Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-21 / 299. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. december 21., kedd C fT\I fi űf A KÉPERNYŐ Lg j fiwC • • • ELŐTT — ^ i A Népújság november 23-1 számában megjelent egy írás, Beszélgetések a népzenéről címmel. Ehhez Vigyük át együtt a szerelmet címmel válasz is érkezett, melyet december 3-i számunkban közöltünk. Most újabb írást teszünk közzé, amely ezzel a témakörrel foglalkozik. Hullámvölgy vagy Mekka? Hozzászólás a népzene ügyében Pygmalion Ciprus szigetének mondabeli királya, mint szobrász, a maga alkotta női szoborba oly annyira belőszeretett, hogy kikönyörge az istenektől, adjanak azok életet a szobornak. Feljegyzések arról már nincsenek, hogy a mondabéli király és az életre kelt szobor között milyen volt a kapcsolat a nászi beteljesülés után. A történet persze hogy ismerős: zenésen, happy enddel, mint May Fair Lady, prózában, a musical ihletője, Bemard Shaw vígjátéka (?) a: Pygmalion. Az utóbbi volt előbb, az előbbi vált mégis a muzsika szárnyán populárisán világsikerré. Shaw vígjátékot írt, de nem voltak és nem lehettek illúziói kora puritán és sznob világát illetően és ha voltak is, hát* azok az egyén szabadságát, a felszabadult ember saját élete irányításához való jogát, annak elismerését illette. Shaw nem kommerciálta a történetet, Liza „életre” kelve egyben önálló emberré is vált, míg a professzor nem éppen ildomos szövegű „könyörgését” sem az istenek, sem Liza nem hallgatták meg. A nász elmaradt. A Pygmalion mindig és biztos siker volt és marad is. Az ember hovatovább úgy nézi, mint gyermek a nagymama száját, ha az mesél: előre mondja a százszor hallott, tudott és mégis mindig újszerűén varázsos történetet. Talán azért, mert megunhatatlanul igaz, talán azért, mert a nagymamák” mégis mindig másként, más hangsúllyal mondják el ugyanazt a mesét, hogy az más, új, aznapra aktuális ' legyen. Nem állítom, hogy Adám Ottó egyfajta nagymama lenne, de rendezése, amely hű maradt a shaw-i alapeszméhez, mégis más — nemcsak azért, mert televízióra alkalmazta a vígjátékot —, újszerűbb, pontosabban, másszerűbb lett az eddig látottaknál. A rendező nem a tanítás, a „szobor életre keltésének” históriáját vitte a képernyőre, csak annyit ebből és éppen csipetnyit, hogy a történet magja, amelyből kicsírázik a dráma, látható és érthető legyen azért. A hangsúly: az életre kelt szobor — Liza. A nő felszaAzon a télen nem öltünk disznót. Jobban mondva öltünk volna, ha a hízó — váratlanul meg nem döglik. Egész éjszaka úgy havazott, mintha abbahagyni sohasem akarta volna. Apám, Kiss Mari — Liza; Huszti s a nő, az ember szabad akarata és felelőssége a saját sorsának formálásában. Igaz, emiatt a koncepció miatt néhány kedves shaw-i figura megkúrtítatott, szerepük majdhogynem a statisztéria szintjéig jutott csak el — Pickering ezredesre és Pearcnéra gondolok elsősorban — de cserébe tömörebb és világosabb lett az értelmezés, ízig-vérig eredeti és mégis merőben új hatású a Pygmalion. A rendezői érdem az is — igaz nem volt nehéz a Madách színházbeli bemutató nyomán —, hogy Huszti Péterben az írói, színészi és rendezői mondandó ökonómiájához kitűnő színészt találtak, & nem kevésbé Kiss Mariban, Liza szerepére. Hauman Péter Doolittle-ja önmagában színes, harsány alakítás, de az együttes stí- lúsából számomra igencsak kirítt. Mintha nem tudott volna szabadulni a musical- Doolitle papa nyomasztó hatásától. Márkus László hősiesen és elegánsan küzdött, hogy a vékonykára sikeredett figurában életet leheljen. Psota Irén még a „megkúrtított” házvezetőnő alakjába is képes volt új színi a titkon és érzelgősen a professzorhoz vonzódó öregedő asszony karikatúráját belélopni. Sulyok Mária franciásan