Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-13 / 267. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. november 13., szombat S. Nagy az idegenforgalma ennek a tájegységnek. Éven­te sok millióan fölkeresik, hogy gyönyörködjenek a vi­dék szépségeiben, de azért is, hogy megismerjék az itt élő embereket, képet alkot­hassanak a hagyományokról. Hogy mi fogadja őket? Ke­vés jóról beszélhetünk. Az ajándékbolt kínálata láttán szomorkodhatunk el igazán. Járjuk ezeket az üzleteket Kriston Vízi József népraj­zossal. Ki-ki maga is bizo­nyára kapásból el tudná mondani, hogy Egerben mi­lyen elszomorító látványban van részünk. Különböző nagyságú és díszítésű mina. reteket, parányi hordókat, ágyúkat, s ki tudja még mi- lyen kis mütyüröket vihet haza innen a boldogtalan turista. Látunk például olyan csigacsinálót. amelyre jegy­zettömböt helyeztek, a tészta­gyúró kis pálcika pedig tollá alakult De van itt vi­rágtartó, lehetetlenül ki­csi, s álnépi motívumok dí­szítik. Elég megfordítani a tárgyakat, s máris megvan, hogy ki a „tettes”. Legtöbb ilyen készítmény az Egri Háziipari Szövetkezet mun­káját „dicséri”. De van a Dobó téren egy bolt. amely kifejezetten nép- művészeti árut kínál. Itt már valamivel nívósabb holmival találkozunk, \ de ehelyt sem az fogad bennünket, ami erre a megyére jellemző len­ne. Az ok? A központból kapják az utánpótlást, oda küldik föl a különböző szö­vetkezetek és egyéni alko­tók portékájukat, a Népi Iparművészeti Tanács bírálja el a tárgyakat, ezután kerül­nek szétosztásra. Jut ebből aztán ide mindenféle, még talán hevesi is. A kirakat­ban is látunk helyi készítésű blúzokat, de — uram, bo- csá’ — arannyal vannak ki­hímezve. Hiába ez a divat. Együttvéve: sehol nem ta­láltunk olyan árudát, ahol kifejezetten helyi és ízléses emléktárgyat lehetne vásá­rolni, helyette a bóvlinak olyan arzenálja fogadja a lá­togatót, hogy arról jobb nem beszélni. Eszembe jut erről egy emlék. Ez év tavaszán Észtországban jártam, ahol egy csodálatos üzletet talál­tam. Több helyiségből állt, s bemutatóként is szolgált. A mintadarabok másait meg le­hetett vásárolni. Ízléses helyen — hagyományőrző „vásárfiát”. ★ De hogyan alakult ki ez a helyzet? A néprajzos erre a kérdésre is választ tud ad­ni: — Régen volt egy egysé­ges és szerves paraszti kul­túra, amely kifejeződött az életmódban és a létrehozott termékekben is. Azt alkották meg a mesterek, amire a mindennapokban szükség volt. Azután kezdett átala­kulni a világ, s felkapottá vált néhány tájegység díszí­tőművészete. Így lett máig tartó divattá a matyó vagy a kalocsai. Inkább ezekről volt ismeretanyag, az igény kielégítésére külön iparágak jöttek létre, háttérbe szorult a más jellegű hagyomány. Maradt egy-két vidék motí­vumkincse. Ez is szűkösen, mert inkább a szőtteseken és hímzéseken látható ábrázolá­sok őrződtek meg, kevésbé a faragások, a bőrdíszítések, a fémművesség formái, a ko­sárfonók keze munkája, s még sorolhatnám tovább. A parasztság ünnepi viselete vált a szemléletben a nép­művészetté. Pedig ebben az életformában az ízléses, a kellemes úgy határozható meg, hogy forma és funkció együttese. Tehát a hasznos­ság-elv szerint alkották meg sajátos termékeiket a kéz­művesek. Ebből sok minden követ­kezik. Nem lehet például mintákat, motívumokat ön­kényesen egyik anyagtípustól a másikra átvinni. Meg kell érteni azt a közeget, ahol a felhasznált elem kialakult. Fontos az arányok kérdése is. A szériában készült népmű­vészeti ajándéktárgyak sok esetben a könnyebb kezelhe­tőség