Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-09 / 237. szám
összpontosítás A külvilágban mindenféle szorongatót hallani — belépve a Csepel Autó 3. számú egri gyárának forgácsoló üzemébe csak a koncentrációt, a nekifeszülést, a hajszálnyi tűrés felelősségét érezni. És azt: rajtuk nem múlik! (Kőhidi Imre képriportja) Még ma is számban az íze: szőlő, lágy kenyérrel. A szőlő oly hamvasan zöld, olyan opálosan lágy csilJo- gású és olyan duzzadóan kemény fürt volt, hogy mindezzel csak az illata vetélkedett. Valami mézédes — igenis, az ínnyel is érezhető az — illat áradt belőle, hogy teljesen érthetővé vált számomra a seregélyek elvadult szemtelensége és a darazsak mámoros őrjöngése. És hatalmas is volt a fürt. Formája éppen olyan, mint a falitérképen, ott Afrika, a felül szélesen mosolygó, alul egyetlen szemre szűkült far- kincájával, mint a bakfis- kislány copfja vége: egy kontinens gyümölcsből. A szőlő utáni mohó vágyamat nemcsak szemeinek bársonya, illatának mézessége gerjesztette bennem, hanem annak szomorú tudata is, hogy ez a szőlő nem az enyém. A padszomszédomé. A kisváros iskolásainak jó része „kétlaki” gyermeke volt: valami városi, ipari hivatal és valami kevéske szőlő, bukfencnyi föld a városi potentátok gazdag kertjei alatt. Hát e kert alatti szőlőskertek egyik tulajdonosának a fia, a padszomszédom rakta ki valamiféle fáradt stanidiból kibontva, mint kopott ruhából egy gyönyörű női testet, történetem szőlőfürtjét. S tett mellé, uram ég, oda tett mellé még egy szép karéj kenyeret is. Esküszöm, a kenyérnek is illata volt. Más illata, mint ahogyan színe is más, paplanfehér, tollpihe, mélybama ropogós bőrbe bújtan, ilyen más színe volt, de igenis illata is volt. Ma is érzem még néha a gyermekkoromat visszaidéző, nem mindig áldott álmaimban, ma is érezni vélem, hogy milyen csodálatosan csudás illata is volt annak a kenyérnek. Meg annak a szőlőnek. És ők ketten, egymás mellett: nem, nem a nyálam csordult, nem is a gyomrom kordult — haj pedig, be tehette volna —, hanem a szívem szőrűit a szőlő és kenyér minden bizonnyal bekövetkező nászának vártán és láttán. Nem tudom, lám, arra már nem emlékszem, hogy hajdanvolt padtársam, akinek arcára sem vélek- szem, megkegyelmezett-e a szívemnek, s rajta keresztül ínyemnek, szememnek, gyomromnak, avagy sem ... arra már nem emlékszem. Csak arra, hogy a pendeJybői kiserdülő akkori koromban értettem meg ama szép, de urbánus voltomnak eladdig semmitmondó „jóslás” értelmét: lesz még szőlő lágy kenyérrel...” Mert ha lett, mert ha van, akkor már van boldogság, gazdagság, akkor már minden van. Igazság szerint a szerény szerénység (?) ilyesfajta gazdagságával nem akkor találkoztam először. Megadatott nekem már rövidnadrágos koromban, hogy az akkor még nem szokásos, de számomra igencsak szükséges nyári munkára szegődjek va. lamiféle nagyobb szállítmányozó céghez. Volt annak raktára is természetesen, s ott volt a tisztem rendre megszámolni a csavarokat, az anyákat, az apákat, a nú- tokat, az azóta sem tudom micsodákat, s mindezért a jeles munkáért némi pénzt is kaptam. A raktárból olajos vaslépcső vezetett le a pincébe, amely így nyáridőben annyira kibírhatatlanul meleg lehetett, ahoi az ég tudja sem miért, taián, hogy valóban legyen a mestereknek meleg vizük az itteni mosdáshoz — ebből is látszik, nem akármilyen helyre vetett a jósorsom, a meleg ellenére, vagy éppen azt gyarapításán, szorgosan dohogott a kazán. Amelynek fűtését egy még akkor és nékem is kicsinyke öreg emberke látta el. Ami megmaradt bennem róla, az a rajta levő és körülötte levő minden tisztasága. Nagy dolog lehetett magát is, a kazánt is, környékét is tisztán tartani, hiszen tudvalevő, hogy a szén nem fehéríti maga körül a világot. Nos, az öregtől kívántam meg a kenyeret. Ott ült a sarokban egy lócán, én meg lógás ügyben ott ólálkodtam körülötte és bámultam, egyre csak azt bámultam, mit eszik és hogyan eszik az öreg. Akkurátusán. Bicskával. Gondosan és elmélyül- ten rágicsálva a katonásan katonákra aprított kenyérdarabkákat. Téve mindezt, oly megelégedett arccal, mintha a világ legízesebb falatjait tömködné az orra alá. Pedig csak egy vastag karéj barna kenyér volt az. Nem állhattam, megkérdeztem : — Mit eszik a bácsi? — Én e? Hát nem látod? Pulykacombot, sertésdagadóval — mondta, miközben egy újabb falat kenyeret tuszkolt a szájában. — Ne tessék már ilyet mondani... Látom ám, hogy kenyér az... — Rosszul látod fiam. Ez bizony igenis a pulyka combja — bökött a kenyér egyik szélére, majd a másikra mutatva — ___ez pedig a dagadó ... Elhiszed-e? — és már nyújtott is felém egy darabkát a pulykacombból. Tamáskodva vettem el, tettem a számba, rápislogtam az öregre, aztán én iá behunyva a szemem, rágicsál- ni kezdtem a kenyérdarabkát. Istenuccse pulykacomb íze volt. Vagy, hogy inkább ilyen íze lehetett a pulykacombnak is... — Na látod, mit mondtam? ... Hát kérsz-e a da- gadóból is? Bólintottam. Kértem. Hogyne kértem volna abból is, hiszen sertésdagadóval sem volt sok találkozásom eladdig, igaz, jószerint és jó ideig azután sem. Annak is szentigaz, olyan íze volt, mint amilyen felséges íze lehet a fejedelmi sertésdagadónak. A mama csinos, fiatalasz- szony, éppen panaszkodik... — Azt mondja a nagyobbik fiam, hogy ne nevettessem ki őt az iskolában a libazsíros kenyérrel... A kisebbik meg persze rögtön vette a labdát és nyafogni kezdett, hogy igen ő is sza- lámis zsömlét kér, meg sonkást, mert csúfolják... És akkor a nagyobbik tovább nyavalygott, hogy őt is csúfolják, hogy neki is elege volt már a vajas kenyérből, meg a libazsíros kenyérből, meg a ... olyan ricsajt kaptam, hogy mire észbekaptam, már pofon is csaptam mindkettőt — így a kétgyermekes mama, aki azért panaszkodik, mert fiacskái panaszkodnak. Nem tudom, ettek-e ezek a gyerekek szőlőt lágy kenyérrel, vagy pulykacombot sertésdagadóval. Nem valószínű. Akkor talán tudnák, hogy ezekhez képest egy sonkás zsemle a szegények szegényes eledele. Hogy ez így van, azt én tudom, igazolhatom.
