Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-09 / 263. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. november 9., kedd Egy hét... '— A KÉPERNYŐ ELŐTT Humorista a mennyországban Nem hiszem el, hogy a jó emlékű Gádor Béla a mennyországban lenne. A humorista, ha van humora, elkötelezettsége és filozófiája, akkor annak a pokolban a helye. Bár, ki tudja?: ott se! Valahol a pokol és a mennyország között inkább. Mondjuk a televízió képernyőjén. Ott érzi-e magát jól a humorista, avagy ott kell-e egyáltalán „éreznie” magát? — ez attól függ, hogy éltében, vagy holta után, miként rendezik be számára ezt a se lenn, se fenn, se bent, se kint világot. Kalmár Tibor jól rendezte be ezt az „emlékhelyet”, Lit- ványi Károly okos ötlettel és méltányos igénnyel írt Gádor Béla kis remekeihez simuló összekötő szöveget. Garas Dezső pedig ebből az „összekötőszöveg-szerepből” állított elő Gádor Béla-i figurát. Kevés külsőséggel, sok invencióval, belülről fakadó humorérzékkel és nagyfokú intelligenciával. És a társak? Villanástól a hosszabb lélegzetig' nemcsak színészi életünk jelesei kértek és kaptak részt e „mennyországból”, de játszottak ís — és nem ko- médiáztak itt és most! — a humorhoz méltó komolysággal. Öröm és egyben elgondolkodtató újra látni is hitelét a megállapításnak: nincs drámai színész, nincs komikus színész, nincs tragika és komika. Színész van. És szituáció. Derűs vagy komoly, bohózati akár, vagy komor, amelyet meg- és eljátszani színészi munka és alakítás is egyben. Ez van. Nem sorolom a produkcióban szereplő neveket, mert mindegyikhez csak egyetlen jelzőt tudnék ragasztani : kitűnő. Ám megjegyzem még, hogy — visszautalandón a Telepódium minapi adására — humorista is csak az lehet, aki — író. Aki tiszteli, szereti és érti e műfajt. A humor világába sem lehet és még kevésbé szabad az utcáról betévedni és egy gyenge viccnyi poén birtokában megostromolni, ha az Olimposzt nem is, de a nézők nevezetőizmait. Gádor Béla „humoreszkjei” emberi kapcsolatok, szituációk ihlette kis remekek, mély gondola tokát rejtenek a derű hab- fodros felszíne alatt. Emberi gyarlóság, társadalmi ellentét kis életünk még kisebb, de naggyá nőhető fonákságai adják az írói értékét és mértékét mindennek. Külön is megedégedettség- gel tölt el, hogy ennek az értéknek tisztelgő és sikeresnek mondható tévés est volt a „Humorista a mennyországban .. Gyurkó Géza Elszalasztott lehetőség Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy százezrek várták a Teherán ’43 című szovjet—svájci—francia film televíziós bemutatóját. Érthető, hiszen az alkotók izgalmas témakört választottak: be akarták mutatni a Churchil, Sztálin és Roosewelt ellen tervezett náci titkosszolgálati merényletkísérlet összetevőit. Ebből — úgy hisszük, ezt senki sem vitatja — egy rendkívül izgalmas alkotást készíthettek volna, ök azonban nem elégedtek meg ezzel, hanem egy másik idősíkot is beiktattak: azt óhajtották érzékeltetni, hogy a bérgyilkosságok egykori kiagyalói ma is összeköttetésben állnak a nemzetközi terrorizmussal. Ráadásul — harmadik motívumként — érzelmes' szerelmi történetet is adagoltak a cselekményhez. Ezeket a szálakat kellett volna ötvözni, gondoskodva a megfelelő arányokról. Az ilyesmi csak