Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-19 / 245. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. október 19., kedd *— ^ A KÉPERNYŐ net • • • ELŐTT — ^ Amit a jobb kéz ad, avagy színház a televízióban Gyakorlat (?) immár, hogy a televízió valamely művészi produktumának megvalósítását egy-egy vidéki színház alkotó gárdájára bízza. Gyakorlat és igen bölcs művészetpolitikai meggondolás is: új arcok, új tehetségek, az összeszokottság egyfelől és a világnak való megmutatkozás, egy vidéki társulat számára a maga körülményei között mégiscsak zárt világából való kilépés lehetősége másfelől. Ez az, amikor jól jár a színész, mert „országos” lett belőle, jól a néző, mert oly színházi tájakra is eljuthat, ahová nem, vagy csak igen-igen ritkán váltana belépőjegyet már csak a távolság okán is. És végezetül jól jár a televízió is: pat- rónusa lehet az újfajta, másfajta művészi kezdeményezéseknek, elképzeléseknek. Fel-, és kihasználója lesz az „ismeretlen” arcokban rej- tedző lehetőségeknek. Ez lenne a jobb kéz, amit most azonban elvett a bal. Egyszerre, egy időben tűzte műsorára a jobbára a kaposváriak összefogásából készült Freydeau-bohózatot, a Tök- filkót, és a második csatornán, Örkény István Vérrokonok című kétrészes komédiáját a szolnoki színház előadásában, felvételről. Melyiket szeressem? örkény-e vagy Freydeau? Komédia vagy bohózat? Felvétel, avagy ősbemutató, ráadásul ez utóbbi színesben? Szol- nok-é, avagy Kaposvár? Bárki bármelyiket is választotta, szegényebb lett a másik színházzal és a színészek is egy fele közönséggel. Még akkor is, ha — legalábbis e sorok írójának véleménye és döntéAz elmúlt hét csütörtökén századik adásával jelentkezett a szülők-nevelők műsora, a Családi kör. Senki sem vitatja, hogy a hajdani kezdeményezés segítő szándékkal indult, s ez a törekvés áthatotta a későbbi produkciókat is. Elismerés jár ezért az alapállásért, ezért a következetességért, akkor is, ha menetközben adódtak kisebb- nagyobb nehézségek, köztük olyanok is, amelyek még megoldásra várnak. Sokan és joggal nehezményezik azt, hogy az egyes programokat a túlzottan oktató jelleg uralja, s ezt zavarónak, iskolásnak érzik a nézők. Annál is inkább, mert eddig mindegyik a fűműsorban kapott helyet, többnyire se alapján — kétségkívül a kaposvári társulat produkciója lehetett a televíziósze- rűbb, lévén, hogy azt Koltai Róbert, a színészből ez .alkalomra tévérendezővé vedlett színésztárs alkotta ■ egyenesen a kamerák elé, a képernyőre. A Freydeau-bohózat egészében véve sikeresnek mondható. Ha nem is volt fergeteges — csak Básti Júlia vert igazi „port” maga körül, — inkább mértéktartó, sőt, ha egy-két pillanatra a tempó még meg is torpant, akkor is kiérezhető volt, hogy itt együttes játszik. Mégpedig komolyan véve ezt a játékot. Jordán Tamás volt talán az, aki néha bizony nemcsak komolyan, de komoran is vette a bohózatot. Amely azonban éppen Koltai Róbert rendezésében mégis igazolta: a sokat lebecsült, ám újra és újra színre kerülő Freydeau okkal kiűzhetet- len még a kamerák előtt- ről is. És amíg Lázár Kati vagy Spindler Béla alakításán derültem, gondolataim és kezem óhatatlanul elkalandozott a másik csatorna felé: milyen lehet a szolnoki Örkény? Minden bizonnyal az is érdekes, sőt izgalmas produkció még a fekete-fehér képernyőn is. Dehát hiába, amit a jobb kéz adott, színházat a televízióban, azt ím elvette a bal, — egyszerre adott kettőt is, úgy, hogy csak egy, vagy annak is csak fele jussék a nézőknek. Így lesz az örömből üröm. Bizony, bizony mondom nék- tek, nagy a szerkesztők gondja és felelőssége. Gyurkó Géza olyankor, amikor a 2-es csatornán sem volt érdemleges program. Az ilyesmi csak felerősíti a kritikai hangvételt, hiszen nincs választási lehetőség. Épp ezért érdemes lenne átgondoltabbá, jóval színvonalasabbá, áttételesebbé formálni az adásokat. Az is használna, ha igényesebb forgatókönyvek készülnének, ha az alkotók észrevennék, hogy az általuk kialakított családmodell egy kissé idegen a valóságtól, ha rájönnének arra, hogy a fővároson kívül is van élet, ha mellőznék a minden áron való tudományoskodást, az olykor megmosolyogtató csakazértis pszichologizálást. A kétségtelen erények mellett persze eltörpülnek ezek a hibák, mégis célszerű lenne felszámolni valamennyit, — végtére is könnyen kiiktathatók —, hiszen a hatékonyság révén százezrek okulhatnának. Méghozzá úgy tanulva, hogy közben kellemesen kikapcsolódnak, szórakoznak is. (pécsi) René Kollo és vendégei A pesti Vigadó és a tévés közönség ünnepi estje volt ez a vasárnapi zenei vegyes. Emlékezni fogunk rá sokáig, nemcsak Lollobrigida miatt, aki Ipper Pál hunyorítós férfi megjegyzése szerint még mindig nagyon szép. Azért is, mert ennyi műsoridőben, ilyen válogatást, és ilyen szinten, így összehozni, nem kis feladat. Számomra, aki a kulisszák inneni oldalán ültem mindig, vaskos talány, hogyan jönnek össze ezek a nagy nenvetkö- zi „barátságok”, hogyan terelődik össze egy ilyen műsor váza, és végül is az egész este, ahogyan most itt történt, a Vigadóban? Johanna Maier és Teresa Berganza esetét még csak értem, mert mindkettő énekes, és mert a szomszédból érkezik, de például ez a két angol, az egyik a sípjaival, a másik a mini-harmonikájával, — őket a Cambridge Buskers név illeti — ez már — gondolom — inkább az üzlet. Meg ez a csodálatos zongorista, Susan Starr? Csak győztük kapkodni a fejünket. A vasárnap déli Zenebutikban már előzetest kaptunk ebből is, abból is, de főként René Kohóból. Milyen populáris ez az ember, milyen nagy énekes, milyen szép hangja van, mennyire magától értetődően, sohasem to- lakodóan adja elő, amit szerepként magára vállalt. És micsoda teljesítmény! Magára vállalt két musicalszámot, két nagyszerű kettőst különböző operákból, az egyiket Johanna Matrerral, a másikat Teresa Berganzáv al, részt vett a Cigánybáró széles fináléjában, miközben az alázat kedves melegével előadott egy Liszt-dalt. Hogy az operettekről ne is beszéljünk! És végigkonferálta az egészet, azzal a kedvességgel, amit csak a fegyelmezett férfi tud higgadt természetességgel csinálni. És minő jó érzékkel hívta be ebbe a műsorba Gregor Józsefet! És micsoda baráti elnézéssel hagyta bent Otto Schenket?! Igaz, teheti, ezt is kibírja; világsztár a szónak jó értelmében! Ahogy a Funiculát eludvarolta a szépségen túl mást most alig nyújtó Lollo- brigidának — igazi színpadi szerelem! (farkas) Jubileumi számvetés . Színvonalasabb egészségügyi ellátáshoz Több ápolónő és asszisztens kell! Gyógyintézetekből, rendelőkből csaknem 3 és fél ezer egészségügyi szakdolgozó, többek között ápolónő, asszisztens hiányzik. Hivatalosabban fogalmazva: a legutolsó rendelkezésre álló adatok szerint országosan az egészségügyi szakdolgozói állások 3,1 százaléka betöltetlen. Nagy azonban a területi szóródás. Míg Budapesten 6,4, Békés- és Pest megyében 3,2, Győr-Sopron és Zala megyében 0,9 százalékos a hiány. Egy más fajta statisztika arról tudósít, hogy az egészségügyi szakdolgozók 86 százaléka szakképzett, s az átlag magába foglalja a 81,6 százalékos Csongrád, a 89,8 százalékos Veszprém megyét, és a 82 százalékos Budapestet. Hogy végül is, milyen a mai helyzet? Megítélése nézőpont kérdése. Egy bizonyos: az utóbbi években mindkét vonatkozásban folyamatos javulás tapasztalható, s ez öászefügg a szakemberképzéssel. Az egészségügyi szakközép- és szakiskolák évről- évre több fiatalt vesznek fel, s így többet is bocsátanak ki. Hivatásukra felkészülten Hazánk 49 egészségügyi szakközépiskolájában közöttük az egriben például az idén júniusban 2 ezer 950 fiatal végzett, három év múlva pedig már csaknem 4 ezer 100-an kapnak érettségi bizonyítványt, amely egyben általános ápolói, és általános asszisztensi szak- képzettséget is ad. Hasonló tendencia érzékelhető a hároméves képzési idejű egészségügyi szakiskolákban. A 23 intézményt az idén több mint 1 ezer 500-an hagyták el hivatásukra felkészülten; két év múlva ez a szám pontosan 450-nel lesz magasabb. S biztatóak a későbbi évek is. Most szeptemberben például minden korábbinál több elsőéves lépte át az iskolák küszöbét. Az Egészségügyi Minisztérium következetesen figyelemmel kíséri a gyógyítómegelőző intézmények szakember-ellátottságát, s az igényekhez igyekszik igazítani a képzést. Az iskolákba felvehető diákok számának nincs felső határa, .ezt a szakmai igények és a tárgyi feltételek — tantermek mennyisége, iskolák befogadóképessége — szabják meg. Ez utóbbiakban pedig a megyei tanácsok tudnak változtatni, javítani. Nos, tapasztalható, hogy az utóbbi években a fővárosban és a megyék legtöbbjében felismerték: — és a tettekig is eljutottak — színvonalas egészségügyi ellátás nem létezik kellő számú ápolónő, asszisztens nélkül. S ha több szakdolgozót igényelnek a kórházak, a rendelők, lehetőleg többet kell képezni! Példák bizonyítják, hogy ha a megyei egészségügyi és művelődésügyi szervek megtalálják az egymáshoz vezető utat, megértik egymás gondját, fellelik azok enyhítésüknek a módját is. így sikerült többek között tavaly Csongrád és Fejér megyében, az idén pedig Pest megyében és a fővárosban új szakközépiskolai, Budapesten, Pest és Zala megyében új szakiskolai osztályokat indítani. A pályázó diákok megelégedésére, örömére is. Érdeklődő fiatalok Nő ugyanis a fiatalok érdeklődése az egészségügyi pályák iránt, ez is az utóbbi évek égjük kedvező jelensége. Az okok sorában kétségtelenül helye van annak, hogy az egészségügy mindinkább a társadalom figyelmének a középpontjába került: hogy eredményesebb a pályaválasztási propaganda; hogy néhány éve rendezték a szakdolgozók fizetését... De semmiképpen sem utolsó az okok között, hogy a „helyére került” a szakképzés. A középfokú egészségügyi szakoktatás 1975-ös korszerűsítése — ma így ítélik meg az Egészségügyi Minisztériumban — sikeres volt, nem szükséges változtatni a közeli jövőben sem a mai képzési rendszeren. Általánosan művelt és az orvostudomány alapjait kellőképpen ismerő fiatal szakemberek — általános ápolók és általános asszisztensek — hagyják el ma az egészségügyi szakközépiskolát, és a speciális szakismereteket 10 hónapos munka melletti tanfolyamon sajátíthatják el. Az sem elhanyagolható szempont, hogy összesen 23 szakterület közül választhatnak. Hasonló lehetőségeket kínál diákjainak a szakiskola; közülük a törekvőbbek az érettségit a dolgozók középiskoláiban tehetik le. Sokan vállalkoznak erre... Kérdés azonban, hogy hányán érnek célba? Kétségtelen, hogy nem mindannyian. Sokan menet közben jönnek rá arra, hogy pályát tévesztettek, erejüket meghaladó feladatra, vagy egyáltalán nem ismert, s nem is könnyű munkára vállalkoztak, s otthagyják az iskolát. Mások magát az iskolát végig járják, s csak az utolsó csengetés után vesznek új irányt, összességében azonban e végzettek 85—95 százaléka ténylegesen is elfoglalja maga választotta helyét a gyógyintézetekben, a rendelőkben, s ez bizonyítja, hogy az iskolákban jó a hivatásra nevelés. Értékéből valamelyest bizonyára rontana, ha lenne adat arra, hogy hányán fordítanak hátat egy-két év után az egészségügynek. Nem kevesen lehetnek. Az egészségügyi szakoktatás minisztériumi vezetői azonban úgy ítélik meg: — anélkül, hogy az iskola felelősségét csökkenteni akarnák — javítani kell a munkahelyek megtartó erejét, a munkahelyi légkört, jobban meg kell becsülni a szakdolgozókat. Hogy a jövőben lesz-e elég ápolónő? Ez nem csak a szakképzésen múlik. Deregán Gábor Ma reggel, munkába igye- ketavén észrevettem, hogy áll az órám. — Bocsánat! — lépek közelebb egy csillogó karórát viselő hölgyhöz a buszon. — Megmondaná a ponte* időt? — Hét óra tizenöt perc, huszonöt másodperc — olvassa fel habozás nélkül az óráján látható számokait, s érdeklődéssel figyeli, hogy szeren csétlenk ed em féllábon, táskámmal térdem, s könyököm között, amíg beál- ! lítom öreg ketyegős Voszto- kanat — Miért nem vesz kvarcórát? — kérdezi jóindulatúan a hölgy, míg a hirtelen kanyarban többször is nekiütődöm. — A ti zed másodperceket is mutatja, és sohasem kell felhúzni. Ó, az órahúzás szertartása! Apám tűzhunytával felállt a nyikorgó vesszőfotelból, leakasztotta a szögről ökölnyi zsebóráját, és prrr- pnrr-prrr, mintha a tücsök ciripelne. Erre a hangra ragadt le minden este a szemem. Az időt is erről az óráról tanultam meg leolvasni. Ez a kismutató — magyarázta apám — emez meg a nagy. öt óra, fél hat, háromnegyed hét. Ha így állna, mennyi volna? Most már ezt sem kell tanulni. A kvarcóra számokkal írja ki, hogy: hétórati- zenötperch us zon ö tmásod perc. ★ Tudok egy játékos kísérletet. Kérdezzék meg barátjuktól, mennyi az idő, közvetlenül azután, hogy megnézte az óráját. Meglepődve fogják tapasztalni, hogy újból megnézi, mielőtt válaszolna. Bizony, bizony. Ha az ember a régi Vosztokjára pillant, nem fogalmazza meg) még gondolatban sem, hogy: hét óra tizenöt perc, huszonöt másodperc. Ehhez A 430. évfordulón Az egri várvédőkre emlékeztek egy pillantás nem elég. Ahhoz viszont igen, hogy tudja, az a lány már nem jön el a randevúra, s lassan az utolsó vonat is elmegy. Mert tulajdonképpen soha sem 'arra vagyunk kíváncsiak, hogy hány óra van. Mindig csak arra: időben vagyunk-e még, vagy behozhatatlan késésben immár. Ezt pedig egy nagy, meg egy kismutató (hol van már róluk a foszfor? és hol apám, aki először megnevezte őket?) hamarabb megmutatja, mint a digitális óra zölden villogó számsora. És azok a megfoghatatlan ti zed másodpercek. Mi közöm nekem a tizedmásod- percekhez? Mit is kezdhetnék velük, amikor éveket fecsérlek el? — Bocsánat! — lép egyszer majd mellém is valaki. — Megmondaná a pontos időt? Én akkor még egyszer utoljára rápillantok az órámra (amit éppen az imént néztem meg), és nem szólok, mert akkor már nem lesz jelentősége az időnek, sem a foszforjuk hagyott öreg mutatók állásszöge, sem a digitális óra zölden kijelzett villogó számsora szerint Már hagyomány, hogy minden évben október 18- án, az 1552-es egri várvédők diadalának, a törökök elvonulásának évfordulóján ünnepséget rendeznek a hősök tiszteletére az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola 2. számú Gyakorló Általános Iskolájának tanulói. A Bornemissza Gergelyről elnevezett úttörőcsapat szervezésében hétfőn, a győztes csata 430. évfordulóján koszorúzást tartottak. Délután, az egri vár bejárata előtti dombormű talapzatán az iskola tanulói elhelyezték a kegyelet virágait, majd fenn a romkert_ ben Dobó Istvánra és Bornemissza Gergelyre emlékezve az úttörők Gárdonyi Géza remekművéből, az Egri csillagokból elevenítettek fel néhány jelenetet. Leányvásár A híres Lukács-napi leányvásárt a hagyományőrző népi együttesek színes menettáncával nyitották meg vasárnap Pécsváradon. A napjainkra^ már néprajzi látványossággá alakult híres leányvásár hajdan fontos népesedési funkciót töltött be az egymástól elszigetelt mecseki falvak életében. A régi népszokás megőrzésére a pécsváradi tanács minden második esztendőben megrendezi a leányvásárt, amely I az esti órákban a hagyományos bállal ért véget. (MTI) Elmélet (MTI fotó — KS)
