Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-29 / 304. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. december 29., szerda 3. Utak és fények Együtt és külön-külön is érdemes lenne már érdem­ben foglalkozni ezekkel az életünkhöz olyannyira hozzá­tartozó kérdésekkel. Pontosabban: felszínen tartani őket, mert kétségtelenül igaz, hogy ha nagyon muszáj, ha már itt-ott tarthatatlan a helyzet, akkor a legkülönbözőbb fó­rumokon előbb-utóbb „szőnyegre" kerülnek. Az utak és fények — az utcák esti világítása — min­denek előtt kisebb településeinken visszaköszönő téma. Annak ellenére, hogy a villamos energiával történő taka­rékoskodás ma már szükségszerű kényszer községeinkben is, és az is igaz, hogy több községi tanácsunk számos eredményes intézkedést hozott, a korábbi, még rosszabb állapotok felszámolásáért. Másrészről viszont a tanács­tagi fogadóórák, a falugyűlések ma sem igen telnek el anélkül, hogy az utak, a járdák, a közvilágítás kérdései terítékre ne kerülnének. Megyénk déli területein — a 3. sz. főútvonaltól délre — különösen kedvezőtlen a helyzet. Mind az utak álla­pota, mind az utcák megvilágítása igen sok kívánnivalót hagy maga után. Ráadásul éppen ezeken a helyeken ta­pasztalható leginkább az úgynevezett „szellemkerékpár"- jelenség, minden autósok örök réme. Mert ha a kivilágí- tatlan kerékpáros szinte a semmiből bukkan fel a sötét­ben, ködben, esőben, akkor bizony néha — és nem is olyan nagyon ,,néha" — már csak a szerencse segít. Ha segít... Ha nem, akkor egyik pillanatról a másikra kész a tragédia, amiről ilyenkor, „ünnepes" időben. különösen nem való beszélni. Hallgatni róla viszont még rosszabb lenne. Miképpen az sem éppen helyénvaló vagy igazságos, ha a kis településekre jellemző esetek taglalása miatt megfeledkeznénk arról, hogy az „utak és fények” prob­lematikájától városaink sem teljesen mentesek. Egy közeli, személyes tapasztalat. Egerben, a Nagy­váradi utcán karácsony estéjén egy néni tipeg, nehézke­sen kerülgeti a járda sok-sok repedésében, sebében ösz- szegyűlt tócsákat, de míg egyiket sikerül kikerülnie. ad­dig alattomosan ott a másik gödör. Az esés elkerülhetet­len. Megakadályozni már nem tudjuk a balesetet, csak feltámogatni a nénit. Jajgat, nyöszörög szegény, de nem is annyira fájó lábát, derekát tapogatja, hanem a kis szatyrát, amely viharvert állapotba került. — Negyven tojást vittem benne a gyerekeknek az ünnepekre — pa­naszkodik szomorúan, amiből is kitűnik: nemcsak tragé­diája, de mosolya is lehet egy-egy rossz, sötét utcának. B. Kun Tibor ÉVEKRE MUNKÁT ADÓ PROGRAM Az energiagazdálkodás nem kampányfeladat Mint őrszemek, úgy sorakoznak a hűtőtornyok Háromezer dolgozónak ke­nyeret adó vállalat vezető­jének kesergését hallgattam a minap. Éveken keresztül a kipipálandó feladatok kö­zött szerepelt náluk az ener­giatakarékosság. Országos programról lévén szó, illen­dően tervezték a megawat­tok, kilokalóriák szolid csök­kenését, és a szocialista bri­gádók értékelésénél osto­rozták azokat, akik — leg­alább egy-két vállalás ere­jéig — nem emlékeztek meg erről a brigád naplójában. Mégis — hangzott az önkri­tikus érvelés — lényegében egyetlen tételre figyeltek igazán: arra, hogy legyen elegendő energia a terme­léshez. Az már elsikkadt a szempontok sokaságában, hogy mindez mekkora költ­séget jelent évről évre. Az­óta nagyot fordult az élet. Ha rosszul sáfárkodnak az energiával, a nyereségük ke­rül veszélybe. Csak éppen későn