keveseknek sikerül. A két rendező — Alekszandr Alov és Vlagyimir Naumov — azonban nem rendelkezett ezekkel a ritka adottságokkal, így aztán a kétrészes mű vontatottá, olykor unalmassá formálódott, s ezen az sem segített, hogy olyan világsztárokat vonultattak fel, mint Curd Jürgens és Alain Delon. Ök és dalokat előadó Charles Aznavour legfeljebb csak enyhítették' a bántó hiányosságokat. A produkció a Hitler által „Távolugrás”-nak minősített akciót tálalta, ám a feldolgozás — képletesen szólva — kellő edzés híján nem hozott művészi rekordot... A rutin dicsérete Sokan — valamiféle irodalmi arisztokratizmustól vezérelve — lebecsülik Bíró Lajos és Lengyel Menyhért munkásságát. Nem vagyunk rosszmájúak, ám mégis azt állítjuk, hogy az effajta nézetek mögött szakmai féltékenység rejlik, hiszen ez a két ember mesterien értett a színpad titkaihoz, s úgy dolgoztak, hogy munka közben mindig az elképzelt közönség reagálására figyeltek. Tudták, hogy a sikerhez nélkülözhetetlen az egymást váltó, a jól megmintázott szituációk, s jelenetek sorozata, a forgatagos cselekmény, a szellemes párbeszéd, a regimentnyi ízes poén. Ezt bizonyítja A cárnő című közös darabjuk — egyébként a tévé a veszprémi Petőfi Színház előadását közvetítette felvételről — bemutatója. A történet majdhogy operettízű. Akkor is, ha II. Katalin sorsát villantják fel, s arról szólnak, hogy egy egyeduralkodónak ritkán jut osztályrészül a felelőtlen szerelem. Ezt a sovány tartalmi magvat azonban megfűszerezték tehetségük legjavával, a szó nemesebb értelmében vett rutin krőzusi eleganciájával szórt kincseivel. A hatás nem is maradt el, akkor sem, ha a színészek többsége jellegtelenül játszott. csak a cárnőt megjelenítő Csomós Mari bűvölte el a nézőket, ö felfedezte a számára kínált nagyszerű lehetőséget, s a szerzőkkel együtt kellemes estét szerzett sokak számára. (pécsi) A titokzatos Coca Cola Az újságban a fizetett hirdetéseket — nem a keretes és apróhirdetéseket, hanem a hosszú, szöveges hirdetéseket — az írás alján egy kis x-szel kötelező jelölni. Azért, hogy az olvasó tudja, itt reklámról van szó. Én viszont nem tudtam, hogy miről van szó. amikor vasárnap este a televízió képernyőjén feltűnt Knézy Jenő, a Telesport adásában és úgy vezette végig a műsort, hogy előtte mindvégig jól láthatóan, sőt kihívóan jól láthatóan, ott díszelgett egy megtöltött pohár, amelyről szinte ordított a vastag betűs felirat: Coca-Cola. Jómagam is szívesen iszom ezt az üdítő italt, sokakkal ellentétben soha nem hittem, hogy az annak idején tiltott gyümölcsnek számító Cola a nagytőkések és a le- züllött nyugati ifjúság kéjitala. Nem is ilyen indítékok alapján tartom tűrhetetlennek a coca-colás poharat a Telesport asztalán, pont középen, a legszembetűnőbb helyen. Azért tartom elfogadhatatlannak, mert ez reklám. Reklám a javából. És nem tudom, hogy ki fizet érte kinek, egyáltalán, hogy lehet nálunk összeegyeztetni a reklámot a Telesporttal és a sporttal, mennyire volt etikus a megállapodás a Co- ca-Cola-cég és a műsor szerkesztője, rendezője vagy kik között? Szóval idegesítenek ezek az aprónak tűnő dolgok. Mert lassan-lassan nem tudom, hogy mikor manipulálnak engem, átlagnézőt reklámokkal a képernyőről és mikor nem. (szigethy) TÖRTÉNETEK