véget ért csehszlovák pro­dukció, a Kórház a város szélén hőseiért aggódnak. A tévé az új esztendőben újabb hét epizódot sugároz. Űjabb ismeretségekre is szert tehe­tünk. Találkozhatunk a fran­cia zene, egyáltalán az egye­temes operett-történet óriá­saival, Jacques Offenbach- hal, az Orfeusz az alvilág­ban komponistájával, az életéről forgatott hatrészes filmben. Az irodalom halha­tatlanjai közül ezúttal Vol- taire-t érte utol a „végzet”, igaz, mozgalmas, intrikák­kal, fordulatokkal tűzdelt napjai ideális témát kínáltak a francia stáb számára, amely hat estére ígér tartal­mas szórakozást. Az olaszok jegyzik Jack London ma­gyarul is megjelent Martin Eden című regényének adap­tációját. Sugározzák majd az ugyancsak irodalmi alap­anyagra építkező Skarlát betűvel-t is. N. Hawtome négy folytatásban képernyő­re kerülő alkotása a XII. századi puritán Bostonban játszódik, lényegében egy házasságtörés és a büntetés krónikája. Az ír munkás- mozgalom históriájának fel­vázolását tűzte ki céljául a Strumpet City — Bűnös vá­ros című ír tévésorozat, hét részben. A főszereplő régi ismerősünk: Peter O’Toole. Négy nemzet: egy zeneszerző Előreláthatólag láthatjuk majd" a valóságos sztárpará­déval kérkedő, nagy nemzet­közi összefogással készült Wagner-sorozatot is. A nagy német zeneszerző viszontag­ságos életét magyar—angol- német—francia összefogással vették fel, olyan színészek közreműködésével, mint Va­nessa Redgrave, John Geil- gud, Gálffi László és a cím­szerepben : Richard Burton. A sorozat nyolc epizódból áll. A krimikedvelők ismét ta­lálkozhatnak Petrocellivel, Derrick felügyelővel, újabb kalandba invitálják a Tett­hely és a Célpont hősei, de új izgulnivaló is akad. A belgáktól vettük A te Clau- diád című háromrészes fil­met, amelyben egy rejtélye­sen eltűnt ifjú hölgyet ke­resnek ... Agatha Cristie, megannyi „örökzöld” bűn­ügyi történet kiagyalója, Mi­ért hívták Evans-t? című könyve a háború előtt ná­lunk is megjelent. S mivel világszerte javában folyik a krimikirálynő újrafelfedezése, szinte természetes, hogy a tévé sem feledkezik meg róla. Az angolok hatrészes sorozatot forgattak ebből a regényéből, amelyet jövőre tekinthetünk meg mi is. Ki- lienc alkalommal jelentkezik majd az Izgalmas élet című lengyel sorozat, amelynek hőse egy szimpatikus, állan­dóan úton levő újságíró — aki minduntalan más-más bűnügy kellŐ6 közepén talál­ja magát. A BBC-től vásárolt Shakes- peare-drámák közül ismét láthatunk néhányat. A ter­vekben az V. Henrik, a Min­den jó, ha jó a vége, az Athéni Timon, illetve a Makrancos hölgy legújabb igényes feldolgozása szere­pel, az angol színpad leg­nagyobb sztárjainak közre­működésével. Ha szombat, akkor a Maláji tigris Szombat délutánonként hat alkalommal hozza lázba bizonnyal a fiatalokat a Ma­láji tigris című olasz soro­zat, amelynek filmváltozata a mozikban is szerepelt. A maláji nemzeti hősről ké­szült izgalmas, kalandos tör­ténet mellett ugyancsak moz­galmas történeteket ígér, az Államhatár című szovjet sorozat is. Ez négy epizódot mutat be a határőrség tör­ténetéből. A franciák Éjsza­kai ügyelet című, hat foly­tatásból álló munkája a pá­rizsi éjszakában szolgálatot teljesítő orvosok történetfüzé­re. Egy második világháborús