ébredtek — állapítja meg az igazgató. Hiába at előrelátó tervezés, a tilalmi táblák, több évtizedes pazar­ló szemléletmódon kell át­törnie az újnak. És ez bizony nem megy máról holnapra. A gond — úgy tűnik — országszerte hasonló. Későn ocsúdtunk. Hiszen 1978-ig, 'amikor is a párt Politikái Bizottságának határozata nyomán végre elkészült az átfogó energiagazdálkodási program, évente több mint öt százalékkal növekedett az ország energiafogyasztása. Hibás volt tehát a prognó­zis, ami az immár kilenc esztendeje bekövetkezett el­ső olajárrobbanás következ­ményeit átmenetieknek, gaz­daságunkat kevésbé érintő­nek tekintette. Nem csekély teher hárult e megkésettség miatt a honi gazdaságra. Az átfogó intézkedések szokottnál gyor­sabb ütemű megvalósítására volt szükség. Azaz: ismét nélkülözhetetlen lett a ko­rábban mesterségesen vissza­fogott hazai széntermelés, és a méregdrága olaj helyette­sítése a lehetőségeink sze­rint földgázzal, majd atom­energiával. A szerkezet gyö­keres átalakításának együtt kellett járnia egy mindenre kiterjedő takarékossági prog­rammal. Mindezt olyan idő­szakban, amikor szerte a vi­lágon tovább drágultak az energiahordozók. Az ered­mények más korszakban1, más körülmények között megelégedésre adtak volna okot. A tüzelésre felhasz­nált kőolaj mennyisége 1978- hoz képest évenként két­millió tonnával csökkent. Ta­valyig eljutattunk oda, hogy a bruttó termelés 2,3 száza­lékos növekedése mellett az energiafelhasználás szerény mértékben tovább csökkent az országban. Mégis, az el­múlt évben a kormány gaz­dasági bizottsága a program végrehajtásának gyorsításá­ról határozott. Erre szorí­tották a körülmények. Neve­zetesen az energiahordozók árának szinte már számon sem tartható sokadik emel­kedése, és a hazai hiányos­ságok. Például az, hogy a bányászat — az évekig tar­tó „tetszhalál” állapotából újjáéledve — nem készülhe­tett fel kellőképpen a minő­ségi széntermelésre, tehát a szén dúsítására, nemesíté­Termel a Gagarin sére, a brikettgyóriásra. A takarékossági mozgalmat is túl kell lendíteni a kezdeti sikerek mellett tapasztalha­tó, helyenkéniti ötletnélküli­ségen, formalizmuson. Ma már túl vagyunk azon, hogy évek mulasztásának pótlását sikerként könyveljük el. Pár éve akadt például válla­lat, ahol az elhanyagolt ka­zánok rendbetételét, felújí­tását — aminek nyomán persze csökkentek a fűtési költségek — mint valami vívmányt, úgy értékelték. és prémium ütötte a markát azoknak, akik pedig leg­alább is figyelmeztetést ér­demeltek volna a munkakö­ri kötelességük korábbi el­mulasztásáért. Ez az időszak élmúlt A vállalatokat a szükség rákényszerítette a költségérzékenységre. A je­lek szerint az energiataka­rékosság extenzív évéiről múlt időben beszélhetünk A továbblépéshez viszont — a szemléletmód változá­sán, és a jó ötleteken kívül — pénz is kell... Nem for- rásnövelő, lassan megtérülő beruházásokra gondolok, ha­nem olyanokra, amelyek a technológia átalakításával, vagy a meglevő technika korszerűsítésével két-három év elteltével hasznot hajta­nak. Ma örvendetes módon a VI. ötéves tervidőszak vé­géig 30 milliárd forintot költ erre az ország. A tetemes összeg felét a vállalatok kap­ják, méghozzá pályázat so­rán, versenyeztetve a beér­kező javaslatokat. Marad azonban még egy fehér folt­ja az energiatakarékosságnak. Ez a veszteségek feltárása, a sok helyütt egyelőre csak beszámolókban, jelentések­ben emlegetett rejtett tar­talékok meglelése. Főként a folyamatosság