Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-26 / 251. szám

4*

NÉPÚJSÁG, 1982. október 26., kedd

■ — - ■■■■ ■■

j Egy hét... *bs?

Feleki Kamill

Pécsi Ildikó és Feleki Kamill

Azt kellett Volna a címnek adnom, hogy „Kaland a főmettőrrel". Vagy azt, hogy Alexander Vampilov színműve képernyőn. Vagy azt, hogy... Nos, szóval még sok mindent lehetett volna címnek adni, frappánsat, szellemeset, tárgyszerűt, felhívót, méltatót, elismerőt, zengze- test, közhelyest.. És azt adtam címnek, hogy: Feleki Kamill. Mert ez a kedd este az övé volt és alakítása a miénk maradt. Nem ismerem Vampilov eredeti színművét amiből a tévéjáték készült 8 amelyet Málnay Levente rendezett sikerrel. Minden bizonnyal bővelkedett vígjátéki elemekkel is, minden bizonnyal a szatíra eszközeit is felhasználta és minden bizonnyal semmivel sem volt „eredetibb”, mint a tévére írt forgató- könyv.

E történet a kiskiráiykodó senkiből az alig valakivé lett vezetőcskéről, aki azt hiszi magárót hogy nagyon is valaki — únos-úntálán •közismert. Megírták ezt persze klasszikus módon már egy olyan színműben is, ahol nem egy főmettőr okozott galibát a színen és a lelkekben, hanem egy revizor. S az sem újdonság, sem a színpadon, sem a képernyőn, hogy a kishatalmas- ság, amely úgy beijedt egy nagy ha talmasságtók attól válik igazán nevetségessé és semmisül meg a. szemünk előtt hogy a végén kiderül: nem is olyan nagy az a hatalmasság, sőt nem is hatalmasság. Az átlagember ilyenkor megelégedetten kuncog a markába, szívesen látja ugyanis, miként hull a porba, az ő lábai elé szinte az, aki eleddig úgy vélte, hogy a lábai és a por között éppen a kisemberek hada sorjázik.

Mindettől még. Vampilov színműve lehetett volna egy kedd esti televíziós játék

témája, nyújthatott volna egyfajta, ha nem is túl emlékezetes, ám nem is unalmas szórakozást. Hogy mégis emlékezetes lett, hogy méltatni oly kellemes e sorok írója számára, az elsősorban Feleki Kamill játékának volt köszönhető. Az ismert és jobbára már sémákból összerakható figurával mívelt ő csodát A séma elemeit szétszedte újból, összerakta, s ezek az elemek a varázsos „összerakás” után már egészen mások lettek, mint voltak. Egy pökhendi alaknak nem az elbukása, hanem a tragikomikus bukásában egyfajta megtisztulási folyamat végén történő emberré válása zajlott le a képernyőn.

Én is tudok téglából építeni, az építőművész is: milyen különbség, pedig a téglák ugyanazok.

Kolosin, a nemtudomhol- van szálloda teljhatalmú igazgatója valóban beteg lett a rémülettől, ahogyan mind mélyebbre fészkelődött tudatban a „főmettőr” általa soha nem hallott fogalma. Abból is az, hogy: fő-! Szemünk előtt omlott össze emiatt, szemünk előtt, amikor a szatíra nagyon veszélyes, a bohózati szakadék szélén kanyargó ösvényen lépkedve. Egyszóval a

szemünk előtt vált már-már egy tragédia bukott hősévé, hogy aztán Feleki Kamill-os lépteivel ismét visszalebegjen a vígjátékos szatíra világába. Egy nagy clown bravúrja volt ez a képernyőn — a lelkes és áldozatra kész segítőtársak jóvoltából.

