Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-19 / 272. szám
(Perl Márton felvétele) Tél előtt Levetette ruháját az erdő. Jött az őszvégi fagy, dér lepte be a tájat, aztán egy szél, úgyszólván egyetlen nap alatt mindent elintézett. A világ legszebb perzsaszőnyegén járhat mostanában a turista, a gombázó, a vadász, aki szereti a természetet és látni óhajtja az ősz búcsúzkodását. A fák földreterítették ruháikat és dacosan, égnek meredve várják a telet: — Gyere tél! Gyere csak bátran, mert mi már csak ilyenek vagyunk, mint a színésznők a színdarabokban, öltözünk, vetkőzünk és a jelmeztárunk kifogyhatatlan. Most levetettük sárga, rózsaszín, barna ruháinkat, aztán jössz te, és — úgy ahogyan divat szerint illik — vattafehér hóruhát adsz meztelen testünkre. Ám, ha érkezik a tavasz, új rügyek pattannak ágainkból és zöldbe borulunk. Tegnap az erdőt jártuk. Foga van a Napnak, de az őszvégi ragyogásban a zizegés, a szél nyugtalanította a vadakat. A korábban még takarást nyújtó sűrűk kitárulkoztak az emberi szem előtt. Egy buta idei szarvasborjú tanácstalanul szaladgált ide-oda, mert a szélben, a levélzizegésben nem tudott eligazodni. — Mi van barátaim? Bármerre fordulok, emberszagot csap orromba a szellő! A csend elszökött a vágásokból és még a mély vízmosásokban is zizegnek a levelek. Ügy tűnik, mintha méhek, vagy apró haszontalan szárnyasok zümmögnének a fülemben. Megcsalt a szemem, a fülem, futni, szaladni kellene ösztönöm szerint. De hová? Nyáron a szárazság miatt nem volt gomba, most tele van vele az erdő. Ennyi gombát és gombázót még alig láttunk ilyen késő őszi időben. Az öreg róka ott sunyit a galagonyásban, mert tudja, hogy ide nem merészkedik az ember, hiszen szúr a tüske, megaztán a galagonyabokor alatt nem terem gomba. — Még egy pár napotok van! — gondolja az anyaróka is, miközben folyton kujtorgó fiaiért aggódik: Jön £ tél, nemsokára fehér lesz a táj. — A tél, a fagyos, dermesztő hideg nekünk sem ígér sok jót! — néz rá a párja. — Puskás emberek jönnék majd, és bőrünkre fáj a foguk. Nem emlékszel? így veszítettük el a múlt évben a legszebb gyermekünket is. Most ugyan hol lehetnek a kölykök? Egy fatuskón ülök és hallgatózok. Nézem a ragyogást, a levélesőt, a csupasz ágakat, átélem az őszi búcsúzást. — Hol lehetnek a disznók? A hajtás még messze Van, sem emberi hang, sem kutyaugatás nem hallatszik, csak a csípős őszvégi szél cimbalmozik a fagyos gallyakon. — Jön a tél, itt a tél, — süvítenek a meztelen ágak és ők onnan föntről már látják a hajtást, hallanak mindent. A vaddisznókat is látják, a szarvasokat is. A csürhe süldőnép eszeveszetten szalad a puskások felé, de a vén agyaras bebújik a sűrűség közepébe. Több telet megért már, tudja, hogy ilyenkor észnél kell lenni! Orrával fellöki a foxit, hasít egyet az oldalán. Jajveszékel a kutya, de nem mozdul. Durrognak a fegyverek. Itt is, ott is elesik egy malac, egy- egy szarvas, de a vén „remete” már visszafelé tart a hajtásban. — Visszatört! — kiáltja egy hajtó és mérgében födhöz csapja a kalapját. Délután beborul és ezekkel az órákkal talán elment az ősz, és — ha nem is hivatalosan, — de beköszöntött a tél... Szalay István FÉNY-KÉP 4. ' * NÉPÚJSÁG, 1982. november 19., péntek KAMATOZTATHATÓ PÉLDA Sokat beszélünk, írunk