miatt kicsinyítettek. Pedig nyilvánvaló, hogy a parányi kancsó, vagy bokály dísznek is silány. A hagyo­mányos formakincset keve­sen gyűjtik és használják föl, hanem inkább a bolt kínála­ta alapján nyerik ötleteiket Így az értéktelen holmi ma­gamagát szüli és sokszoro­sítja. — Mégis a szakember mit tudna elmondani Heves me­gye hagyományairól, milyen sajátos népművészeti értéke­ket őriz ez a táj? — Legtöbb embernek azonnal az ugrik be, hogy palócok és csak ők élnek er­refelé. Pedig a megyének majdnem fele — a dél-hevesi rész — alföldi jellegű. Tehát nem beszélhetünk itt egysé­ges népi kultúráról, ketté kell választani a sokarcú pa­lócokéra és a Tisza vidékire. Ez utóbbiról keveset tudunk, pedig olyan értékes régi mesterségek vannak itt, mint a halászathoz kapcsolódó há­ló- vagy vesszőfonás, a refor­mátus községekben nagyon szépek a fejfák, a kapuk, gyönyörűek a pásztordíszité- sek. Ezekből lehetne meríte­ni, ahogy a Hevesi Népmű­vészeti és Háziipari Szövet­kezet teszi. — Milyen módon lehetne megfékezni az ízléstelenség­nek azt az áradatát, amely elárasztja a megyébe érkező turistát? — Többféle úton lehetne változtatni a helyzeten. Va­lószínűleg az érdekeltségi vi­szonyok megváltoztatása len­ne a leghathatósabb lépés. Most még a giccsadóval együtt is megéri termelni a bóvlit. Lehetne például so­rozatban gyártani az ízléses emléktárgynak való másola­tokat. Ilyen vállalkozói kor­ban, mint a miénk, igazán nem lenne különösebb aka­dálya. Mert az emberek jó­részt azért vásárolják meg a kapható ízléstelen portékát, mert nemigen van más. A föltárt várkerámia anyag másolatainak bizonyára so­kan örülnének. A múzeum szívesen adna tanácsot meg a most alakult Népművészek Egyesülete is. Csak keresni kell a kapcsolatokat. Egerben van ilyen kezdeményezés, létre akarják hozni a meste­rek utcáját, ahol hagyo­mányőrző iparosok kapnának helyet. ★ Kriston Vizi Józsefet, a Népművészeti Egyesület el­nökét hallgatva sok minden­ben igazat kell adnunk. Csakhát vigyázni kell, hogy ne olyanok legyenek majd az effajta vállalkozások, mint a vár tövében található mú­zeumi souvenir bolt, amely nagyon sokszor zárva van, árukínálata alig különbözik a tíz évvel ezelőttitől. Bizo­nyára sokkal rugalmasabban, a piac igényeinek megfele­lőbben lehetne kialakítani a készleteket. •ár A Népművészeti Egyesület alig néhány hónapos múltra tekint vissza. A megyében 87 tagja van, de pártolók is je­lentkezhetnek, a kölcsönös előnyök érdekében. Nemcsak személyek, de üzemek, válla­latok is. Mintegy élcsapat szerepet kellene játszania ennek a társulásnak, amely szellemi értelemben — gyűj­tő-feldolgozó munkájával — irányítaná a hagyományőr­zést. Az egyesület országos tanácsának tagja Erdész Ju­dit. népi iparművész. Tőle érdeklődtünk, hogy milyen elképzelésekkel indulnak. — Sokoldalú feladataink vannak, szellemi értékeket és technikai tapasztalatokat egyaránt föl keli eleveníteni, támogatva egymást s közös kibontakozási lehetőségeket keresve. Ehhez bázisokra van szükségünk, egyrészt a me­gyeszékhelyen, valami köz­ponti helyen, ahol olyan kéz­műves helyiségeket alakít­hatnánk ki — erre Finnor­szágban szép példák vannak — ahol ki-ki bemehetne és segítséggel megtanulhatna korongozni, szőni, vagy fon­ni. Több lehetőség fölmerült, használatlanul áll még pél­dául a Vitkovits-ház, de nagy örömmel fogadtuk vol­na a Panakoszta-házat is. A másik: nyári tábor számára kell keresnünk helyet, most egy elképzelés szerint Po­roszlón lesz erre mód. Már közös tervünk is van: Eger­ben két népi játszótér készül, fafaragóink közösen akarnak a pályázatra jelentkezni. Mindenképpen több figyel­met, támogatást érdemelné­nek a hagyományőrző nép­művészek, hiszen igyekeze­tünk arra irányul, hogy meg­őrizzük a valódi formákat. Üjváry Imre, a Megyei Művelődési Központ munka­társa bízik a most alakuló egyesület jövőjében. — A népművészek támoga­tása eddig eléggé esetleges volt, a pályázatok és a kü­lönböző címek elnyerése még nem jelentette az alkotó helyzetének megoldását. Most közösen talán sikerül áttörést elérni, megoldva a kiadvá­nyok kérdését, felhasználva a kialakuló szellemiséget. Hosszabb távon az a célunk, hogy önellátóvá tegyük ezt' a társulatot, közös árusítások, jelentkezések segítségével. Ehhez elvi és gyakorlati hát­tér kell. ★ Koch Árpád fafaragó, az egyesület titkára: — Valóságos csodának mondanám, hogy 80 ember összejött, és valami közös ügyre vállalkozott. Ennek ed­dig még nem volt itt tere. Ügy érzem, nagy lemaradá­saink vannak más megyék­hez képest. Ha komolyan ve­szik ezt a nagy nekibuzdu­lást, bizonyára nagy hasznát fogják venni. Sokat ér az az önzetlenség, lendület, amely- lyel indul ez a lelkes csapat. ★ Nem várható, hogy egyik napról a másikra eltűnik az a sok vicik-vacak, amely vá­sárfiának kínálja magát. De mégis — ha lépésekben is —, sok minden változhat. Ha például az amit a Népműve­lési Intézet az amatőr díszí­tőművészeti szakkörvezetők­nél követelményként fölállít, érvényes lenne legalább azokra is, akik profilként előállítják a helyi emléktár­gyakat, már sokat jelentene. Egyelőre azonban minaret hátán minaret, kis hor­dó hátán kis hordó. Szót- lanok ezek a tárgyak. Olya­nokat kellene a látogatók elé tenni, amelyek beszédesen vallanak a tájegység lakói­ról. Gábor László Száz év emlékei Múltidézés és számvetés a tarnamérai iskolában A száz esztendővel ezelőtt emelt épület — igaz, több­szörösen átalakítva — ma is áll, a padokban, éppúgy ott ülnek az újra fogékony, a tudásra szomjúhozó kis és nagyobb diákok, a katedrák­ról éppoly hivatásérzettől vezérelve okítják a gyereket, mint annyi sok nagyrabe- csült előd tette. Így aztán nem véletlen, hogy ezt a jelentős jubileu­mot megünnepelték a tanu­lók és a tanárok. Beszédes krónika Dzvonár Sándor igazgató ezt a nagyrabecsülést emeli ki, és hangsúlyozza, tantestü­lete arra törekszik, hogy az egykori nevelők hagyatékát ne csak átmentse a jövő szá­mára, hanem tovább is fej­lessze. Segítségével pillantsunk be a a pedagógia helyi króniká­jába! — Helytörténeti szakkörünk tagjai sokáig munkálkod­tak azon, hogy összegyűjtsék a leglényegesebb adatokat. Ezek közül emeltük ki a leg­beszédesebbeket. s közzé is tettük, méghozzá egy kiállí­tás formájában. A sok ér­tékes információ közül most csak a mérföldköveknek szá­mítókat villantanám fel. A források a korábbi időszakról is vallanak. Tudjuk, hogy 1746-ban Horváth Béla isko­lamester kántor, orgonista, jegyző is volt egy személy­ben. Gondok már akkor is akadhattak. Ennek igazolásá­ra jó példa az 1819-es egy­házlátogatási jegyzőkönyv, amely többek között amiatt panaszkodik, a méraiak igen kedvelik a bort, olyannyira, hogy mit sem törődnek fiaik, lányaik taníttatásával, in­kább marhapásztornak kül­dik őket. Ez persze a való­ságnak csak egyik oldala, hi­szen az is tény, hogy nem mindenki juthatott be — szo­ciális, vagy egyéb okok miatt — az iskolába. A kántorház­ban mindössze egy szűk tan­terem volt, ez 1813-ban épült, nyers téglából. A hattól ti- ■ zenkét éves korúak közül csak negyvenen jártak ide, holott az összlétszám 104 volt. Ez csak egy adalék, lehet­ne még sorolói jó néhányat. Ennél érdekesebbnek, kifeje­zőbbnek tűnik azonban arról szólni, hogy milyen sikere­ket produkált a hivatásszere­tet. Az első népművelők — Mai kifejezéssel élve a tárgyi feltételek csigalassú­sággal javultak, ám a mosto­ha körülmények nem zavar­ták azokat, akik hittek ab­ban, amit csináltak. Csak el­ismeréssel szólhatunk a két világháború között itt mun­kálkodókról: Márai (Dörn­bach) Józsefről, Erdélyi Ist­vánról, Galánfi Lászlóról, Galánfi Lászlónéról, Nagyfe­jed Ilonáról, Perger Viktor­ról, Szilágyiné Tancsa Éváról és Viczes Edéről. Annál is inkább, mert kötelességük­nek érezték — erre nem ser­kentette őket ■ senki — a helybeliek szellemi arculatá­nak formálását, ízlésének alakítását. A tanítók isme­retterjesztő előadásokat tar­tottak, műkedvelő színjátszó csoportot szerveztek, ének­kart vezettek, analfabéta­tanfolyamokat indítottak. Ügy is fogalmazhatnék hogy népművelők voltak a javá­ból. Új utakon A felszabadulást követő években, évtizedekben — ha fokozatosan is — de csak ígéretes fellendülés bontako­zott ki. Olyan tantestület for­málódott, amelynek tagjai korszerű ismeretekkel felvér­tezve lehetőségeikhez képest mindent megtettek a felnö­vekvő nemzedékek szellemé­nek és jellemének pallérozá­sáért. — Öröm erről szólni, hi­szen mindezt úgy produkál­tuk, hogy közben nehézségek regimentjével kellett megbir­kóznunk. Igaz, beköltöztünk a későbarokk stílusú, de meglehetősen rozzant állapo­tú Almásy-kastélyba. A re­noválásra folyvást tetemes summát áldoztunk, de mind­ez kevés volt arra, hogy jó adottságokat teremtsünk. Megtörtént az is, hogy a tan­termekbe becsöpögő esővíz zavarta a munkát. így aztán cselekedni kellett. A községi vezetés — megértve gondja­inkat — szorgalmazta az új oktatási intézmény építését. Nincs már akadály Menet közben azonban ki­derült, hogy korán lélegeztek fel, mert az akadályok sora még ezután következett. — Az elképzelések szerint egy teljesen új nyolctanter­mes egységet csatoltunk vol­na a műemlékhez. Meg is kaptuk a pénzt, elkészültek a tervek, ám ekkor vétózott az Országos Műemléki Fel­ügyelőség. Mi tagadás: elke­seredtünk, hiszen — az első jelzések szerint — az előírt szempontok érvényesítése jó­kora összeget követelt volna. Szerencsére egészséges meg­oldás született, olyan, amely valamennyi partner javát egyaránt szolgálta. így aztán elhárultak a nehézségek, most már bízvást állíthatom, hogy 1984. szeptember 1-én, már az új otthonban, a minden szempontból korsze­rű intézményben kezdjük a munkát. Erre garancia az is, hogy a kivitelezést a tarna­mérai Lenin Mezőgazdasági Termelőszövetkezet építőbri­gádja vállalta, azaz a hely­beliek a leginkább tudják, hogy miről van szó. Ezért nem adódik fennakadás, nem lesz határidőmódosítás. S ha már itt tartunk, akkor hadd jegyezzem meg, hogy a hí­res kastély új köntöst kap, erre a célra hárommilliót biztosított az Országos Köz- művelődési Tanács. Ide a bibliotéka költözik majd. Más. szóval: megteremtődnek egy komplex közművelődési intézmény feltételei. Erre persze még néhány évet várni kell, de Mérán senki sem türelmetlenkedik, hiszen ismeri az elődök ezer­nyi gondját-baját, s ennek megfelelően értékeli a jövőt, amely — s ezt túlzás nélkül állítjuk — valóban ígéretes lesz... Pécsi István Egy pásztor ivóbőgre, „csanak” A vármúzeum gyűjteményében lévő népi kerámiák (jobbra) (Perl Márton felvételei) Heves megye és a népművészet Beszédes és szófián tárgyak

Next

/
Oldalképek
Tartalom