Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-04 / 285. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. december 4., szombat

„Zenéből zenébe tért”

Vallomások Kodály Zoltánról

Valamikor harcoltam a népies ellen: egy túlélt és eplgon népl- esség volt az, a Szabolcskáké és Pősáké. Ma fiatal költők, mintha friss forrásokat nyitottak volna ugyanabból a régi, a népi talajból... Különös ritmusa a magyar lélek életének, hogy ez összeesik Kod&lyék gyönyörű fölfedezéseivel. (...) Hiszek egy kultúrában, mely mélyebb és régibb az Irodalminál, mely élni, nőni és halmozódni tud Írás nélkül Is, mely előbb volt az Irodalomnál, s ma Is él még, noha bujkálva, s kiveszőben.

Mély hála a nagyszerű gyűjtőknek, akik — mint Kodály Zoltán — átmentik az irodalom többé-kevésbé biztos éléstárába egy süllyedő világ halhatatlan gyümölcseit.

Babits Mihály (1933)

Nem azért becsülöm Kodályt, mint a legjobb magyar zenészt, mert barátom, hanem azért lett egyetlen barátommá, mert (nagyszerű emberi kvalitásaitól eltekintve) a legjobb magyar zenész. Hogy e barátság hasznának legjavát én láttam, és nem Kodály, ez újból csak az 6 nagyszerű képességeit és félreálló önzetlenségét bizonyltja. Küzdelmeket nem éppen nélkülöző pályámon mindenkor bátran és nyütan mellém állott, soha fáradságot nem kiméit, ha érvényesülésemről volt szó. Bámulatos biztos és gyors ítélőképességének köszönhetem akárhány művemnek végleges, az eredetinél tökéletesebb kialakulását.

Bartók Béla

Mily óriási örökséget hagyott ránk. Páratlan szépségű kórusműveket, a Psalmus Hungaricust, színpadi alkotásokat, amelyek ma Is állandóan műsoron szerepelnek. Számomra azonban talán gyermekkarainak gyűjteménye a legkedvesebb. Mindnyájan tanulhatunk belőle, hangzásuk szépségéből, friss elevenségükből. Eredetiek, gazdagok, nemesen egyszerűek. A hallgató önkéntelenül is Kodály szavaira gondol: Senki se túlságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon — sőt Igyekeznie kell, hogy elég nagy legyen hozzá.

Benjamin Britten

Kodály több a nemzetművelőnél, a honalapító emberi rangja illeti meg. A két világháború között Kodály a nemzeti egység egyik alapvető feltételét kezdte megteremteni: az éneklő Magyarországot. A XVI. század félelmetes válságában egyszerre énekelni kezdett az ország, még a végvárak éhező, rongyos vitézei is énekmondókat tartottak, Tinódi csupán kiemelkedő nagy példa volt a sokból. Ez az ének tartotta össze a csaknem széthulló társadalmat. (...) Kodály ezt az éneklő Magyarországot akarta feltámasztani a telkekre rakódott por és hamu alól: honalapító hevülete sohasem apadt

Kodály nem halt meg. Más történt vele: zenéből zenébe tért, Féja Géza (1975)

A korszakos szenzáció, hogj századunk zenéjében egy kis ország semmiből termett énekkari kultúrája valóságos reneszánsz Ígéretét hozta, s végül hogy a magyar zenei nevelés módszereit, eredményeit világszerte példaként emlegetik, mind- mind Kodály kezdeményének áldozatos munkájának köszönhető. Egymaga végezte el, amli századok és nemzedékek mulasztottak. Zenei anyanyelve adva népének, gondja volt rá hogy e megtalált nyelven a kisiskolások, még az óvodások it beszélni tudjanak.

Fodor András

En az ő nagyságát, távolró nézve, abban láttam, hogy ml lyen munkát vállalt egy ugyan csak nehéz helyzetbe kerül nemzet életében. Az, hogy ( Bartókkal együtt lenyúlt a nép zenéhez, nemcsak azt eredmé nyezte, amit Európában Stra vinsky és a többiek csináltak vagyis hogy az ősforrásból me

rltettek értéket. Sokkal többet adott 6: egy nép lelkületét hozta felszínre; ez abban az időben már, azt lehet mondani, a zenében volt konzerválva. Kodály munkája ezért óriási. Öntudatra ébresztett egy nemzetet, megmutatva, hogy őnékl Is van sajátos értéke; hogy büszke lehet arra, amit az ősei véghezvittek. S megtanítva ezt a nemzetet arra is, hogy még tágabb értelemben foglalkozzék saját magával. Az a nevelő munka, amit ő itt helyben tán még Bartóknál Is szlvósabban végzett, nemcsak énekelni tanította meg százezerszámra a gyerekeket. Százezreket ébresztett közösségi öntudatra; arra, hogy hívek legyenek a közösséghez, amelyben születtek.

