Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-08 / 236. szám
4. LsőSíiRüLílK: íÍr NÉPÚJSÁG, 1982. október 8., péntek Megújhodása társadalmi érdek Merre tart a középiskola? Pedagógiai és közéleti •fórumokon egyaránt kevés szó esik mostanában a középiskolákról, mintha ez az iskolafok közoktatásunk mostohagyereke volna. Régóta nincsenek nagyszabású — például szerkezeti — változások a középfokú oktatásban, és a most következő évtizedben sem kerül sor gyökeres, az alapokig lehatoló reformokra; minden bizonnyal e két ok rejlik az érdeklődés lanyhulása mögött. Pedig a középiskola sem állóvíz, amit minél előbb föl kellene kavarni, a mostanában gyakran emlegetett folyamatos korszerűsítés ugyanis minden típusára kiterjed, a gimnáziumra és a szakközépiskolára éppúgy, mint a szakmunkásképzésre. Nem ugrásszerű változásokkal, hanem lépésről lépésre kívánunk haladni a jobb, a jelenleginél hatékonyabb képzést nyújtó iskola felé — elsősorban a tartalmi munka színvonalának emelésével. Ez idő tájt semmi sem indokolja az iskolaszerkezet átalakítását, az elsietett lépésektől a külföldi példák is óva intenek bennünket, az oktató-nevelő munka javításának viszont minden iskolában megvannak a pedagógiai tartalékai. A közeljövőben csupán a középfokú képzés belső arányainak változásával kell számolnunk az érettségit adó iskolák javára. Persze ezt sem öncélból tesz- szük, hanem a tanulóifjúság műveltségi szintjének további emelése és a felsőoktatás utánpótlásának szélesítése érdekében. Mindenfajta iskolafejlesztést csak a távlati célokkal és a jelenlegi feszültségek föloldásával összhangban lehet megoldani. Most például nem kis gondot okoz, hogy a középfokú képzésben meglehetősen nagy a lemorzsolódás, ennek következtében a húsz-harminc év közötti korosztály 65 százalékának nincsen középfokú végzettsége. Egy másik ellentmondás: a továbbtanulásra előkészítő, illetve a szakmai képzést adó középiskolák mereven elkülönülnek egymástól, ez pedig azért baj, mert csak nagyon kevés átmenet van így a különböző iskolatípusok között, ami a fiatalok pályaválasztását, végső soron társadalmi beilleszkedését nehezíti meg. Feszültségek forrása az is, hogy a középfokú továbbtanulás belső arányai túlságosan is a szakirányú oktatás felé tolódnak el az utóbbi évtizedekben. A továbbtanuló nyolcadikosoknak nyolcvan százaléka szakmai képzést nyújtó középiskolába megy — zömmel fizikai dolgozók gyerekeiről van szó —, és csak húsz százalékuk jelentkezik gimnáziumba; többségükben lányok. Ebből a húsz százalékból kerül ki aztán az egyetemi-főiskolai hallgatók hetven százaléka. Miért baj mindez? Azért, mert a kívánatos társadalmi mobilitás szempontjából kedvezőtlenül alakul a felsőfokon tanulók társadalmi összetétele, számos területen egészségtelen a nők és a férfiak aránya, bizonyos értelmiségi pályák pedig — például a pedagógusi, az orvosi stb. — fokozatosan elnőiesednek. Kutatók és oktatáspolitikai szakemberek huzamosabb idő óta keresik a megoldás módozatait. Mind többen vélekednek úgy, hogy a középiskolát minél előbb a tartalmi és szerkezeti integráció irányába kell fejleszteni. Ennek kezdő lépése az lenne, ha a gimnázium és a szak- középiskola első-második osztályában a közismereti tantárgyak — vagyis az általános művelés — törzsanyaga közelebb kerülne egymáshoz. Ily módon megvalósulhatna a gimnázium és a szakmai végzettséget nyújtó középiskolák közötti átlépés lehetősége, más szóval a fiatalságnak a mostaninál megalapozottabb és rugalmasabb pályaválasztása. E megoldás mellett