GÁRDONYI GÉZÁRÓL (5/5.) Az utolsó találkozás Meglátogattam 1922-ben Gárdonyit, hogy tolmácsoljam volt osztályfőnöke üdvözletét. Örömmel fogadott, bekísért a dolgozószobájába, ahová idegen szinte sohasem léphetett Ezen a napon a kiváló egri író elemében volt. Délelőtt 12 órától délután 3- ig beszélgettünk. Édesanyja unszolására is alig akart ebédhez ülni Jólesett neki a régi gyermekkori emlékek felidézése. Gondolatban átfutott 40 viharvert, sikeres esztendőt. Sok olyan dologról emlékezett meg, amelyről talán sohasem írt és beszélt. Elmesélte, hogy ha ír, sohasem olvas, hogy a másik író ne befolyásolhassa őt, mert aztán az élménytől lehetetlen szabadulni. Naponta tömegével érkeztek részére az újságok, hírlapok. Elejétől végéig elolvassa mindegyiket, de csak a cikkek címei érdeklik. Azokon túl sohasem lép. Így is elég az amit tudni akar. Lelkesen beszélt Paganiniről, aki zenei ideálja volt. Sokat mesélt Munkácsy Mi- hályról, mint a festőművészet mintaképéről. „A lángelme — mondotta már a korai gyermekkorban megnyilatkozott: Paganini örökre eljegyezte magát a múzsával, amikor maga készítette nádhegedűjét kora hajnaltól késő estig nyeker- gette. Munkácsy Mihály őstehetsége első alkalommal akkor nyilvánult meg, amikor asztalosinas korában piros tulipánokat festett a temető kapujára. Valami rendkívülit akart, amelyet előtte még nem csinált senki. Mestere részéről ezért pofon járt — ez volt az ő szédítő pályafutásának kezdete. A valódi művésziélek akkor nyilvánul meg, amikor mást akar, mint amit a kortársak helyesnek tartanak. Beszélt az „Üj Idők" szerkesztőségében eltöltött idejéről. Elolvasott néhányat költeményeiből. Ezekkel meg volt elégedve. Beszédünk fonalát a szegedi szerkesztőségben eltöltött időre fordítottam. Megkérdeztem, vajon igaz-e, hogy „Göre Gábor kalandjai" c. művét kevésbé szereti? Percekig gondolkozott. Látszott, hogy a válasz kellemetlenséget okoz neki.. „Göre Gábor sem mostohaKálnoky László Jvegkalapja“ A kötetnek címet adó vers Filippo Marinetti, egy régen elavult, vagy elévült hóbortjára utal, amikor is ez az olasz futurista „a század húszas éveiben divatba szerette volna hozni az üvegkalapot”. Nos, ez a divat, az akkori technikai, ízlésbeli oknál fogva dugába dőlt, de most, 1980 táján Kálnoky László eljátszik vele: mennyi haszna is lenne manapság? Mit is tehetne a mai költő, ha a hajdani ötlet nyomán ilyen hasznos kalapra ma szert tehetne? Jön is válasz: „Távoli falvakban vagy tanyákon tartott (író-olvasó találkozók után sem kellene szállásunkon) éjjel, téli fagyban egy szál hálóingben botorkálnunk) az árnyékszék felé. Elég lenne kalapunkat (öblével-fölfelé, ágyunk alá helyezni) éjjeli edény gyanánt. Persze, ha adunk magunkra. ..” Innen már nem folytatom tovább a költő szövegét, mert ez a metszet is kivallja nekünk, mekkora út vezet az egykori irodalom- történeti érdekességű divatötlettől a bohókás gondolatsorig. Szemléletváltozás lenne mindez, vagy valami más? Is-is. A hetvenes éveihez érkező Kálnoky László mintha a Homálynoky Sza- niszló által adott visszaemlékezésekkel kilépett volna abból az indítókörből, amely addig fogva tartotta. A komoly, olykor komor, tragikus felhangokat, sok-sok kétséget, kevés megnyugtató hitet elegyítő