könnyed, angolosan előkelő alakja remek ellenpont volt. Az este pedig kellemes és szellemes szórakozás. Meg még egy kicsivel több is: figyelmeztetés a mának is. — mint rendesen máskor is —, kora hajnalban felkelt és szétnézett az udvaron. Felébredtem az ajtónyikorgásra, de úgy tettem, mintha aludnék és hallottam, ámint visszafelé jövet az ajtó előtt keményen leverte csizmájáról a havat. Aztán Péter — Higgins Krimilánc, társadalmi háttérrel Tíz héten át kínált tartalmas időtöltést a Forradalomban született című szovjet filmsorozat a televízió kettes csatornáján. A Grigo- rij Kohan által rendezett mű tulajdonképpen az új típusú rendőrség kialakulásának és fejlődésének mérföldköveit idézte, méghozzá, s ez nem akármilyen erény — ünnepélyes ízek, túlzottan vontatott tempó, nagy adagban szolgáltatott történelmi, társadalmi háttér nélkül. Természetesen mindebből éppen annyit kaptunk, amennyire szükség volt, de nem direkten, hanem áttételesen, hiszen Nyiko- laj Kondratyev felügyelő sorsának formálódását kísérhettük figyelemmel. Ezt se a teljesen hagyományos módon, ugyanis az általa vizsgált ügyekben pillanthattunk be, azaz egy krimilánc fordulatai kötöttek le minket. Másként fogalmazva: nem hiányzott a műfaj megkövetelte fordulatosság, rejtélyesség. Persze ezek a történetek nem az íróasztal mellett születtek, hanem mindegyiket az élet produkálta, s így betekinthettünk az orosz hétköznapokba is, azaz ismeretek regimentjére tehettünk szert. Ez az indirekt tájékoztatás kicsinyítette az olykori alkotói hibákat, az esetenként zsibbadó lendületet, a néha felesleges képsorokat. Emiatt emlékezünk elsősorban e nagyszabású vállalkozás kétségtelen értékeire. anyámnak mondott valamit, mire ő elkezdte a keserves zokogást: — Jaj, Istenem! Most aztán mi lesz velünk? Tulajdonképpen anyám sírása verte ki teljesen szememből az álmot. — Ne jajveszékelj! Megdöglött, hát megdöglött. Ezt már hangosan mondta, nem törődve azzal, hogy beszédével felveri az egész családot. A baj, amely váratlanul keletkezett, olyan volt, hogy éjjel, vagy nappal, de mindenkinek tudomást kellett róla szereznie. Csendben öltözködni kezdtem és pityeregve vettem magamra a kabátot. — Te meg miért bömbölsz? — mordult rám apám úgy, hogy ijedtemben nem talált bele a karom a kabátom ujjába. — Sajnálom a Kurcsit! Erre még mérgesebben rámreccsen tett: — Ne a disznót sajnáld, hanem magunkat! Szedd a lábad és ébreszd fel az öreg Emődit! Kétségbeesve, könnyes szemmel habuckoltam a nagy hóban, kezemet a fülemre szorítottam, mert hideg volt a hajnal és kegyetlenül csípett az idő. Nagy Megyénk amatőr népzenei csoportjai (pávakörök, cite- raegyüttesek) a 70-es években igazi népzenei mozgalmat bontakoztattak ki. Ehhez jó talajt biztosított a táj igen gazdag népzenei hagyománya. A társadalom gyors gazdasági-technikai és kulturális fejlődésével kialakult helyzet: ami a falu életében régen természetes körülmények között népi-szellemi értékként élt és hatott (akkor nem nevezték közművelődési tényezőnek), az ma már sokszor csak mesterségesen és más tartalmi-formai keretekben közművelődési „eszközökkel” tartható életben. A mai fiataloknak más a népzenéhez való viszonyulásuk. Vannak, akik közömbösen „nem hallják”, hogy még van, ők azok, akik az általuk szűk határok között értelmezett „zene” kategóriájába a népdalt be sem sorolják. Másoknál a népzenével való kapcsolatban ' történt tartalmi változás. Vannak, akik élik, érzik és szeretik a népzenét. Igaz, hogy már másképpen, más eszközökkel való más megfogalmazásban, mint nagyanyáink, nagyapáink. Új értékek és vélt értékek is jöttek, születtek, s ezek befogadása már nem mindig enged a réginek helyet. Ezeket tudjuk, mégis megkérdezem: lehetőségeinkhez mérten mindent megte- szünk-e