Illyés Gyula

.. .érzem szikrázó hiányát ennek a szikár és nagyszerű embernek, mint a tiszta télnek, csupa-pára és csupa-vegetácló életünkben, érezzük dermesztő hiányát ennek a tflz-szárnyú küldöttnek, létünk deres magányában, mert szerénytelenségünkben és könnyelműségünkben oly természetesnek, egyszerűnek és törvényszerűnek vettük, hogy van, hogy él, hogy a miénk, hogy magyar: szinte azt hittük, fizikailag nő át a halhatatlanságba, testében is megbonthatatlan, mint a legendabeit királyok és szentek, hogy 6 maga a testileg is létező halhatatlanság, mint hitte magáról Goethe, élete ősz tornyán, iste- neket-virágzó szerelmében, mámoros késel pillanataiban. Es nem véletlenül mondom Goethét: műve Is goethei méretű, nemcsak arányaiban, Jelentéseiben Is monumentális. Az a fölbe- csülhetetlen tisztaságú, tisztességé és szeretetű program, amit nagybozont-szakállú, kristály- rózsaként világitószemű Ifjúságukban fogalmaztak meg és kezdtek megvalósítani a zseniális Bartók Bélával, s amit gyöt- relmes, küzdelmes és magányos életükkel meg Is valósítottak, csak Petőfi Sándor és Arany János gyönyörű szellemi programjához hasonlítható történelmünkben. (...) ö nemcsak a maga forradalmát, de a nép forradalmát Is megvívta hatalmas és modem zenéjében, nem hagyta magára a népet, sorsára bízva és bánatára, de a népet fölemelve maga emelkedett föl arany-legyező-szárnyvltorlákkal a nép tiszta énekéig.

Juhász Ferenc

Kodály Zoltán Jóvoltából a katlan peremhegyeit áttörte a zene, s ami tegnap még helyi különösség, provincializmus volt; Oltón, Dunán megindult a tenger felé.

Németh László (1932)

Kodály Zoltán (...) öntudatot lehelt ebbe a népbe. Nemzeti öntudatot, a népnek önbizalmat, a nép múltjának értéket, fényt; nemzeti egyéniséget teremtó művész volt. Kétezer év sivatagjain összegyűjtötte egy népnek vándorlása nyomán elszórt kincseit — és ezekből rekonstruált egy rendkívüli, önálló, a nép teremtette szellemi világot és a művi kultúrával egyenrangú kultúrát. (...) Kodály fél évszázados munkássága a Volga és az Amazonas energiájával és mindent magába gyűjtő sodrával mosta ki az idegen kultúrák, a szegénység és a múlt rétegei alól, és gyűjtötte összs a magyar nép sajátos szellem' birodalmának nyomait, doku mentumalt, (...) Azt a harcot amelyet függetlenségi háború Ink nem vittek diadalra, azt a: álmot, mit múlt forradalmain! nem valósítottak meg, nem vívtak ki, Kodály — Bartókká együtt — megvívta, az országo felfedezte, meghódította és meg védte. (...)

Kodályéhoz hasonló életművel nélkül (...) nem lennének i szocializmusnak konkrét, nem zetl, népi és osztályérvel, érzel mi elemei. Ilyen értelemben Ko dály életműve forradalmi tett és felmérhetetlen társadalmi ha tású.

Váci Mihály (1967)

íresik József: Házak a Balatonnál (Bronz-diploma)

Lakatos József: Váci Mihály szülóháza

ötödik alkalommal került megrendezésre a Hatvani Galériában az Országos Tájfestészeti Biennálé. A kétévenként ismétlődő találkozóra az idén hatvanhárom festő és grafikus küldte el egy- egy alkotását. Az ország különböző tájairól, művésztelepeiről érkezett pályázati művek másmás felfogásokat, kifejezésbeli törekvéseket is reprezentálva tükrözik a hazai tájak szépségeit.

Tardi Gábor:

Haszontalanok

|_| atzin, az egykori beat■■ zenész, elhatározását követő második héten, miszerint a jelenlegi és közeljövőbeli csillagállás semmiképp sem lehet kedvező számára, tehát az évben már nem hagyja el a lakását — október közepe volt, — rádöbbent, hogy hibázott: az éléskamra csaknem kiürült, s a hűtőszekrényből eltűntek a deites üvegek. Egy darabig ácsorgott a szemetes konyhakövön, gyűrögette a fürdőköpeny szegélyét; házikabát helyett viselte pizsama felett. Majd levette a papucsát, s gyors, egymást követő mozdulatokkal átkopogott a szomszédba.

Tetszik parancsolni, művész úr? — Az öregasszony torkából mint lehangolódott mandolinból támadtak a hangok.

— Jöjjön ki az erkélyre! — kiáltotta Hatzin.

— Már jöttem volna magamtól is — válaszolta az öregasszony, ha lehet, még erőtlenebbül.

Hatzin egy kicsit meglepődött, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget a mondatnak. Átkacsázott a kifli alakú előszobán, eloldalazott a mennyezetig tornyozott erősítők, hangfalak mellett, belépett a szobába. író- szerszám után kutatott. A zongorán szétdobálta a daloskönyveket; tollbetétet talált. Kottapapírra írta a rendelést. Kifeszítette az erkélyajtót.

