Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-16 / 243. szám
1 Voltaképpen nekem tetszik a televízióban időnkint ma is felújított Frakk-rajzfilmsorozat. Kedvesek, mesebeliek, mégis földönjáró gondokkal foglalkoznak a „szereplők”, aranyos figura Irma néni és Károly bácsi is, aranyosak a macskák és igazán szimpatikus Frakk is, a macskák réme. Voltaképpen sokáig nem tetszett nekem a televízióban az időnkint manapság is felújított Frakk-rajzfilmsorozat. Tetszettek a macskák, tetszett Frakk, tetszett Irma néni és Károly bácsi, s nem tetszett mindez együtt, úgy ahogy van. Sokat töprengtem — úgy látszik ilyesmire kótyavetyélem el az életem —, mi az, ami nem tetszik nekem egy olyan rajzfilmben, amit a gyerekeknek szántak, de amit a felnőttek is szívesen néznek? Jő ideig nem tudtam rájönni. Nem tudtam megfejteni averzióm titkát és okát: ha már nézem, miért nem tetszik, s ha már nem tetszik, miért nézem Frakk meg-megújuló kalandjait. A nyilvánvaló dolgokra néha nehezen döbben rá az ember, így voltam ezzel én Is. Pedig nyilvánvaló volt, hogy mi az, ami nem tetszik ebben a rajzfilmben, s mi az, amiért nem tetszik a Frakksorozat. Amelyet persze ma is lelkesen végignézek, ha műsorra tűzik, sőt, most már nyugodtan nézem végig, mert megfejtettem a nagy titkot, megvan már a válasz a „miért?”-re. Mert nincs gyerek. Mert Irma néninek és Károly bácsinak se kutyája, se macskája, azazhogy csak kutyája és macskái vannak, gyerek, unoka egy sem. Igaz, a macskák és Frakk nagyon is emberi figurák, de hát emberi jellegű állatokkal az életben éppenúgy nem lehet mit kezdeni, mint az állati jellegű emberekkel. Bár belátom, hogy az előbbi lehet mesehősök akár hadserege is, míg az utóbbitól mentsen meg minket Mr. Jekyll és Mr. Hayd együttesen. Kedves világ ez, vidám világ, de üres világ: embertelen. Úgy is, hogy ember nélküli, és úgy is, emiatt is, embertelenül rideg lehet Irma néni és Károly bácsi élete a macskák és rémük, Frakk vonyí- tásai között. Hát ezért nem tetszett valójában ez a rajzfilm. Hogy akkor miért is nézem, ha nézhetem? Mert más szempontból meg tetszett, megnyugtatott, optimistává tett, mert perspektívát adott. Együtt é l Irma néni és Károly bácsi. Szép, tisztes, macskás, kutyás korban élnek együtt békében, egészségben. Irma néni nem özvegy — igaz, Károly bácsi sem —, Irma néninek még mindig él a férje, pedig egykorúak, sőt Károly bácsi szemmel láthatólag, rajzilag is öregebb, és mégis él. Irma nénivel együtt! Amiben nem az a csodálatos, hogy Irma néni él, hanem az, hogy Károly bácsi is. Még mindig. És együtt. Ha lenne a rajzfilmben unoka is megrajzolva, akkor Károly bácsi nagyapa lehetne. Sőt: nagyapó. Papi. Papóka. Apóka. Ez mind lehetne a rajzfilmtől. De hát tudnivaló, hogy a rajzfilmek, mégha történeti magjuk a valóságban is gyökeredzik, mégis csak mesék azok, amelyek megferdítik, megszépítik a való világ gyakran bizony kegyetlen tényeit. Mert a való világban Károly bácsi valószínűleg már csak néhai Károly lenne, míg Irma néni — ha közben férjhez nem ment —, hát mint predikátumot hordhatná már a neve előtt az „özv.” három betűjét. Jön a kisgyerek a nagymamával. Megy a kisgyerek a nagymamával. A nagymama fogalom lett a családban. Tíz gyerek sétál, nyolc nagymamával. Nagypapával olykorolykor. S nem a