foglalt állást az MSZMP Központi Bizottságának áprilisi határozata is. Nem lesz könnyű kidolgozni az egységes középiskola modelljét, mert számos szakmai, módszertani, szervezési s főleg szemléleti akadályon kell áthágniuk az úttörőknek — akik egyébként máris munkához láttak. Több éves előkészítő tevékenység után az 1979'80-as tanévben a szegedi egyetem pedagógiai tanszékének irányításával kísérlet kezdődött kilenc budapesti, miskolci és szegedi gimnáziumban és szak- középiskolában a középiskola első két évfolyamának az egységesítésére és a középfokú szakképzés rendszerének átalakítására. A tartalmi munka alapja a gimnáziumi óraterv, ettől csak a következőkben térnek el: A magyar irodalom a második osztályban heti három óra helyett két óra; az orosz az első osztályban heti négy helyett három, a második osztályban heti három helyett kettő; a második idegen nyelv mindkét osztályban heti három helyett kettő; a technika az elsőben heti két óra helyett négy, a másodikban két óra helyett hét óra — végeredményben a műszaki műveltség pozíciói erősödtek némiképpen. A kezdeti eredmények biztatóak. Ágoston György egyetemi tanár, a kísérlet irányítója nemrégiben így foglalta össze a — felmérésekkel is alátámasztott — tapasztalatokat: „A kísérleti osztályok az általánosan művelő tárgyak lényeges ismereteit megnyugtatóan elsajátították, és feladataikban is alkalmazni tudják. Különösen örvendetes, hogy nem értek el rosszabb eredményt, mint a kontrollosztályok, amelyek között a gimnáziumiak voltak többségben. Sőt — az idegen nyelvet kivéve — eredményeik, ha csekély mértékben is, jobbak, mint a kontrollosztályok tanulóié.” P. Kovács Imre A THAIFÖLDI KIRÁLYI BALETT VENDÉGJÁTÉKA BUDAPESTEN. A Fővárosi Ope- rettszínházban a hónap elején megkezdte vendégjátékát a thaiföldi Királyi Balett. A budapesti művészeti hetek keretében a Rámájana hindu eposz thaiföldi változatát Ra- makién címmel mutatták be (MTI fotó — Benkő Imre felv. — KS) „Az űrkorszak negyedszázada ” A műszaki hónap hatvani eseményeit a Művelt Nép Könyvesbolt kiállítása vezette be, amelyet a konzervgyári művelődési házban nyitottak meg. Ezt követően „Az űrkorszak negyed- százada” címmel bélyegkiállítással lépett az érdeklődő közönség elé a hatvani bélyeggyűjtő kör, bemutatva az űrkutatással kapcsolatban itthon és külföldi országokban forgalmazott, tetszetős bélyegeket. Az eseménysorozat keretében az SZVT és a TIT városi szervezete, október 13-án, délután 3 órakor időszerű köz- gazdasági témából tart ankétet. Címe, Gazdasági stratégiánk és lehetőségeink az 1980-as években, a megújulás feltételei a magyar gazdaságban. Előadó Botos Katalin. A gyári művelődési házban rendezendő ankétet mindjárt másnap az űrkutatás fejlődéséről szóló, diaképes előadás követi, amelyet dr. Kelemen János, tart délután 4 órai kezdettel. Tanmesék helyett Mostanában mind több szó esik arról, hogy mit kezdjünk gyermekeinkkel a szabad szombatokon, a hétvégeken? — Jól teszik a szülők, ha a pihenő napokon elviszik a gyermekeiket túrára, kirándulni, matinéra, múzeumokba... Ilyenre és effélékre, mondják pestiesen: No! Ne tessék mondani! Elnézést az adalékokért, de azért még egy-két hasznos tanácsot: » — A gyerekek ne nézzék az éjszakai tv-műsort! Érezze a gyermek a szülő közelségét, a szülői szeretetet... ön két gyermek apja. Legyen szíves; mondjon véleményt! — Szerintem hülyének nézik az embert! — Az ajánlások viszont helyesek és őszinték. — Akkor is! Milyen alapon tételezik fel rólam, hogy melós létemre nem tudom, hogy a