annak érdekében, hogy a halódás folyamata lassuljon, vagy az újjászületés meginduljon? Próbál-e minden erre hivatott intézmény ennek érdekében hatni? Valóban „Mekkában” érezhetjük magunkat egy- egy sikeres népzenei találkozó után? Nekem efelől kétségeim vannak. A Megyei Művelődési Központot képviselő cikkíró, a Vigyük át együtt a szerelmet című írás szerzője, érveit mindjárt az elején azzal akarja megerősíteni, hogy kijelenti, hogy az adott területre az intézménynek „megyei kitekintése” van. Egy másfél évvel ezelőtt lefolytatott vizsgálat során ennek — és a felsorolt érvek többségének — ellenkezőjét állapítottam meg, (akkor még mint zenei szakfelügyelő) szintén „megyei kitekintés” birtokában. Akkor a megyében működő zenei pelyhekben havazott és az erdő szélétől, — ahol laktunk —, a faluig hosszúnak tűnt az út. Itt-ott térdig süppedtem a nagy hóba és magamban azon tűnődtem, hogy a Kurcsi helyett miért magunkat kell nekem sajnálnom? Emődi János afféle, mindenhez értő ember volt, tudománya volt a birkához, a disznóhoz, a felfúvódott tehénhez is. Petróleumlámpa világított Emődiéknél az istálló ablakában, ő maga kint állt a hajnali hóesésben. — Téged meg ki szalajtott? — Megdöglött a hízónk! — lihegtem és néhány másodperc múlva a meleg istállóban a dikón' ülve találtam magamra. — Siessünk, mert édesapám azt üzente ... Az öreg harcsabaj úszú Emődi komoran rámnézett: — Azt mondod, megdöglött? — Azt! — Akkor miért siessünk? Én csak beteg disznót tudok gyógyítani... Emődi János bölcsessége meggyőzött, és most már egy kicsit nyugodtabban kezdtem dörzsölgetni a füleimet, meg az orromat. együttesek számát még megközelítően sem lehetett megállapítani a nagyon hiányos és pontatlan nyilvántartásból. Abban több, már korábban megszűnt, vagy sohasem dolgozó együttes is működőként szerepelt. Igaz, így könnyű szám szerint 50, megyénkben tevékenykedő pávakört papíron- (és az újság számára) kimutatni, csak ez így nem igaz. Ilyen meny- nyiségben még a népzenei mozgalom legaktívabb időszakában sem működtek pávakörök a megyében. Vizsgálatainkban tényekre alapozva többször megállapítottam, hogy az együttesek felbomlásában nem az elöregedés — bár kétségtelen, hogy ez is tényezőként szerepel —, hanem a zenei mozgalomban való járatlanság, az ezzel kapcsolatos szervezési és szemléleti problémák idézik elő a legtöbb okot. Nehéz ugyanis azt elhinni, hogy a 70-es évek második felében még olyan friss és fiatalos hangvétellel éneklő pávakörök pár év alatt „megöregedtek” (és még így is maradt 50 pávakör?). A pár évig tartó fellendülést követően az utóbbi időben a zenei közművelődés megyei irányításában zavarok jelentkeztek. A pávakörök többsége nem . kapott szakmai irányítást és segítséget. A szervezési hiányosságok orvoslására tett javaslatok nem találtak meghallgatásra. Nélkülözi a realitást a cikknek az a megállapítása is, mely szerint „ ... a népzenemozgalom mindkét területe számára a műfaj jeles szakembereinek az egyes pávakörök és cite- razenekarok lakóhelyére való kivitele, az „otthoni” szaktanácsadás lehetősége.” Ez elvként igaz, de csak akkor ér valamit, ha a gyakorlatban meg is valósul. Kik voltak ezek a jeles szakemberek? Egy-két esetből nem szabad általánosítani. Igaz, hogy kiváló citeraművészünk Pribojszky Mátyás évenként egyszer ellátogat Heves megyébe, és — alkalmanként 2—3 órás időtartamra — otthonunkban keresi fel a cite- raegyütteseket szakmai tanácsadás céljából. Bár az ilyen jellegű találkozás nagyon értékes és nagyon haszA disznóól előtt állt az egész család. Emődi, meg az apám körbeforgatták Kurcsit a hóban, nézegették a viharlámpa fényében, meg a száját is szétfeszítették, míg végül Emődi János kimondta a végső szót: — Ez bizony már csak szappannak