Gyurkó Géza

Izgalom nélkül

Mindannyian tudjuk, hogy a magyar krimiirodalom sovány, színvonaltalan, s olykor altatóként is hatásos. Így aztán nem csalódtunk, amikor csütörtökön este megnéztük A hallgatás ára című bűnügyi tévéjátékot, amelynek forgatókönyvét Zimre Péter írta ötlet- telenül, vontatottan, cselekménykórtól szenvedve. Az ilyen sztori legfeljebb arra jó, hogy az újságokban helyet kapjon, s egy-két percre felkeltse az érdeklődést, A szerző azonban — a stáb többi tagjával együtt — mindenáron nevelni akart, s ez a tisztes szándék kudarcba fulladt. Az ilyen jellegű produkcióra, még 45 percet is kár volt szánni. Azon már nem is csodálkozunk, hogy a hibákat csak halmozta a rendező Bohák György, s az sem véletlen, hogy az egyébként ügyes színészek is csetlettek-bot- lottak, sehogy sem boldogultak a rosszul megrajzolt, a papirosízű figurákkal.

Lehet, hogy az alkotók arról akartak meggyőzni bennünket, hogy ez a műfaj értéktelen. Nem . sikerült, legfeljebb ők vizsgáztak elégtelenre, mert az igazi krimi, a jól megírt, a meglepetésekben bővelkedő mű, az olykor irodalmi hangvétellel is büszkélkedő regény továbbra is elbűvöli még a kényesebb ízlésű nézőket is.

Szovjet hétköznapok, lírai

megfogalmazásban

Jurij Trifonov írt egy átlagosnál színvonalasabb művet, a Cserét. Ennek alapvető erénye az volt, hogy a szovjet valóság olykor gondokban is bővelkedő arculatát villantotta fel, szólva az emberekben szuny- nyadó hitről, tiszta emberségről is. A történet középpontjában — egyébként nem ez a lényeges, — egy lakáscsere áll. Sokkal fontosabb ennél a míves kidolgozás, az árnyalt *jellemfes- tés, a lírai hangoltság.

Ezt fedezte.fel kiváló rendezőnk, Gothár Péter, aki egyben a forgatókönyvíró szerepkörét is vállalta. Nem véletlenül, hiszen így a munka valódi kincseit menthette át a tévés alapanyagra, s ezeket varázsolhatta a kamerák elé, méghozzá kitűnő művészek — Koltai Róbert, Temessy Hédi, Csákányi László, Venczel Vera, Rajhona Ádám — cizellált tolmácsolásában. Rájött arra, hogy a szerző merített a nagy elődök értékes hagyatékából, Csehov sajátos stílusából, s ezt a költői visszafogottságot jelenítette meg hiánytalanul. Így lett ez a bemutató a budapesti művészetei hetek egyik legkiemelkedőbb eseménye, ezért lettünk gazdagok olyan élményekkel, amelyek tovább munkálnak bennünk, amelyek arra szoktatnak mindannyiunkat, hogy joggal várhatunk egyre többet a televíziós alkotótábortól. *

(pécsi)

Hagyományőrzés Heves megyében

Vasárnap délelőtt Egerben, a Megyei Művelődési Központ Kisgalériájában népművészeti kiállítás nyílt. A bemutató a Népművészeti Egyesület törekvéseit tárja a közönség elé. Tizenegy önálló alkotó, valamint a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet központja és átányi, bodonyi, mátra- derecskei, recski, zaránki részlege legszebb termékeiből mutat be néhányat (Fotó: Perl Márton)

A szülőváros megemlékezése Kálmán Imréről

Kálmán. Imre 1882. október 24-én Siófokon született Elrre emlékezve szülővárosában vasárnap ünnepségsorozatot rendeztek. A szülőház — ma zeneiskola — falán leleplezték a Kiss Sándor Mumkácsy-díjas szobrászművész által készített

emléktábláit Személyes tárgyait is őrzik.

Az emlékülés után 27 művész, intézményi, színház, valamint Kálmán Imre özvegye emlékplakettet díszoklevelet kapott a Kálmán- hagyományok ápolásáért.

A legújabb ősember

„Minden valószínűség szerint rendkívüli jelentőségű lelet bártokába jutottunk. Feltehetőleg 80—100 ezer évvel ezelőtt élt előember csontjait találtuk meg Vagyis azét a lényéit, amely megelőzte neandervölgyi ősünket” — mindta Piero Passa- rello professzor, a római egyetem paleontológiái tanára.

A Rámától nem messze fekvő Helyszínt az elmúlt napok során, több régész iá felkereste, de csak szombaton tisztázódott, hogy a nagy értékű lelet hiányos: károk keletkeztek ugyanis, a nem körültekintően végzett ásatások során.

Ezt különösen azért tartják a tudományira nézve nagy veszteségnek, mert szerencsés esetben teljes csontvázat tanulmányozhattak volna. Az első hivatalos vélemények óvatosan kezelik ugyan a maradványok korát, azt azonban bizonyosra veszik, hogy a neandervölgyi ember előtti, úgynevezett „pnae sapiens” ősleletéről van szó. A római egyetem szakértőd az állkapocs, a fogazat, a jól megőrzött koponya és más csontok rá- dióaktív vizsgálatával akarják meghatározni, hogy mikor élhetett az olaszországi előember.

Esterházy Péter:

A hely, ahol mist vágyónk

Magyar László illusztrációja

I.

Városaink többnyire folyóparton terülnek el, kereskedelmi gócok voltak, gabonaszállító hajók jártak, szeszélyes tutajok, meg nagy gulyákat hajthattak errefelé, bár az is lehetséges, hogy csupán egy barokk úr kénye-kedve jelölte ki a helyet, ahol most vagyunk.

Élt ebben a mi városunkban egy kopott ember: egy fakó férfi. Ne valami ágról szakadt figurára gondoljunk, akinek hosszú cémaszálon

lógálnak a kabátgombjai, ne egy „szocialista klosár”-ra, aki kedvenc hídja alatt azon dühöng, miért kalácsot lopott a gyulaihoz, ütik egymást. A helyzet nem romantikus, nem nagyon rossz és nem nagyon jó: van. Szegény A A Á! (Mert így hívták a fakó férfit.) Mint rendesen, ezen a napon is sietett haza a hivatalból, ahol a sok nemtelen indulatú fél mind csak egyet akar: néki kellemetlenkedni. De ez az érzése, dühe nem volt erős, inkább tartott az ügyfelektől, tiszteletteljes gyűlölettel igyekezett elsimítani az állampolgárok simítani valóját, és dehogyis mert volna türelmetlenül toppantva reájuk ripakodni, avagy tagadhatatlan hatalmával, úgymond, visszaélni, vagy csak játszadozni is, ahogy azt kollégái nemegyszer megtették; megjegyzés nélkül hallgatta áz ebédlőben a hetvenkedő, ám, tudta, többnyire igaz történeteket, az asszonyságról, kit gágogásra kénytetve hajszoltak az íróasztal körül, vagy arról a férfiról, kivel újra meg újra pecsétet hozattak a felettes szervektől, mert, fájdalom, éppen az új pecsét érvénytelenítette az előző pecsétet, és egy pecsét, mint ismeretes, nem elegendő pecsét. „Nem is tudjuk, hogyan lesz ennek vége”, sápítoztak nevetgélve az asztaltársak.

Ismerte ő a hivatali utak zeg-zugait, ennek az egész képződménynek a természetét, azt, amit a fiatal és energikus kollégák úgy mondtak, hogy a hivatal nincs, csak ők, ők vannak, ők itt a szabadság, a tér, a lehetőség, tőlük függ minden, az ő jóindulatuktól, s ők bizonyíthatóan jóindulatúak — egy-két, inkább mulatságos, mint valóban tragikus esetet kivéve; A Á Á-t mindez nem érdekelte, félig levesébe hajolva szapulta azt.

Tévednénk azonban, ha csak valami csalódott, kielégítetlen embert látnánk A Á Á- ben, aki mindenben a rosszat veszi észre, hivatalával ugyan nem volt megelégedve, de lehetne rosszabb is, mondogatta, bár annyi esze azért volt, hogy ezt ne tekintse vigasznak: A A A viszonylag műveltnek számított, szerette a francia és az orosz regényeket, Flaubert-t és Turgenyevet, Joyce-ról is hallott, a Dublini emberek-et tehetséges írásnak tartotta; azt meg kell hagyni, ízlése eléggé konzervatív volt, de hát, istenem, kié nem az úgy igazán?! Szerette a dallamot, a csattanós történetet, Buxte- hude-t hallgatott, és szűk körben bevallotta, hogy neki Bartók: magas. , Elismeri,

hogy egy zseni, de magas. Annál inkább kétségbe vonta — kissé önmaga engesztelé- séül — a kortárs szerzők illetékességét. Ezek, mondta

enyhe megvetéssel, mintha

futballistákról beszélne. — Bár néha, kelletlenül ugyan, de megadta magát ezen új szerzők nemistudja-mijének, mintha megdobbant volna a szíve, mintha hangot hallana, mely nem okvetlenül az övé, mely azonban akárha átfúrná őt, átszaladna rajta, mindenesetre közel van, mindezt kicsit gusztustalannak is érezte, nem finomnak, amit pedig joggal várhatunk el a művészettől — de tény, hogy más auktorok által nem jött ilyen bizarr kapocs létre. Végül is ezt aztán úgy magyarázta, hogy nincs többről

szó, csupán arról, hogy a kortárs művek szertói élnek, ez idő szerint is levegőt vesznek, esznek, sírnak, szeretkeznek, és ez meghat, elkábít és elnézővé tesz, mert úgy hisszük, magunknak kedvezünk így.

Á Á Á gyáva se volt igazán, nem volt egészen megfélemlítve, mert akkor nem merte volna kis magánszámában főnöküket kifigurázni, „kitűnőséged felettébb bizonnyal,” suttogta, s hajlongott ilyenkor, s mindenki dőlt a nevetéstől, „de jól eltaláltad, kedves barátom, a nemjóját”, veregették a hátát kollégái, és mindehhez kellett valótlan némi kurázsi, A Á A tudta, a gépírókisasszony abban a sanyarú helyzetben van, hogy mindezeket jelentenie kell, s tudta azt is, hogy a főnöke erősebb, vadabb és kíméletlenebb, mint ahogy mutatni kényszerül, nem volna egyébként a főnöke. — E játékok után oda szokott hajolni g gépírólányhoz. „Szerét maga engemet egyáltalán?!” „Igen,” válaszol a lány, és gyorsan ad egy puszit. „Jól van,” bólint ÁÁÁ, „pedig tudom, hogy maga hazudik.” A lány hallgat.

Sietett hát haza a hivatalból, megszokásból és nem reményből, hogy otthon tán jobb volna, házassága olyan volt, mint sokunké, célszerű szövetség, amely csak kicsit idegesítő, de ily mértékben kellemes is. Éles őszi szelek fújtak már, s ő valahogy mindig késve követte az évszakok változását, ilyenkor

tehát állandóan fázott, nyűtt ballonjában vacogott, és kevéssé kárpótolta, hogy majd márciusban ...: kitalálható.

Mennyi ember!, gondolta dühödíen, és szeretett volna mindegyikre személy szerint mérges lenni, és saját magára is, mert láthatóan ugyanolyan, mint amazok, nyilván ezeknek is okkal, ok nélkül korog a hasuk, dohogott tovább, de hallgatózván ismét csak a sajátjáról győződhetett meg. Fázott, és arra gondolt, hogy ez rossz, hogy ez így rossz, hogy minden rossz, rossz a foga, a korona lötyög, az epéjével is lehet valami, a térde is rakoncátlan- kodik, ez egy rossz test!, kiáltott majdnem föl, és ami meg jó, az annyira, de any- nyira érdektelen.

Ahogy így állt nekikeseredetten, várva a jelzőlámpa színeváltozására — ez is micsoda! egy micsodaság, hogy csak úgy terelnek, mint a barmokat —, észrevette, hogy szemben véle, az út túloldalán egy lány merőn őt nézi. Á Á Á-t ez nem mozdította ki záp kedvéből, elő szoko- gatott ez fordulni, ilyenolyan kimenetelekkel, pazszé; ám akkor a lány hirtelen reáöltötte a nyelvét, nevetve, kedveskedve, ki tudja, hogy — mindkettőjüket sodorta, ellenkezőleg, az emberár. Túlérve megállt, kereste a lányt, ott, ott tűnt el, haja lobbant. Én szavatolok a lady biztonságáért, szólt a derék indián, mondta ÁÁÁ magában.

(Folytatjuk)