titkos irattár anyagának megszerzése körüli bonyo­dalmakról szól az a 13 ré­szes NDK-beli sorozat, amelynek A halál archívu­ma a címe. Az életművet bemutató sorozatokban szombat éjsza­kánként többek között Vis­conti, René Clair, Nyikita Mihalkov, Yves Montand és Jancsó Miklós leghíresebb filmjeivel találkozhatunk. Vasárnap délutánonként ve­títik majd Csortos Gyula, Bán Frigyes, Szmoktunovsz- kij és Gina Lollobrigida leg­híresebb filmjeit, műsorra tűzünk egy válogatást is a csehszlovák vígjáték és sza­tíra mestereinek munkáiból. Még itt lennének a különbö­ző ismeretterjesztő soroza­tok — de ezekről más alka­lommal. . (N. Gy.) VII/5. Hincl visszaült a helyére. Darwin előrehajolt és visz- szavette a papírt, Selly ra­gyogott. Kunz és Hincl elő­redőltek, hogy figyelemmel kísérhessék Darwin magya­rázatát. Még Cinstri tisztele- tes is érdeklődést mutatott, de lehet, hogy enyhe bizta­tást is ki akart fejezni. — Selly és Cinstri tisztele- tes meggyőződéssel állítot­ták, hogy a kocsiban többen voltak — kezdte Darwin. — Bois, és Pirson, vagy Bois és Manló, vagy Bois és Filetti, és így tovább, addig a lehet­séges esetig, amikor mind a négyen a kocsiban voltak: Bois, Pirson, Manló és Filetti. A gyanúsítottakat betűvel je­löltem: B-Bois, P-Pirson, M- Manlo, F-Filetti; az „és” kö­tőszót a szorzás jelével, a „vagy” kötőszót pedig az összeadás jelével helyettesítet­tem. Így kaptam meg az el­ső összeget. Az eshetőséget, ha valamelyik gyanúsított a kocsiban volt, egyes szám­mal, a nemlegesei nullával fejeztem ki. Valamelyik ösz- szeadandó minden egyenlet­ben feltétlenül egyes, mivel a gyanúsítottak közül valaki feltétlenül a tettes. Azt azonban nem tudjuk, hogy melyik ez az összeadandó, csak azt állíthatjuk, hogy az összeadás eredménye nem egyenlő nullával. Ezért van az egyenlőségjel áthúzva. — Most nézzük meg kü- lön-külön mindegyik össze­adást. ön azt mondta, hogy Bois annyira fél Pirsontól, hogy sohasem marad vele kettesben. Ebből következik, hogy a Bois—Pirson kombiná­ció nullával egyenlő: BP = 0. Ha az eredeti ösz- szegzésből kizárjuk ezt a kombinációt, akkor a követ­kező egyenletet kapjuk: BM + BF + PM + PF + MF + BMP + BMF + BPF +: PMF + BPMF 0. Nézzük, mi van Pirsonnal — folytatta Darwin. — Mi­vel ő nem bízik meg a gyáva Manlóban, nagyon kicsi az esélye annak, hogy jelenlété­ben vagy vele hajtotta végre a gyilkosságot. Tehát az ösz- szes kombináció, amelyben együtt szerepel a P és M, nullával egyenlő. Írjuk le ezt a kombinációt is: PM + BMP + PMF +BPMF = 0. Az eredeti egyenletből tehát a következő marad: BM + BF + PF + MF + BMF +BPF 0. — De azt is mondták önök, hogy Pirson mindent megtesz azért, hogy ne legyen együtt egyszerre Boisszal és Filetti- vel; még ebben a szobában sem volt erre hajlandó. El- megy-e velük ilyen akcióra? Teljesen valószínűtlen! Te­hát a Bois—Pirson—Filetti kombinációt is nullának kell vennünk, azaz BPF = 0. Ez­után eredeti egyenletünk a következőképpen fog festeni: BM + BF + PF + MF + BMF =*= 0. Manló viszont Bois látásá­tól is fél, ahogy önök állítot­ták. Ebből következik, hogy ő sem társult volna a gyil­kosságban kettesben Boisszal, harmadik személy nélkül. Ezért a Bois—Manló kombi- •nációt szintén 0-nak kell vennünk; BM = 