való! Kurcsi váratlan pusztulása úgyszólván gyászban tartotta a családot. Apám hajnaltól estig járta az erdőt, anyám egész nap alig szólt valamit, az esték is úgy teltek, mintha halott lett volna a háznál. Karácsony hetében elállt a hóesés és kemény, csikorgós idő köszöntött ránk. A Hold meg a csillagok úgy sziporkáztak az égen, mintha megparancsolta volna nekik valaki. Az égre nyíló konyhaajtó minden becsukásnál keservesen nyikorgott, a havas, fagyos kocsiúton, mint szellemek suhantak a szánkók. Egyik este krumplit sütöttünk, és napok óta először vettem észre, hogy apám mosolyogva ugráltatja két tenyerében a forró krumplikat. Amikor jóllakott, anyám vállára tette a kezét: — A karácsonnyal, hogy leszünk? (Folytatjuk) nos, még igencsak kevés a „Mekkába” való érkezéshez. A pávakörök többségének még ennyi sem jut. A cikk a Megyei Művelődési Központ hálózati-módszertani munkájának eredményességére hivatkozva utal a megyei és országos szintű minősítéseken elért jó eredményekre. Több éves tapasztalataim alapján — éveken át vettem részt a zsűri munkájában — ezt is meg kell kérdő jeleznem. Megyénkben több „kiválóan” és „jól” minősült együttes működött, illetve működik. Ezek a népzenei csoportok elért szép eredményeiket nem az MMK hálózati-módszertani munkájának, hanem az őket szakmailag irányító zenei, vagy éppen nem zenei végzettségű vezetőik időt és fáradtságot nem kímélő, sokszor nagyon mostoha körülmények között végzett áldozatos munkáinak köszönhe- hetik. A fedémesi asszonykórus itthon és külföldön elért eredményei is csak a tagoknak és tehetséges vezetőjüknek „róható fel”. A jó minősítési eredmények elérését segítő hálózati-módszertani munka ugyanis itt azt jelentené, hogy az MMK a szakmai segítségadáshoz hozzáértő zenei szakembereket kérne fel. Erre, — mint már említettem a pávaköröknél — nem került sor. Arról is szót akarok ejteni, hogy több együttes azért nem tudott minősítést (vagy a korábban elértnél jobbat) szerezni, mert a rossz szervezés miatt még a minősítés idejéről és helyszínéről sem —, vagy csak az utolsó pillanatban — kaptak az MMK részéről értesítést. A már említett használhatatlan nyilvántartásnak ez is egy következménye volt. De előfordult az ellenkezője is, hogy kétszer hívták bizonyítani a kerecsendi és a poroszlói pávakört 1981 tavaszán. A szerző utal az évenként megrendezett bentlakásos népzenei továbbképzésekre. Sajnos ezek a tanfolyamok egyáltalán nem töltik be azt a szerepet, amit várnánk tőle, és ez nem a felkért kiváló szakmai tudású előadókon múlik. A nagyfokú részvétlenség felveti azt a kérdést, vajon nem a szervezéssel van itt is a baj? Nagy nemzeti ünnepeinken, és egyéb rendezvényen valóban fellépnek népzenei együttesek. Azt hiszem nem okozna nagy munkát, ha összeszámolnánk, hogy az említett 50 együttesből ezek a lehetőséggel hányán élhetnek. A már rutinnal és jó minősítésekkel rendelkező csoportok valóban „futottak” megyén belül és megyén kívül. A többiek fokozatosan magukra maradtak. Mozgalom született azért, hogy az általa kitermelt élvonal mögött később minden meghaljon. Az általam vitatott írás befejező része megállapítja: „Nem áll módunkban a népzene területén végzett munkánk minden részletét elemezni ...” Nem tudom, hogy a szerző itt mire, illetve milyen, e keretek közé már nem férő munka elemzésére gondol. „Sajnos minden feladatot egyedül képtelenek vágyunk ellátni...” Ez nagy igazság, mert ezt senki sem várja el még a Megyei Művelődési Központtól. Azt viszont már igen, hogy az értékek mentésében a legjobb példamutatással járjon elől. ROZSA LÁSZLÓ, a Magyar Zeneművészek Szövetségének tagja badulása — és még mőgyű- lölőmek nevezték az írót! —, Gyurkó Géza (pécsi) Szalay István: Egy fekete folt 2/1.