a gyesen levő kismamák gondjairól, foglalkoztatásuk, ismeretgyarapításuk nehézségeiről. Arról azonban ritkán esik szó, hogy olyanok is akadnak köztük, akik önerejükből is boldogulnak. Ilyen megnyerő egyéniség Bozsaki Katalin, az Egyesült Izzó gyöngyösi gyáregységének tolmács-fordítója, aki az otthon töltött három esztendő alatt nemcsak megtanult franciául, hanem középfokú nyelvvizsgát is tett. Ezerkilencszázhetvenötben szerzett diplomát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. A néprajz —lengyel szakos középiskolai tanár férjével együtt költözött a Mátra fővárosába. Kesergés helyett Az elhelyezkedés egyáltalán nem ment könnyen, ő azonban nem kesergett, hanem elfogadta azt a lehetőséget, amelyet felkínáltak neki. — Már hallgatóként számítottam az esetleges buktatókra, ezért magánszorgalomból elsajátítottam az angolt. Hasznát is vettem, mivel ennek révén jutottam mostani állásomhoz. A megbízatás eleinte száraznak tűnt, de később nemcsak megszoktam, hanem felfedeztem szépségeit is. Ráadásul néha kamatoztathattam lengyel és cseh tudásomat is. Egyszóval: hamar feltaláltam magamat és színt, változatosságot leltem mindennapi teendőimben. A meglehetősen szürke, a kifejezetten szakmai jellegű szövegek sem zavartak, mivel a velük való bíbelődé6 tájékozottságomat szélesítette. Az is elégedetté tett, hogy főnökeim megbecsülték igyekezetemet, az ilyesmi meghatározza az ember közérzetét, s arra ösztönzi: nyújtson mind többet. Tétovázás nélkül Jött az első, majd a második gyerek. Az utóbbi miatt ideiglenesen búcsút mondott munkahelyének. — Sejtettem: lesz szabad időm bőven. Az unalmat, az egyhangúságot soha nem kedveltem, ezért azon töprengtem: mivel kössem le magamat. Ekkor adódott az ötlet, hogy birkózzam meg a franciával. Nem kértem segítséget senkitől, hanem egyedül kezdtem és folytattam a munkát. Meglepően jól haladtam, s ez csak hatványozta lelkesedésemet. Felkerestem Gajdózki Zsuzsát, a Mátra Művelődési Központ munkatársát, aki — többek között — francia szakos pedagógus, s megkérdeztem tőle: próbálkozhatok-e a nyelvvizsgával. Biztatott, sarkallt, tippeket adott, s én hallgattam rá. Nem bántam meg. Egykori elhatározásán sokan meglepődtek, s azt javasolták törődjön csak a kicsivel. — Nem másították meg akaratomat, mert a jó beosztás révén ő sem került „hátrányos helyzetbe”. A könyveket és a szójegyzeteket ugyanis csak akkor vettem elő, ha elaludt vagy késő este, amikor a család lefeküdt. Jó módszerek Sikere közérdeklődésre számottartó és példamutató. Sztorija azonban egyéb okok miatt is figyelemre méltó. — Határozottan állítom, hogy csak az éri el célját, aki rendszeresen tanul, s hű a bevált fogásokhoz. Nem vagyok híve a korszerűség hajhászásának, az audiovizuális eszközök szűnni nem akaró divatjának. Az akarat, a türelem, a kitartás a legfontosabb, a többi csak mankó, afféle segédeszköz. A nyelvtant, a sok rendhagyó ragozású igét — akár tetszik akár nem — biflázni kell. Én cédulákra írtam fel ezeket, s a konyha falára rajzszegeztem, hogy mindig lássam őket, s így hamarabb rögződjenek. Az elért szinttel nem elégedett meg, hanem az ismeretek frissen tartására is törekedett. A kismama nyelvvizsgát tett... (Fotó: Szabó Sándor) — Zsuzsa ajánlotta a nemzetközi klubot, felvetette: szervezzünk egy olyan társaságot, amelynek tagjai sűrűn összejönnek, s csak idegen nyelven diskurálnak. Az elképzelésből valóság lett. Ennek már három esztendeje, s a csoport folyvást gyarapszik. Nem járnak rosszul, akik hozzánk járnak, hiszen eredményesen küzdenek a szinte törvényszerű felejtés ellen. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nehezen állt kötélnek, azt mondta: nincs semmi különös abban, amit ő tett, ugyanis bárki megcsinálhatja. Esetét épp ezért tettük közzé, remélve, hogy követői akadnak... P. 1. Pöfeteg és a nagy ábránd Pöfeteg Willibald a csiperkére esküdött, a házi kisvállalkozás kettes számú embere, Galócza, viszont a laskagombát favorizálta. — Nem kell hozzá külön szárnyék. Rönkön terem a portéka, és ilyentájt bőven fizet — jelentette ki az asztalnál, amelyet körbe ült a nemesre szervezkedők társasága. Pöfeteg, az ötletgazda, nem tűrt azonban ellenvetést. — Ha tovább gyilkolsz a hülyeségeddel, Galócza, javaslom tagságod törlését. Igenis kitartok a csiperkénél, amihez dajkáló ölet szolgáltat szövetkezetünk pincéje. Csak a Nagy Jóságoshoz kell folyamodnunk, aki minden új iránt érzékeny ... Hergelt Elek, a Paróka és Álszakáll Készítő Szövetkezet (továbbiakban PÁKISZ) elnöke, akit a cégnél szíve- lelke után csak Nagy Jóságosként becéztek, valóban kedvre derült, amikor a gombász csapat feldobta a témát. — Igen, igen, első a népjólét. És ha úgy gondoljátok, hogy ehhez a gomba visz közelebb, áldásom kísérje szorgoskodástokat. Csak egyre vigyázzatok! Székházunk pincelabirintusa a tiétek, használati díjat sem számíttatok utána. A paróka és álszakáll készítésének rovására azonban nem mehet a kezdemény. Pöfeteg Willibald csípőből tüzelt. — Még hogy a rovására?! Természetesen napi munkánk után gombászunk. Ám olyan sóhernek se nézzen bennünket senki, hogy csak úgy potyára vennénk igénybe a szövetkezeti pincéket. A kirótt bért majd letudjuk tíz-húsz kiló csiperkével, gazdagítván az üzemi konyha étrendjét is. m Így lett házi kisvállalkozás ' a PÁKISZ kebelén, gombatermesztési célzattal, alapanyagot ismert gazdaságoktól nyervén. Szeptember végére már tőzegillat lengett a szövetkezet pincéiben, majd megjelent az első termés, a maga kedves tányér- káival, jó kapcsolat révén mindjárt piachoz jutva a városka elit áruházában. A szextett — hatan valának — összhangját csak az zavarta meg átmeneti jelleggel, hogy a Főhatóság pu- rifikátorai kifogásolni kezdték a PÁKISZ némely lazaságát, főként a munkamorált. Az egyik tagtárs. Vargánya Virág, próbált is visszakozzt fújni. De lehurrogták. — Csak nem állunk meg a nagy üzlet küszöbén? — vélekedett Pöfeteg. — Lelemény dolga az egész. Valóban strapás, időigényes a pincék hőmérsékletének, páratartalmának, a termés gondozásának a biztosítása. De megy ez, ha ésszel élünk. Mindig a nemes célt látva magunk előtt, mikor is népünk fehérjedús gombán hízik. Tehát! Tinorú Tamás sürgős tennivalója, hogy cégünk raktárából különböző színű, méretű parókákat, álszakállakat vételezzen. És mivel valahányon az értékesítési osztályon dolgozunk, könnyen megszervezhetők a továbbiak. A reteráton hol én, hol más rak a fejére göndörített, netán simán aláhulló vendéghajat, őszesbarna álszakállt, hogy így, megtévesztő