hiányzik, hi­szen azt, ami nem szúr sze­met, aminek felderítéséhez esetleg az átlagos szakmai ismeret kevés, nem lehet ak­ciókkal, kampányszerűen fel­színre hozni. Arról a merev­ségről nem is szólva, hogy egy százezres értékű mérő­műszer beszerzése egyelőre sok helyütt beruházásnak szá­mít, és így a „nincs rá pénz” kategóriájába kerül. Annyi bizonyos: országos, átfogó, évekre tervszerűen munkát adó program birtokában gazdál­kodunk az energiával. A megvalósításhoz azonban senki sem várhatja „felülről” a döntéseket. Kollektív böl­csességre van szükség. G. L. F. A forradalmár hagyatéka A munkásmozgalom régi har­cosát, a kilencvenöt éves ko­rában elhunyt Németi Lajost hozzátartozói, eivtársai, tisz­telői december 27-én kísérték utolsó útjára a Rákoskereszt­úri temetőben. Párttagsági könyvében a belépés dátuma: 1918. Magát a forradalom közkatonájá­nak nevezte, pedig felelős­ségteljes és történelmi meg­bízatásokat teljesített. Németi Lajos azoknak a tapasztalt harcosoknak a sorába tartozott, akik a le­nini eszme, a szocialista for­radalom első nagy iskoláját járták ki. Kilencvenöt esztendeje, a múlt század utolsó harma­dában, 1887. augusztus 24-én született Egerben, egy könyv­kötő mester tizedik gyer­mekeként. Az elemi iskola hat osztályát a líceumban végezte, kitűnő eredménnyel, Tanulónak szerződött Szol- csányi Gyula könyvkereske­dőhöz, négy év alatt a szün­időkben apja műhelyében a könyvkötő szakmát is elsajá­tította. 1904-ben kapcsolatba került a szervezett munká­sokkal, csatlakozott a nyom­dászok szakszervezetéhez. A háború belerobbant ifjú éveibe, s mint minden más sorkötelest, beöltöztették a csukaszürke egyenruhába. Fogságba esett, és társaival Nyizsnyeszaldinszkba, egy nagy uráli vasgyárba került, így emlékezett arra az időre: — Sokan szöktünk a vas­gyárból Verhoturjébe, a je­lentős mezővárosba, érezve az események egyre komo­lyabb fordulatát. Itt ért bennünket az októberi for­radalom győzelme. Megalakí­tottuk a hadifoglyok forra­dalmi bizottságát, amelynek titkárává választottak. Tizennyolc áprilisában le­vél érkezett a verhoturjei bolsevikoknak, hogy Németi Lajost engedjék el a forra­dalom fővárosába, agitátor­tanfolyamra. Harmincegy magyar forradalmár a Kreml egyik nagy történelmi múltú palotájában hét héten ke­resztül hallgatta Kun, Sza­muely, Vántus, Rudnyánsz- ky előadásait, készült fel­adatára. November 8-án pedig Grün Andor „deportált ma­gyar kereskedő” nevére szóló útlevéllel , számos elvtársá­hoz hasonlóan elindult Ma­gyarországra, hogy az ugyan­csak hazatért Kun Béla irá­nyításával lázas igyekezettel dolgozzanak a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakításáért. Megbízatást kapott a Vörös Újság meg­jelenését előkészítő technikai bizottságban. Itt ismerkedett meg a nagy forradalmi ta­pasztalatokkal bíró Vlagyi­mir Uraszowal, aki társai­nak, a Glóbus Nyomdában dolgozó orosz hadifoglyok­nak a segítségével szerzett papírt az újsághoz, hogy az a kitűzött határidőre, de­cember 7-ére elkészülhessen. Aztán szülővárosába, Eger­be irányították, forradalmi szervező munkára. Alig telt el egy hét, december 20-árf távirat érkezett Kun Bélától-: „Azonnal jöjjön Budapest­re!” Mint az út jó ismerő­jének, Uraszovot kellett Moszkvába kísérnie, aki a KMP üzenetét vitte Lenin­nek. A kalandregénybe illő, de sikeres akcióból 1919. ja­nuár 22-én ért vissza Heves megyébe. Folytatta a küz­delmet a munkásság és a parasztság megnyeréséért. Eközben a