szemlélet, magatartás véget ért: több évtizedes lélektani bezártságát a múltba le- és visszafokozta. Átlépett a költő és képzelete eddigi világának szűkre szabott térségein. Magát a tényt is ünnepelnünk kell ebben az esetben. Kálnoky két év lírai termését gyűjtötte ebbe a kötetbe. Mf az érdekes és az eddigiekhez mindenképpen különös ebben az új világban, ahová most Kálnoky bevezet minket? Az, hogy a gondolatai, a hangulatai, az érzései mintha más utakon, vagy más mozgási szabályoknak engedelmeskedve törnének céljaik felé, mint eddig. Mintha egy sakkmester eddigi küzdelmi formáit átalakította volna. Mintha a győzelmi tét és esély nyilvánvalóbb lenne ezekben az írásokban! Itt nem az a fontos már, hogy a szorongó lélek kivetítse magából, maga elé azokat a fantomokat, amiket eddig hordozott magában, akikkel együtt élni kényszerült! Mintha ezek a gályarabságszerű érzések elpárologtak volna. Homálynoky Szaniszló megjelenése, mint szerep és mint költői forma, Kálnoky azt jelenti, azt is jelentheti már, hogy körülötte az atmoszféra kitágult. Szemét már másfelé is irányíthatja a kíváncsiság. Innen nézve sok minden más értéket kap. Most, a tények birtokában, a sok-sok kétkedés után nem lehet mást tenni, mint derűsen-hosszan elne- vetni a szorongásokon, az oldódó, a derűsebb futamokban egy kicsit kinevetni a kishitűséget, egy kicsit visszájáról szemléltetni a cselekedetek rúgóit. És ebben a derűben, ebben az iróniában igen erős tartószerkezet biztosítja a rendet, a gondolati anyag szilárd hatását. Ítélet van ezekben a szellemi pajzánságokban: egy eleddig aszkétaszellem egyénisége, rendje, fegyelme ítélkezik maga és a világ dolgai felett. Ha azt említettem, hogy ez a kőiét a 80—81-ből származó írások összessége, semmit sem mondtam. Vagy csak annyit, hogy ez a kötet a Farsang utóján után, attól már igen messze — gyönyörű képtelenség! — tavaszi frisseséggel lep meg minket. Tág horizont, új témák, új gondolatkörök! És milyen lelkesítők! A kötet kezdő verse az Északon, nemcsak egy utazás és az annak élménye folytán keletkezett bölcselmi intés, meggondolás; megfontolt számvetés is. Révedezés is, áthallásokkal együtt is meg- hallása a szív olykor igen csendes megdobbanásának. És megvallása annak az olykor rettenetesen szorító vonzásnak,. amit az anyaföld, az anyanyelv erejétől érzünk. Ehhez az érdekes családi idillhez felsorakozik még jó néhány leszámolás azokkal a múltbeli árnyakkal, akik Kálnoky belső világát benépesítették és ott őrállók ma is. De az oldottabb hangvétel most már másképp láttatja, más fényben ülteti elébünk, hogy most már rokonszenvesebbeknek is láthattuk őket. / Bizáncában visszatér a kisváros, Eger harmincas évekbeli atmoszférája, de ezt a színpadot, ezt az életképet már nem a négy és feles jambusok lüktető árama veszi körül, a prózavers oldottabb fegyelme keretezi. A mondatokban másfajta töltés feszül, az a megbocsátás is, amely a felismerésből származik: ezek az elődök, ezek a mi utunkat előkészítő emberek-jellemek-arcok nem tehettek mást, mint amit miattunk, maguk miatt elkövettek. Hosszan kellene idéznem- idézgetnem a (Művészetről, irodalomról, miegymásról, vagy a Félkör háromszöge- sítése című ciklusból, vagy akár a Féltékenység kórtör- tenetéből, mert egyéni