leplükkel, napközben is a gombatenyészet föllendítésén szorgoskodhassunk. Rövid időn belül valóban megoldódott a pinceszolgálati rendszer, -legfeljebb a Nagy Jóságosnak okozva némi fejtörést: honnan a jóistenből itt ez a rengeteg új arc, új ügyfél, mikor lankadóban már a cikkei iránti kereslet... ? . Pöfeteg viszont vérszemet kapott a pénzek-hasznok gyarapultán. És mivel olyan olajsíma szövege volt, hogy két nap alatt három okoskodó törte ki rajta a lábát, már földerengett agyában a jövendő színdús képe. Mi több, buzdítására a szextett egyéb akciók szervezésébe fogott. — Jó bornak is kell cégér! Ezért az első igazi gombaaratást műsoros bállal kötjük össze, ide csalogatva a Nagy Jóságost és valahány fontos kebelbarátunkat. Már megegyeztem egy helybéli kántorral, Borbíró Bende- gúzzal. Az aktusra „Fátrahá- zi emlény” címmel ünnepi nyitányt komponál, amelynek a bemutatására a ,.Durczás Bella Kultúrház” zenekarát kérjük fel. Lesz továbbá gombakészítmények bő traktája, szőlőhegyi Ne- rángassal. És, Galócza, te csak arra ügyelj, hogy minden lében kanál szerkesztőnk, Szimath Kornél pör- költjébe némi elfajzott pincetermékünk kerüljön. Hadd emlegesse meg a gombászok istenét! Tévét, rádiót hívok, mint ahogy a Főhatóság is bizton megtisztel bennünket a jelenlétével. Ez pedig teljes diadal. A nagy ábránd mégsem maradt szinkronban az események alakultával. Mert volt tószt, majd elhangzott az aratóbálon a „Fátraházi emlény”, az ötlet születéshelyére utalván. Villogtak a tévések is a pinceklub boltozata alatt. Továbbá Szimath Kornél hírlapírót pár falás gombapörkölt a pincebudihoz pányvázta. A Főhatóság jelenléte azonban nem volt egyértelműen ku- láns. Mert elnöke, miután körbejártatta tekintetét a boltíveken, kultúrtanácsosá- tól azt kezdte fitetni, nem gyümölcsözőbb lenne-e a helybéli fiatalság javára hasznosítani a pincelabirintust. Majd merőn Pöfeteg Willibaldra szegezte a tekintetét. — Barátocskám, aztán miként megy-mendegél a parókák, az álszakállak gyártása, értékesítése? Ami mégis inkább közösségi érdek? Mert ha az oké, akkor oké a csiperke is ... A Nagy Jóságos erre megdermedt, és Pöfeteg mögött arra az iszonyatos parókakészletre gondolt, ami lassan kiömlik raktáraikból. Adjutánsa próbált talpon maradni. — Tisztelettel, az úgy van, hogy amikor egy ilyen alkotóhév elragadja az embert, nehezen tud megállni. Töredelmesen bevallom, per pillanat, nálunk vannak valamelyest értékesítési zökkenők. Már ami, ugyebár, a parókát, az álszakállt illeti. Ám új álmot is láttam! Amiben létrejött a parókások, a gombások, a piócatenyésztők és görénynemesitők nagy integrációja, hogy az erők, javak jobb hasznosulásának az elve alapján mihamar virágba borítsa e városka gazdaságát! ... A Főhivatal elnöke azonban éppen nem volt lírai hangulatban, és Pöfeteget, az aratóbállal együtt — per pillanat — berekesztette. — Barátocskám, vendéghajtól, álszakálltól, tudásom jelen állapota szerint, még senkinek nem lett baja. A gombától viszont igen sokan megkámpultak. Ergo, ne próbáljon véle megetetni bennünket... Így is lön. És miután Pö- fetegnek útilaput kötöttek a talpa alá, a parókások szövetkezete mihamar fölpen- dült. Utóbb jómagam is gondoltam hajpótlásra; ha okosabb már nem, legalább szép legyek. Moldvay Győző