A két lakást közös erkély kötötte össze, eszébe juttatván Hatzinnak az egykori négy szoba összkomfortot, katonatiszt apját, anyját, akinek nem volt szüksége rá, hogy munkát vállaljon, még művészkednie sem kellett, ami nem egyéb, mint megalkudni különböző zenei fórumok vezetőivel, s amely neki az utóbbi időben sehogy sem sikerült. Az erkélyen deszkák, cserépből kifordult virágok hevertek szanaszét. A képzeletbeli felezőpontnál, faltól a vasrácsig spárga lógott lazán. A túloldalon állt az öregasszony. Görbe lábbal, hajlott háttal. Arcán elmaszatolódott a pirosító. Pünköslila zsákruhában volt. nyakában aranylánc lógott medállal.

— Ügy élünk egymás mellett, mint az idegenek — mondta.

Hatzin kezébe nyomta a papírt a pénzzel: — Ha majd lemegy vásárolni, legyen kedves, hozzon nekem is néhány dolgot; felírtam.

— Igenis — bólintott az öregasszony. — Amúgy is venni akartam egy kis tejfölt. Akkor hát bevásárolok. Magunknak — tette hozzá.

— A C-vitaminokat se felejtse el! — figyelmeztette Hatzin, s visszalépett a szobába.

I ődörgött a bútorok kö- zött. Végigdőlt a vetetten ágyon. Később cigarettára gyújtott; ezt a káros szenvedélyt megengedte magának, mert csökkentette az étvágyát. Nekitámaszkodott a szekrénynek, keresztbe tett lábbal fújta a füstöt.

Csengett a telefon. Hatzin a füléhez tartotta a kagylót. Várt.

— Hangszerelje meg a dalomat — hadarta egy nő a vonal másik végén —, kérem, nagyon kérem.

— Téves.

Hatzin a fotelba ült, karját az oldalához, tenyerét a combjához szorította. Számlálta a perceket. Időnként a padlóra terített térképre pillantott; a bolygók ezerkilenc- százhetvenkettes állását ábrázolta.

Az öregasszony a botjával kocogtatta az erkélyajtót. Bal kezét tömött bevásárlótáska húzta.

— Tetszett olvasni a hirdetésemet? — kérdezte.

— Semmiféle hirdetést nem olvastam — mondta Hatzin, és megpróbálta elvenni a táskát.

— Hála a nagy égnek — sóhajtotta az öregasszony. — Elvakultságomban házassági hirdetést adtam fel, idegennel akartam összeadni magamat, nem kaptam észbe, hogy mi ketten már évek óta úgymond közös fedél alatt élünk, hála a nagy égnek ...

Köhögési roham fogta el. Hatzin összehúzott szemmel figyelte, majd egy alkalmas pillanatban megragadta a táskát, s becsapta az erkélyajtót.

A konyhában kipakolta a kalóriaszegény élelmiszereket. Maga alá húzott egy hokedlit. Zsebkésével teasütemény méretű falatokat darabolt. Kenyeret nem evett.

Csengettek. Hatzin az ajtóhoz lopakodott, kilesett: Zentai, a szabadfoglalkozású író álldogált odakint.

— Mi van? — kérdezte az egyik.

— Mi tenne? — kérdezett vissza a másik.

— Dolgozol?

— Nem. Hát te?

— Én sem.

Bementek a szobába. Hatzin leült, Zentai nyugtalanul sétált körülötte.

— Azért jöttem, hogy elmenjünk valahová.

— A Hungária kávéházba nem megyek. A Gong presz- szóba sem megyek. A Tavasz bárba éppen úgy nem megyek. És a Savoyba sem.

— Ha kimozdulunk otthonról, legalább esélyünk támad, hogy történik velünk valami kellemes.

— Ma semmi esetre sem — vetett egy baljós pillantást a térképre Hatzin. — Együttállás lesz.

— Az meg mit jelent?

— A Csendes-óceán fölött „találkozik” a Nap és a a Hold.

— És mi következik abból?! — csattant föl Zentai.

— Természetesen napfogyatkozás.

Hatzin hallgatásba merült. „Ráadásul a Mars is ott van valahol a közelben” — gondolta. Zentai ezalatt nagy léptekkel rótta a szobát.

— Mindenesetre igyunk egyet — javasolta.

— Nem iszom alkoholt.

— Mióta?

— Másfél hete.

— Akkor kérsz egy kávét?

— Az meglöki a vérnyomást — mondta Hatzin.

K

ésőbb Hatzin nagyító- alatt vizsgálta Zentai tenyerét.

— Nem a legszerencsésebb — dünnyögte.

— Miért ne tenne az?

— Túl sok a mellékvonal; szálkás. Melyik hónapban születtél ?

— Májusban.

— Így már érthető.

Zentai elkapta a kezét. Hatzin a televízió fénytelen képernyőjét bámulta.

— Akarsz deitet? — kérdezte.

— Nem.

— Pedig egészséges.

— Miért van szükséged az egészségre? — Zentai szélesre húzta a száját. — Hasznos ember vagy talán? Hatzin feltápászkodott, ki-