tizenegy esztendős fiamnak friss levegőire van szüksége? — Értse meg! A legtöbben mégsem csinálják. Értetlenül, csodálkozva les, és széttárt kézzel mondja: — És ettől, hogy ötvenezerszer leírják, elmondják, sokszor dedós módra a szülőknek tálalják, gondolja, hogy majd mindenki megfogadja az intelmeket ? Szülők iskolája van, szerintem szülők óvodájára nincs szükség! Legalábbis nem így, ilyen módon, hogy is mondjam; hivatalos tanácsok formájában. — ön mit tesz? Mit kezd a gyermekeivel és a szabad szombatokkal? Megmosolyog. — Semmi különöset ! Körülbelül a szabad szombaton is azt, mint azelőtt az egyetlen vasárnapon. Receptet adni nem lehet! Függvénye ez a család életvitelének, eddigi szokásainak és egyáltalán... — Szabadidőpairk, egyebek? — Hagyjon békén! Nekünk kérem annyi a programunk, hogy megvalósítására alig van idő. Lényeg, hogy a gyerek éljen, gondolkodjon, dolgozzon, örüljön, pihenjen együtt a családdal. — Szóval mindig együtt legyenek! — Én ezt nem mondtam! Nem mindig, de akkor, amikor családi program van a kertben, a telken, a ház körül, akkor igen. — Mit csinált a fia a múlt hét szombatján? — Téglákat adogatott, mert tyúkólat építettem. — Azelőtt? — Pecázni volt velem Sarudon. — És a jövő szombaton? — Ügy emlékszem, a haverjával kerékpártúróra mennek. Nélkülem i Ilyenkor, amikor szóba kerül, látja az ember, hogy nem is olyan könnyű téma ez. Ha mondja a pedagógus, a tv, a rádió az intelmeket, sokan azt tartják: fölösleges! A cigarettára is ráírják, hogy káros, mégis szívják. Ha viszont beszélünk róla, akkor hiányosnak tűnik a felvilágosítás. Annyi szent, hogy a dolgok e téren bizony nem mennek mindig a rendjén. Közbevág váratlanul: — Tudja, hogy hol van a kutya elásva? Ott, hogy akik olvassák, hallgatják a hasznos tanácsokat, azok tudják, sőt csinálják is. Az illetékesek viszont rá sem hederítenek! Itt a baj! Érti? Nemcsak a gyermekneveléssel. Az egész családdal, vagy legalábbis a családban. Ezeknél a jó szó, már falrahányt borsó. Sürgős intézkedésekre van szükség! Pedagógusoknak, a társadalomnak, a hatóságoknak? Mit tudom én! Nehogy megharagudjon a hasonlatért: az utódokról való gondoskodás, etetésük, nevelésük, tanításuk, természetes ősi ösztön. így van ez az állatvilágban is. De ahol a nagyobbacska iskoláslány — táskával a kezében — tanítás után a talponállótól cipeli haza az anyukáját, ott... Valóban! Ott a tanmesék már nehezen segítenek! Szalay István Jó példa Szombathelyről Diák munkavállalók A tanulás mellett munkát is vállalnak a szombathelyi Tanárképző Főiskola hallgatói. Az elmúlt év kedvező tapasztalatai alapján — amikor is, mintegy négyszázan egészítették ki ösztöndíjukat, a szociális juttatásokat, a szülők anyagi támogatását, alkalmi munkájuk keresményével — az idei tanévben már eddig, mintegy négyszázötvenen jelentkeztek munkára a főiskola KISZ-irodáján, ahol segítik, megszervezik a hallgatók munkavállalását. A fiatalok többek között takarítanak, ablakot tisztítanak, pótmama szolgálatot, korrepetálást, vagon- kirakást vállalnak. Állandó négyórás munkát is végeznek, például klubvezetőként, s bedolgoznak üzemeknek, vállalatoknak is. Élet és halál J ó harmincegynéhá'ny éve történt. Néhány hónap óta — kezdő újságíróként — Cseres Tibor főszerkesztő oldalán ügyködtem akkoriban a Viharsarok című munkás- és parasztújság egyetlen szerkesztőségi helyiségében, s egy forró, nyárias délelőttön Lipták Pali barátom nyitotta ránk az ajitót: — Láttátok-e már Jankay kiállítását? Olajképek, szénrajzok — tele van velük a múzeum