fővárosban letar­tóztatták a kommunista ve­zetőket. A hírre a legköze­lebb induló vonattal Buda­pestre utazott. Később a gyűj­tőfogház fogadóhelyiségében találkozott Kun Bélával, aki búcsúzáskor mindkét kezét nyújtotta, s közben kicsire összehajtott cigarettapapírt csúsztatott a markába, ame­lyen ceruzával írva ez állt: „Párthatártjzat! Azonnal in­duljon Moszkvába, Lenin elvtárshoz. Számoljon be.” Másnap úgy hagyta el Bu­dapestet, mintha „szülőváro­sába”, Vjazmába tartó orosz hadifogoly lenne. Útjának legnehezebb részén, a „senki földjén” is átjutva, megér­kezett a Kremlbe. Mintegy két órán át mondta el az otthoni szervezkedési és po­litikai eseményeket: — Lenin nagy figyelem­mel hallgatott, gyakran jegy­zetelt az előtte fekvő tömb lapjaira. Befejezve jelenté­semet, megkérdezte, hogy otthon milyen mozgalmi fel­adatot kaptam. Közöltem, hogy többnyire a tndéki munkásság és a parasztság között folytatok felvilágosító és forradalmi szervező mun­kát. Mire így szólt: „Ha az elvtárs köztük dolgozik, mondja el, hogy a parasztság miként fogadta mozgalmukat, mit várnak tőle.” Még kiegé­szítette a kérdést: „Mennyi lehet országukban a sze­gényparasztok száma?” Azt válaszoltam: úgy vélem, több mint két és fél millió. Min­den szegényparaszt a föld szerelmese, és mozgalmunk­tól a földkérdés megoldását várják. „Igen — mondta —, meg kell nyerni őket." Mi­után hozzám lépett és kezét nyújtva, elvtársi melegség­gel elbúcsúzott, megilletődve hagytam el a dolgozószobát és a Kremlt. Éreztem, hogy Leninnek tett jelentésem életem legnagyobb, legbecse­sebb élménye marad. Mire visszatért küldetésé­ből, győzött a Tanácsköztár­saság. Egerben tagja lett a Heves megyei direktórium­nak. A megyei tanács épü­letében márványtábla hirdeti az ő és harcostársai törté­nelmi érdemeit. Kitartott a végsőkig, egészen addig, amíg a rendkívül súlyos nemzetközi helyzetben felül nem kerekedett az ellenséges túlerő. Az utolsó napokat így élte át: — Heves község határában, mélyen a Tisza felé vizsgál- gattam, hogyan alakul a frontvonal, amikor elfogtak a nagygazdák, akik gyűlölet­tel néztek a tanácskormány intézkedéseire. Alaposan ösz­szevertek, és bedobtak egy pincébe. Másnap szándékoz­tak Egerbe vinni, az ellen- forradalmi törvényszék elé. Akkor a vörös osztagok már visszavonulóban voltak. Egyik parancsnokukat a sze­gényparasztok felvilágosí­tották, mi történt velem. Ki­szabadítottak, s a vörös­katonákkal együtt, egy szál felöltőben hagytam el a me­gyét. Szétszóródtak a harco­sok, én is bujdosni kénysze­rültem. A fővárosban fel­vettem a kapcsolatot egy régi ismerősömmel, akinek Beregszászi Sándor nevű fia eltűnt a háborúban. Meg­kaptam a papírjait, tíz évig ezen az álnéven éltem. Napszámból, alkalmi mun­kákból tengődött. A Műszaki Egyetemen raktárosi állást kapott, a felszabaduláskor itt szervezte a kommunista pártot. Az 1956-os ellenfor­radalom leverését követően, amikor úgy kellett az esz­mei tisztaság, mint a falat kenyér, a lenini gondolatok erejét vitte magával minden­hová, ahol csak megjelent. Nemrég a KISZ központi iskoláján tanuló Heves me­gyei vendégei arról faggat­ták: — Ajánlana-e valamilyen jó módszert napjaink agi- tációs munkájához? Nem késett a válasszal: — A meggyőzésnek a leg­régebbi, bevált módja a pél­damutatás. Ha valaki az embereket meg akarja nyer­ni, ehhez a legjobb eszköz a saját, szilárd meggyőződése, a legdöntőbb érv, hogy úgy is cselekszik. Tuza István

Next

/
Oldalképek
Tartalom