nagypapák lustasága miatt. Olvasom Bíró Dávid tanulmányát a Valóság 9. számában. Olvasom és bizony megborzongok: magunk miatt is, magam miatt is. „1960 ésl970 között az 50—59 évesek kivételével, valamennyi korcsoportban növekedett a férfiak halandósága.” „A férfiak és a nők halandósága közötti különbség — a férfiak hátrányára... tovább növekedett." a 40—49 éves korban 92, illetve 94 százalékkal, 50— 59 éves korban 80—88 százalékkal volt magasabb a férfihalandóság a nőknél..Magyarországon egyébként 1980-ban a férfiak 3,5 százaléka, míg a nőknek viszont 16,2 százaléka volt az özvegy. A 60—64 éves korcsoportban ez az adat már így alakul: a férfiaknál 5,5, míg a nőknél 28,7 százalék az özvegyek aránya. Nem folytatom tovább, sem a statisztikát, sem az idézeteket. A kérdés amúgy is önkéntelenül is felvetődik: hol vagytok, nagypapák? Egyre távolabb időben, s egyre elmosódottabb arcvonásokkal az emlékezetben, így léteznek sokan már csak az unokáik számára. Az egész világon, s ezen belül természetesen a fejlett országokban, a legjelentősebb mértékben nőtt az emberi átlagéletkor. Nőtt természetesen nálunk, Magyarországon is. Ma már átlagosan is jóval hetven év feletti életkorra számíthat az emberpalánta, aki most jött a világra. Átlagosan! Mert ha nő — és ha ez a tendencia tovább tart —, akkor az átlagosnál lényegesen magasabb életkort várhat el a maga számára, mígha férfi, hát átlagosan alacsonyabbat. « Alkohol, stressz, a családi, társadalmi viszonyok megváltozása, az élet felgyorsult tempója általában úgy látszik, az erősebb nemből kezd faragni gyengébbet? Demográfusok, szociológusok, társadalomtudósok kutatják e világjelenség hazánkban is mind dominán- sabban kimutatható tényelnek okát, vagy inkább okait. Születnek ostoba viccek, jó szándékú naív elméletek, diagramok, biológiai meghatározások és következtetések, megfogalmazódnak elvek és ezekből az elvekből vonnak le oly megfogalmazásokat, amelyek nem elégítik ki sem az egyént, sem a közösséget, sem a tudományt, sem a közvéleményt. Az emberi átlagéletkor gyarapodásáért a férfi fizeti meg az árat, úgy, hogy azért még neki is jut némi évmorzsa? Manapság már nemcsak a nőket nyomasztja — ha egyáltalán nyomasztja — a kettős teherviselés, hanem az erre fel nem készült férfitársadalmat is? Netán, a társadalom életében, a nők társadalmi, gazdasági és politikai emancipációja ellenére is, sőt annak terhét is cipelve, ismét a férfi került, mint az ősi hordában, a menet elejére? Kérdések, olyan kérdések ezek, amelyekre e sorok írója, és nemcsak a terjedelem szűkös volta miatt, nem tud választ adni. Csak kérdezni tud, hogy hátha megfogalmazódnak a jó, a helyes, megnyugtató válaszok. S amíg ezek megfogalmazódnak, s amíg azok a társadalom egészének „köztulajdonává” válnak, mint hasznosítható gyakorlat, addig tovább nő az özvegyasszonyok aránya, még karakterisztikusabban megfogalmazódik a nagymama nimbusza és még több lesz a keretben őrzött fénykép a néhairól, aki nagypapa lehetett volna. Így lesz-e, nem lesz-e? — nem tudom. Csak egyet tudok, a címbeli kérdésre egy felkiáltó mondatnyi választ fogalmazni: ... vigyázzatok magatokra, nagypapák és leendő apókák! Szükség van rátok. Rajzóra a Műcsarnokban - Nicolas Schöffer fényplasztikái között (Szántó György képriportja)