nagyterme... Cseres a múzeum épületével átellenben, a Körös-csatorna túlpartján lakott (fiatal házasemberként), magam is a Gyulai út felől juthattam haza, a Nagyváradi utcába — így aztán déltájt, amikor letehettük a ceruzát, együtt néztük meg — hazamenet — a tárlatot. A művésszel a múzeum lépcsőjén találkoztunk: alighanem ő volt egyszemélyben nem csupán a kiállító, hanem a teremőr is. Bizony, nem dúskált akkortájt a romos világban a csabai múzeum — alkalmazottakban... Testreszabott, világosbarna öltöny volt Jankayn, nagy karimájú, „sombrerós” kalap a fején, s nagybogú nyakkendőt viselt. Mi, Cseressel köznapiasab- ban voltunk öltözve, de azért némi ünnepélyességet és örömöt nyilván a mi mozgásunkról is le lehetett olvasni. Hogyan is ne: világjárt, neves földink kiállítása alighanem a legelső volt városunkban — ilyen átfogó jelleggel — a szabad világ első esztendejében. Jankay csakugyan világot járt, nagyműveltségű művész volt — hiszen, amint a megismerkedésünk utáni néhány beszélgetésből kiderült; Párizs, Olaszhon művészberkeiben is ismerősen csengett a neve. S nem csupán világot járt, hanem poklot is. A fasizmus poklát... Ha jól emlékszem: Nagyváradon élte át s szemlélte végig azokat a borzalmakat, amelyeket e kiállításon döbbenetes erejű, expresszív hevületű, szénrajzok egész rendje érzékeltetett. Hajszolt, csontvázzá aszott ember-páriák kupo- rogtak-kavarogtak e rajzokon — hiteles mementóként, a szégyenletes közelmúlt ellen lázítva ... (E sorozatot később a csabai nyomda által bravúros nyomdatechnikával előállított albumban is láthattuk.) A kupolaterem legközepén, a bejárattal szemközt élénk koloritú, masszív kontúrokkal megalkotott női akt vonta magára a figyelmet. Posztimpresszionisztikus olajkép. Élettel teljes, vonzó idomú modellt ábrázoló alkotás. Gyönyörű színei bár- sonyosan-selymesen ragyogtak a kupolaterem félhomályában. — Ezt becsalogatónak szántad-e? — kérdeztem a mestertől, kicsit évődve. — Nem egészen — válaszolta komolyan. — Inkább azért, hogy az Élet és az Enyészet kontrasztjára hívjam fel a figyelmet. Arra: a Halálnak az Élet parancsol; s nem fordítva. Amikor a Munkácsy Múzeum 1970-ben megint kiállítást rendezett Jankay szőkébb pátriánkban fellelhető műveiből, egyre ezek a régi mondatai idéződtek elém. S ez az egyetlen fogalom: „részvét”. Részvét olyan vonatkozásban, hogy a szenvedő, a cigánysorok nyomorultjaiként tengődő kitaszítottakat, s a csabai proletárnegyedek szinte látomássá lényegített alakjait egyaránt testvérként, egyenrangú embertársként fogta föl a művész. Ezért hitelesek, ezért belülről ábrázoltak e figurák. S „részvét” olyan tekintetben is, hogy a megpróbáltatásokat s a kínokat ő maga is vállalta, ha kellett. ★ Jankay Tiborral hosszúhosszú idő után, 1969-ben, egy sugaras vasárnap délelőttön találkoztam megint. Az ég oly tiszta-kéken, s oly tüzes fényben ragyogott, ahogyan csak Csabán, szülőföldünkön képes tündökölni nyári délelőttökőn. A főtér sarkán lévő cukrászda ajtaján lépett ki kedves barátjával, a csabai festők nesztorával, Miklós Istvánnal az oldalán. Világosbarna öltönyben, nagykarimájú kalapot téve fejére, s nagybogú nyakkendőt viselve — csakúgy, mint hajdan. Hirtelen az hökkentett meg: mennyire beleillik alakja a csabai utca képébe. Mennyire a régi „csaben” ő; még ha Los Angelesben pro- fesszorkodik is; még ha San Francisco, Denver és Cleveland népe gyönyörködik is újabb alkotásaiban, poetikus szépségű műveiben. Melyek azt hirdetik egyre, hogy a Halálnak az Élet parancsol — s nem fordítva. Dér Endre