0. Az ere­deti egyenlet eszerint az alábbira változik: BF + PF + MF + BMF 0. Viszont azt is tudjuk, hogy Filetti annyira fél a haver­jától, hogy egyikkel sem ma­rad soha kettesben. Ezért az összes kombináció, amelyben Filetti valamelyikkel kettes­ben szerepel, nullával kell hogy egyezzék, azaz: BF + PF + MF = 0. Így végül az első egyenlet­ből csak a BMF-tag lehet az, amelyik nem nullával egyen­lő. Ez pedig azt bizonyítja, hogy. Bois, Manló és Filetti együtt hajtották végre a gyil­kosságot. Röviden: a három közül egyik sem tagadhatja bűnösségét! Darwin Hincl elé tolta a papírját, aki gyors tekinte­tet vetett rá, de nem nyúlt hozzá. — És ezt ön bizonyítéknak nevezi? — kérdezte sötéten. — Maga és a barátai mit ta­lálnak még ki a műszaki egyetemen? — Ez nem kitalálás. A matematikai logikát, ha lehet így mondani, George Boda angol matematikus fedezte fel 1847-ben. Szegény valószí­nű, forog a sírjában, mivel én ennyire leegyszerűsítet­tem a rendszerét. Az elméletét gyakran boole-i algebrának nevezik, és már több mint száz éve használják a mate­matikusok és a logikával fog­lalkozók — mondta Darwin. — És mit jelent száz év az emberiség történetében! — háborodott fel Cinstri tiszte- letes. — Az ember nem betű és nem szám. Az a mi ba­junk, hogy maguk tudósok az embereket egyszerűen mennyiségi jellé alacsonyít- ják le! — Nem mennyiségivé, ha­nem relatívvá — mondta Darwin. — A B, P, M és F betűk nem helyettesítik az embert, csupán a jellegzetes tulajdonságait jelölik, ame­lyek lehetővé vagy lehetet­lenné teszi számukra, hogy meghatározott időben és he­lyen, meghatározott céllal — ebben az esetben gyilkosság elkövetésére — nagf valószí­nűséggel jelen lehessenek. — Nem hiszek az ilyen dolgokban — rázta ősz fejét az öreg. — Az ember túl­ságosan bonyolult az ilyen... az efféle abrakadabrához! — Én nem egészen foga­dom el a véleményét, uram. — Kunz felemelte a papírt, és elgondolkodva mondta: — Tudniillik az emberi faj elég primitív egyedeiről van szó. Számomra ezek a hie­roglifák teljesen érthetetle­nek, higgye el, de teljesen érthető a négy bandita lelki világa. Selly ugyan egyikőjük el­mefuttatását sem értette, de Darwin Corlainbe vetett hi­te ennek ellenére rendkívül megerősödött. — Az egyetemen Darwin­nak sok az irigye, és állan­dóan ellenőrzik a munkáját a számítógépen. Fogadom, hogy megint neki van igaza — mondta Selly. — Sajnos az esküdtek nem használnak elektronikus számítógépet, kisasszony — mondta Hincl mogorván, és öklével az asztalra csapott. — Bármibe is kerül, meg kell találni azt a kocsit! . — Ha mindaz igaz, arpit önök a gyanúsítottakról mondtak, akkor az egyenle­tek helyesek, és az én kö­vetkeztetésem megdönthe­tetlen — jelentette ki Dar­win. — És a kocsira szinten van egy ötletem! Valamit írt egy másik pa­pírra, és az asztalon keresz­tül átnyújtotta Cinstri tiszte­letesnek. — Nézze meg ezt a papírt, uram, és próbálja emlékeze­tébe idézni, hogy mire gon­dolt, amikor meghallotta a lövéseket, és meglátta a szá­guldó gépkocsit! Hátha er­ről jut eszébe valami. Kunz és Hincl nyújtogat­ták a nyakukat, hogy elol­vassák a papírra írt jeleket, amelyek egy kaliforniai rendszámra emlékeztettek: (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom