Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-27 / 279. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. november 27., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Kisétált a barlangjából, és a közeli városba ment, ahol ruhát csináltatott magának, korszerűt, divatosat. Aztán megszállt a fogadóban, és figyelte az embereket. Ismerkedett az életükkel, a szokásaikkal. Többnyire békés polgárok laktak itt, bort ittak, énekeltek, és csak néha püfölték el egymást, akkor is puszta kézzel, vagy jobb esetben egy acélpengével hadonászva, amit maguk között kardnak neveztek. Nevetséges — gondolta a Sárkány —, és főleg unalmas. így legfeljebb csak egyet-kettőt ölhetek meg, és ez igen szaporátlan. Nem azért jöttem közéjük, hogy itt is csak üljek, mint a barlangomban, és bort vedeljek. Egy házat vásárolt a városban, abban műhelyt rendezett be, és fegyvereket készített. A tüzet, amit eddig a száján okádott ki, igyekezett kisebb és nagyobb vascsövekbe zárni, hogy most már robbanjon elő pusztítóan. Az embereknek megtetszettek ezek a tüzes csövek, és nem sajnálják az aranyat értük. A Sárkány meggazdagodott, és a vagyonát csak növelte, hogy elvette egy módos polgárnak a lányát, aki szép hozományt vitt a házhoz. Ebből a frigyből hét fiú született, és amikor felnőttek, elindultak szerencsét próbálni a világban. — Fiaim — mondta nekik az öreg Sárkány —, ne feledjétek, hogy én mindig csak a rosszra tanítottalak titeket. Mert a jó unalmas, gyönyörűség csak a gonoszban van: vérben, halálban, pusztításban! Menjetek és cseleked jetek! És a fiúk mentek és cselekedtek. Vérzett a föld, ahová léptek, házak dőltek össze, amerre néztek, és a szelíd mezőket hullák csúfították. Ahol megfordultak, ott megszűnt a nevetés, emlékké vált a csók, és a béke csendességébe veszett farkasként üvöltött bele a háborúság. Évszázadok teltek el így. A Sárkány ivadékai elszaporodtak, és velük nőtt mérhetetlenül nagyra a pusztulás. Már régen múzeumokba kerültek a kisebb és nagyobb tüzes csövek, helyettük még soha nem tapasztalt fegyverek ontották a halált. Olyan is akadt már, amelyik a levegőt égette meg, és egyetlen szempillantás alatt százezrektől rabolta el az életet. Aztán egyszer csak nem volt tovább. A föld kiégett pusztasággá változott, lakatlan, halott bolygóvá. Csupán hét ember menekült meg a pusztulásból, és amikor összetalálkoztak, igen megörültók egymásnak. Csak a hetedik, a legfiatalabb volt komor és lehangolt, majd váratlanul ezt a kijelentést tette: — Nincs is ember! A többiek megütközve néztek rá. Mit mondott ez? Egyáltalán jól hallották? — Mire alapozod ezt? — tudakolta a legidősebb. — Indokold meg részletesebben. — Az embert csak a sárkányok találták ki — mondta a hetedik —, meséket hazudva egymásnak. A hat ember hatalmas hahotában tört ki. — Vicces kedvedben vagy ma — mondta a második legidősebb —, de azért jó lenne, ha ezt nem hangoztatnád többet. Még valaki meghallhatja és az se neked, se nekünk nem tenne jót. Azt hihetnék, hogy megbomlott közöttünk az egység, és ez már a gyengeségünket bizonyítaná. De a legfiatalabb nem hallgatott az intelemre, továbbra is makacsul tagadta ember voltát. Ekkor a hat másik úgy határozott, hogy bármilyen fájdalmas is, de kénytelenek igazat adni neki. Mert valóban nincs ember, csak Sárkány van. És megegyeztek abban, hogy egyesülnek egy hétfejű sárkánnyá. Amikor ez megtörtént, elindult a hétfejű Sárkány, hogy társat keressen magának. Talált is nemsokára egy tizenkétfejűt, akivel egymásba szerettek, és ebből a szerelemből utódaik születtek. A föld kihűlt közben, jéghegyek keletkeztek mindenütt, de az elszaporodott szörnyek nem törődtek az időjárással. Megannyi monstrumként ténferegtek ott, ahol azelőtt emberek éltek. Unalmukban a sziklákat görgették, és hatalmas hógolyókkal dobálták egymást. Aztán egy napon kicsiny, szőrös ember mászott elő a barlangjából. Pucér testét állatbőr takarta. Dideregve körbekémlelt a barátságtalan tájon, majd gallyakat kapir- gált csomóba, és két követ sokáig egymáshoz dörzsölve, tüzet csiholt. Meggyújtotta a halomba rakott gallyat, leguggolt elébe és melegedett. Miután megmelegítette átfagyott testét, visszamászott a barlangjába, markába fogta kőbaltáját, és elindult megküzdeni az elszaporodott sárkányszömyekkel, hogy újra birtokába vehesse a földet. Művészi kísérletezés Mint az ördög a tömjénfüsttől, úgy félünk mostanában a művészi kísérletezés lehetőségének, indokoltságának az elismerésétől. Aki teheti, tagadja művészeink közül, hogy ő maga — vagy az általa is fémjelzett alkotó- műhely — kísérletezik, a Nemzeti Színház új művészeti vezetőjétől a televízió Fiatal Művészek Stúdiójának egyik vezetőjéig (holott például ez utóbbi műhelyben a — pozitív irányú és eredményes — kísérletezés ténye bizonyítható). S a közönség is fölöttébb óvatos, néha meg türelmetlen, elutasító e kérdés megítélésében. Pedig az MSZMP művelődéspolitikájának irányelvei (1958) szellemében a kísérletezés az alkotó munkának korántsem valamiféle szégyenletes, elleplezendő mozzanata. „A művészetek fejlődéséhez szükséges erkölcsi és anyagi támogatás mellett — fogalmazza meg a dokumentum — messzemenő szabadságot biztosítunk a népet szolgáló művészeknek’: a témaválasztásban, a feldolgozás módjában, az irányzatok, a formakísérletek kérdésében.” Az 1981-ben kiadott Értelmező Szótár az iménti megfogalmazásnak megfelelő jelentésárnyalatot nem tartalmazza, vagy inkább: homályosan és pontatlanul utal valami ilyesmire. „Valamely író, művész bizonyos irányú törekvése, valamely műfajban, műben, tárgyban tett próbálkozása, első alkotása” — olvashatjuk benne. A zavar eléggé régi keletű. Már ,Goethénél is mintha csupán az idősebb, beérkezett művészek kiváltsága volna a kísérletezés, az új utak keresése; a fiatalok érjék be a rájuk hagyományozott örökség követésével, nagy fába pedig semmiképp se vágják a fejszéjüket. Holott a művészet, a művész sosem elégedhetik meg a készen kapott eredményekkel, folyton új tartalmakat, formákat, módszereket kell fölkutatnia. Csakhogy az olyasfajta kísérletezés, amely határozott művészi célt nem képvisel, amely tehát az öncélú próbálkozásban, netán a kollégák, s a közönség elképesz- tésében merül ki csupán, s folytatható eredményekre nem jut, valóban indokolatlan; fölösleges rá szellemi, s anyagi energiát vesztegetni. Akadnak például úgynevezett kísérleti filmtípusok — hallunk „képzőművészeti indíttatású strukturális” filmről, „kognitivmegismerő”, azaz „egy-feltételes kíváncsi” filmről; divatozik a „szabad filmezés”, a „filmezés lefilmezése”, a „vetítés lefilmezése” —, amelyek önmaguk köreiből nemigen képesek, tán nem is akarnak kitömi. Arra jók legfőképpen, hogy — olykor már idősödő alkotóikkal — afféle „borzas” fesztiválokon vegyenek részt, s általuk a filmművészet igencsak ritkán megy előbbre. Nemegyszer a műgond hiánya, a szemléletbeli olcsóság búvik meg a kísérletezés fennkölt programja mögött. Rajnai András tévésorozata — például — valaha csakugyan az elektronikus képrögzítés technikai lehetőségeinek leleményes kipróbálója volt, idővel azonban — amikor e kísérletezés eredményeit kellett volna magasabb minőségre váltani, azaz kamatoztatni —, fantáziátlan, fakó munkák füzérévé degradálódott. Ugyanakkora — szintén a televízióban működő — Fiatal Művészek Stúdiója pénz- és szervezeti gondokkal küzd. Hányszor jelentkeztek az elmúlt évtizedben különféle alkotó műhelyek úgynevezett „rendhagyó” vállalkozásokkal, amelyek jó részéről aztán kiderült: nem többek divatjelenségeknél! Tehát a kísérletezés mint célkitűzés, sokszor csak közönségcsalogató áruvédjegy volt. Bonyolult a kérdés, mert — másfelől — az átgondolt, felelős kísérletezés is járhat kudarccal. Nálunk azonban a művészi bukás — a szocialista művelődéspolitika védőrendszere folytán — ritkán érzékelhető a maga tiszta és egyértelmű lényege szerint, s még ritkábban jár a művész pályáját, anyagi helyzetét érintő következményekkel. Ez — ha tetszik — állampolgári értelemben föltétien vívmány, biztonság, ám művészi értelemben, a művészet, s végső soron a társadalom érdekét tekintve: káros. Minderre a XII. párt- kongresszus kritikusan úgy utalt, hogy helytelen az a gyakorlat, amely a jót s a kevésbé jót egyaránt eltartja. _ ' Ma, amikor az előtérbe került gazdaság szférájában a társadalmi érdek egyre inkább megkeresi, s meg is találja az érvényesülésének megfelelő kereteket, művészet és társadalom kölcsönhatásában, kapcsolatrendszerében is erre kellene törekednünk. Ma a kockáztatni merő, vállalkozó ember az eszmény a jelenünket-jövőn. ket meghatározó gazdaság területén; a művészetbe^ is ez a típus kellene, hogy uralkodjék. Anélkül, hogy hamis párhuzamokat akarnánk vonni gazdaság és kultúra — sajátos, tehát lényegileg eltérő — folyamatai, jelenségei között. S van is ilyen irányba mutató hagyományunk. Eisenstein, a szocialista filmművészet szovjet klasszikusa nem látott ellentmondást a tömegigény kielégítése és a művészi kísérletezés között. „Kísérlet — milliók számára” — írta szinte művészi hitvallásként egyik cikkében. Homokba dugnók, strucc- ként a fejünket, ha nem vennők tekintetbe: jelen gazdasági körülményeink joggal keltenek veszélyérzetet a kultúra, a művészet munkásai, alkotói, de fogyasztói körében is. Ennek még akkor is van alapja, ha jól tudjuk: a politikai vezetés szilárd elhatározása, hogy nem engedi veszendőbe menni a kulturális forradalom eddigi vívmányait. Kétszeresen fontos tehát, hogy a demagóg — a gazdasági helyzetre egyoldalúan utaló — óvatoskodás, a látszólagos takarékoskodás ne válhassék alkotó tevékenység gátjává. Jól hangzik, csak éppen nem igaz, ha valaki így fogalmaz: „ma nem olyan időiét élünk, hogy teret engedhessünk holmi művészi kísérletezésnek”. Ugyanis értéktelen, rossz mű gyakorta születik olyankor is, ha a művésznek esze ágában sincs kísérletezni. A giccs, a silány tömegáru nem igényel fáradozást, kísérletezést, s mellesleg igen jól jövedelmez „alkotójának”. Mi nem haladhatunk ebbe az irányba semmiféle gazdasági megfontolás címén. A társadalom akkor jár jól, ha az értékes művészetnek ad nagyobb támogatást, s a tömegízlés színvonalának kétségtelen emelkedése (amely érzékelhető például az öltözködésben, a lakáskultúrában) már ma is segít egy ilyen fejlődési folyamatot. Visszatérve a Nemzeti Színház kísérletezést nem vállaló programjára, találhatunk ilyesmire indoklást 1924-ből. Nem kisebb személyiség, mint Hevesi Sándor mondta akkor, a Nemzeti Színház Kamaraszínházának avatásán: „Ez nem új színház, nem kísérleti állomás, nem különlegesség, hanem maga a Nemzeti Színház.” Ma legalább a kisebb alkotó műhelyek — így a kamaraszínházak — kísérletező szerepét nem vitatjuk, de — példa rá Horvai István nyilatkozata — nagy színház is (a Vígszínház) programul tűzheti a hagyományőrzés és a kísérletezés szempontjának dialektikus érvényesítését. Ám maga Hevesi Sándor is eljutott odáig, hogy korábbi véleményét árnyal- tabbra, s meggyőzőbbre váltsa. S mikor? 1931-ben, éppen a nagy világgazdasági válság tetőfokán: „A színháznak mindig a művészet és üzlet teljes egyensúlyát kell elérnie ahhoz, hogy megmaradhasson. így volt ez a múltban és így van ez a jelenben. Csakhogy a múlt nem ismerte a jelennek béke utáni gazdasági problémáit, amelyekkel szemben ezt a mondott egyensúlyt szinte lehetetlen megtalálni és főként megőrizni. Még az a — néha jogosult — vád is, hogy a színházak ma nem eléggé bátrak, nem eléggé merészek, s jobban húzódoznak minden művészi kísérletezéstől, mint azelőtt, végeredményben a gazdasági helyzetre hárul, amelynek beteg és mérgező hatása nem küszöbölhető ki a művészi tevékenységből.” E sorok — megváltoztatva a megváltoz- tatandókat — ma különösen nem érdektelenek. Van mit őrülnünk belőlük. Kőháti Zsolt Károlyi Amy: Had és Az is lehet, hogy nem is te árny voltál, elvont vetület mozgott, ahogyan fújt a szél fügefalevél tenyered Az is lehet, hogy nem is én rokon a nem és az igen mozgott, ahogyan fújt a szél fügefalevél tenyerem Az is lehet, hogy nem is mi voltunk ott, ahol nem leszünk mozog, ahogyan fújja szél fügefalevél tenyerünk Cseh Károly Derengés E-nek az ébredés kődében nyíló, krizantém a szem maga — Sejlik csak a nap mint hálóingben mellbimbó parazsa . Tárgyak ébrednek fényétől, A törékeny kávéspohár csücsörít csöndben csók-pózban a konyha sarokasztalán Suttogva kíván jó reggelt a bőrödnek a vízsugár incselkedik pajkos fésű hajtincsed meghúzza hát Kezet fog veled a kilincs s úgy köszön hogy a hiány eloldalog szégyenülten s felfénylik újra a világ Abbas: Dél-Afrika (jobbra) Gilles Caron: Eszak-lrország (lent)
