Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-13 / 267. szám
(Kőhidi Imre képriportja) / Aki méltatlan, az következésképpen alkalmatlan is. Aki alkalmatlan, az meg következésképpen. .. Nem értelmetlen eltűnődni kissé e kifejezéseken, amelyek aligha sorolhatóak be a hízelgő jelzők közé^, s amelyeknek bármelyike egyfajta bélyeg is azon, akire rásütötték, hogy: alkalmatlan... illetve méltatlan. A községi tanács elnöke — a példa nem kitalált, de a hely és a szituáció önkényes — öntelt fickóvá lett az eltelt évek során. Miután már jó néhány „állami ünnep” nem telhetett el anélkül, hogy méilére kitüntetés, zsebébe pénz ne kerüljön^ tegyük hozzá, hogy lényegében jogosan, sőt okosan is, szóval, mindezek után arra jött rá, hogy ő: voltaképpen különös ember. Különös és emiatt különb ember, mint más. Nem mint tanácselnök különb, hanem mint ember. Márpedig a különb, a másmilyen ember számára a világból másmilyen, különb és így nagyobb, szelet jár ki a természet és az általa értelmezett szocialista elosztás élvei szerint. Ezeket az elképzeléseket egyrészt és egy ideig honorálták, nemcsak a környezete, de a felsőbb szervek is. Nem hunytak szemet, mert ez így nem lenne igaz megállapítás, hanem csak tudomásul vették, hogy a x-i tanácselnök ismét újat és merészet kanyarttott a társadalom sajtjából. 'Hogy messzemenően finoman fejezzem ki magam. Furcsa dolog ám az ilyen kölcsönösség. Egy ideig, mint valami bűvös körből, nincs mód kitérni: az öntelt és önhitt hatalmasság teszi amit mer és amit lehet, s miután a felsőbbség, meg a környezet is tűri, tudomásul veszi, sőt az utóbbi úgy hiszi, hogy valamiféle titkos törvény adta jog is járul mindehhez; az, aki szemtelen, az még szemtelenebbé lesz. A vezetők és a környezet meg egyre tanácstalanabb. Hisz, akinek immár mindent szabad, annak akkora lehet a hatalma és olyanok az összeköttetései — mint a hatalom alappillérei —, hogy annak nem tanácsos szólni sem. És forog tovább a kerék, mindaddig, amíg egy nem kötelezően mesebeli gyermek, hanem csak egy „száraz lelkű” revizor el nem kiáltja magit: a királynak nincs is ruhája. Helyesebben: a király nem is király. Még helyesebben: a helyi tanács elnöke, mint az államhatalom képviselője, már nem is az. Ha igen, hát legfeljebb csak papíron az. Ekkor aztán már természetesen esőstől jön az áldásnak aligha nevezhető büntetés, teljesen jogosan, de teljesen megkésve, már ami a tanácselnök személyét, de sohasem és most sem későn, már ami a dolgok végső igazságát illeti. A méltatlanság jelzőjével a hóna alatt, mint kiürült batyuval távozik az x-i tanács elnöke. Nos, eddig ez a történet a „mél- tatian”-ságról. A másik történet hőse — ha egyáltalán nem oktondiság ilyen- ten esetben hősnek aposztrofálni egy mégiscsak inkább áldozatot — vállalati igazgató. A példa itt sem kitalált, csak a hely és a szituáció önkényes. A vállalatot, amelynek élére jó évtizede hősünket — maradjunk már csak meg a könnyebbség kedvéért is e fogalomnál — igazgatónak kinevezték, s ahol előtte már osztály- vezetőként ugyancsak évtizednyit töltött el, nos, szóval, ezt a vállalatot multinacionálisnak még gúnyból sem nevezték soha. Kis üzem volt, szerény feladatokkal, megbízható gárdával, évről évre szerény — a bázishoz képest, mert a bázis az nagy úr volt nálunk! — de mindig kimutatható termelési növekedéssel. Egyszóval nem kiugró teljesítmény, nem kiugró vezetői tehetség, de baj, az sohse volt velük. így aztán kedvenc üzem és kedvenc igazgató lett és maradt sokáig, ahová szívesen mentek üzemi látogatásra és vittek is oda bárkit, mert a felettesek nyugodtak lehettek: meglepetés nem éri őket. Sem úgy, hogy valami korszakosán új robban be a gyár életébe, sem úgy, hogy valami váratlan „lerobbanás” rázza meg alapjaiban a gyáriakba és igazgatójukba vetett hitüket. Az élet azonban makacs dolog, ami ugyan lehet így közhely, de attól még igazság marad. Az évtized teltével történt egy s más a világban, ennek következtében hazánkban is, s mindezek következtében a gyár életében is. Illetőleg nem történt semmi. S az végül is nagyon feltűnő, hogy valamik és valakik mozognak — uram ég, még ha hátra, visszafelé is — s közöttük valami, valaki áll. Egy idő után feltűnik, hogy mindaz, ami imént még a biztonságot látszott sugallani, a kiegyensúlyozottságot, az voltaképpen a tehetetlenség látható jele. Nem azért áll olyan szilárdan a gyár, mert olyan erős, hanem képtelen előbbre lépni, mert olyan gyenge. Pontosabban ily en gyenge lett. A gárda a régi, sajnos a gépek jó része is, az igazgató is a régi: megbízható. Ám ez a megbízhatóság, helyesebben fogalmazva a z a megbízhatóság, amelyre oly büszke volt évtizedeken át, s amelyre oly szívesen és elismerően hivatkoztak környezetében és feljebbvalói szintjén is, a furcsa fonákjára fordult. Megbízható lett abban, hogy megbízhatatlan bármely előrelépés megtételében. Nem lett rosz- szabb, mint volt. Sem erkölcsi, sem jogi értelemben. Nem dolgozott kevesebbet, sőt többet is inkább, mint eleddig tette. Nem riadt vissza attól sem, hogy az új szelekhez új vitorlákat húzzon fél, de hát... Igen, ezeken a vizeken és ilyen vitorlákkal képtelen már hajázni. Alkalmatlan lett. Megkérték a tisztes és csendes távozásra, arra, hogy adja At a helyét annak, aki képes új ritmust dobolni a gépeknek, de még inkább az emberi szíveknek, új gondolatokat, merész, néha talán kockázatosnak is tűnő, de előrevivő terveket kovácsolni és ková- csoltaitmi is. Hősünk pedig ilyetén „megbélyegezve” került az élet más posztjára, oda, ahol tényleges képességeit tényleges egyéni és társadalmi haszonnal fejtegetheti ki továbbra is. A közvélemény egy részében — nem is csak a mindenen oly lelkesen kajánkodni és cinikusan örülni tudókról van szó — így egymás mellé ültette tett mindkettő a társadalmi szégyenpadra. Egymás mellé került az alkalmatlan és a méltatlan. Mondanom sem, írnom sem kellene, hogy ez milyen — méltatlan. Különben nem akartam semmiféle tanmesét elmondani a kedves olvasónak. Csupán egy kis tűnődésre késztettem a tárgyban, hogy: aki méltatlan, az következésképpen alkalmatlan is, ám aki alkalmatlan, az következésképpen még nem méltatlan is. És mindez ugyancsak következésképpen nem a szavakkal, a fogalmakkal való üres és talán ügyes játszadozás.