ízek, jellemvonások, frappáns odacsapások csábítanak; de nem teszem: a kötetet sokszor át kell lapozni úgy is, hogy az újabb Kálnoky újabb körképét, szellemi tájait jól bebarangolhassuk. Kmetty önarcképéről írja, de érdemes itt is megismételni: Megnyerő, különös arc, meglehetősen kifinomult, de van benne valami elszántság Is. Mintha fából faragták volna, hogy érzéketlenné tegyék minden csapás lránt. Keze önmagára mutat, mintegy fölösleges magyarázatul: „Én vagyok! Ilyen vagyok!” Itt valóban minden magyarázat fölösleges, itt csak a szavakat kell gondosan végigpörgetni magunkban, hogy kifessék: mennyi ábrát és mennyi színt hordozhatnak a hangok, ha jól bánunk velük! Farkas András Film Paganiniről A szovjet könyv tükre A könyvkiállítás részlete (Auer Lajos felvétele KS) Az utóbbi időben a szocialista országok televíziósai mind nagyobb érdeklődést mutatnak a zeneművészet izgalmas kalandokban gazdag életű, romantikus alakjai iránt. A napokban Moszkvában bemutatták a Paganini életéről szóló filmet, amely- lyel a szovjet és a bolgár televíziósok adóznak a kétszáz évvel ezelőtt született hegedűvirtuóz emlékének. gyermekem. Kedvelem ezt a figurát, mert ez is az én teremtményem. De keserűen gondolok azokra a bírálatokra, amelyek nem, vagy félreértették az én eredeti tervemet. Típusát akartam megörökíteni a magyar paraszt jóízű humorának, érzésvilágának, életrevalóságának. Ehelyett egyesek Göre Gábor személyében egy igen együgyű, ostoba ember képmását vélték felismerni. Bevallom, hogy a külföldi fordítások kevésbé sikerültek. Nem érzékeltetik a humor zamatát, jóizét, a magyar kedélyállapotot. Ezért hat nevetségesnek és ostobának, ami az egész történetből a fordítások után megmaradt.” Elbúcsúztunk egymástól a legközelebbi viszontlátásig. Sem ő, sem én nem sejtettük akkor, hogy utoljára szorítottunk kezet a földi életben. Találkozásunk után néhány hónap elteltével örök nyughelyét adott neki az a föld, amelyet olyan gyönyörűen dicsőségteljesen megénekelt. Koncz Dezső A szovjet könyv és hanglemez ünnepi hetét most novemberben a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 65. és a Szovjetunió megalakulásának 60. évfordulóla jegyében rendezik meg. Számos esemény kapcsolódik hozzá — irodalmi estek, vetélkedők —, de külön színfolt az, hogy reprezentatív kiállításokon maga a szovjet könyv is bemutatkozik. Például a szolnoki Megyei Művelődési Központban könyv-, hanglemez- és kottakiállítást nyitottak, amelyen mintegy 500 művet tekinthetnek meg az érdeklődők. A budapesti Technika Házában november 4-től — mint ahogy arról a ' lapok már hírt adtak — közel 2000 kötetes kiállításon ismerkedhet meg a nagyközönség a Szovjetunió köztársaságainak könyveivel. A 2000 kötet a legutóbbi öt esztendő terméke, elenyésző töredéke. Hogy mennyire az, jól bizonyítja néhány statisztikai adat. A Szovjetunióban 1917-től 1976-ig több mint 2,8 millió könyvét jelentettek meg, összesen 46,6 milliárd példányban. A legközelebbi múltról: egy-egy évben csaknem 90 ezer könyv lát napvilágot, mintegy kétmilliárd példányban. A Technika Házában bemutatott kétezernyi könyv csupán csepp a tengerben, de jól reprezentálja, jól tükrözi a szovjet könyvkiadás gazdag választékát, tartalmi és esztétikai értékeit.
