Népújság, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-15 / 216. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. szeptember 15., szerda POMPÁS, LÁNGPIROS CSERSZÖMÖRCE _ GYÖNYÖRŰ VÍZESÉSEK — FÜLEMÜLÉK, FÜZIKÉK, POSZÁTA — ELVONULT MÁR A FEKETEGÓLYA Ősz eleji csoda Szívügyünk, a Bükki Nemzeti Park Sokan akadnak a természeti szépségek iránt fogé kony emberek között, akik szívesen vitatkoznak arról, mely évszakban is legszebb a Bükk. Ilyenkor azután az érvek sokasága csaphat ösz- sze, végleges győzelmet azonban egyik nézet sem arathat, hiszen más -más szépséget kínál télen. tavasszal és nyáron, s nemkülönben ilyenkor, az ősz beköszöntőnek kezdetén. Vajon mire számíthatnak, mi várja azokat, akiknek most kerekedik kedvük a Bükköt felkeresni? A Bükki Nemzeti Park két fiatal felügyelője, Hubai Miklós és Szíttá Tamás (előbbi erdészeti, utóbbi zoológiái témában) megannyi romantikáját, s titkát is tudja a Bükknek. Nem rendszertani, és nem is fontossági sorban, inkább csak a jelenlegi helyzet alapján mondják: — Annak előrebocsátásával, hogy ne tekintse senki elfogultságnak, hadd jegyezzük meg mindjárt az elején, hogy a Bükk, hazánk legnagyobb hegysége (annak ellenére nagyobb tömegében hogy csúcsai alacsonyabbak a Mátra fő csúcsainál) minden évszakban nagyon szép és változatos, rengeteg látnivalót kínál. Így van ez most, nyár végén, ősz kezdetén is, amikor a hegyi réteken megtalálhatók a tárnics különböző fajtái, a szentlászló, az osztrák támicska és a prémes tárnics, most virít a sz&rtalan békakalács .,. Ilyen tekintetben legszebb talán mo6t Félsőtárkánynál és Szarvaskőnél, de lényegiében már Almámul kezd kitárul- • kozni a természet kedvelői előtt a mediterrán származású” cserjével, a csersző- mörcével, annak pompás, lángpiros, égővörös színeivel. Egyetlen mondat erejéig talán érdemes megemlíteni, hogy a hegység legszebb része kétségtelenül a Szilvásvárad feletti Szalajka-völgy, amelyben nagyszámú gyönyörű mésztufa-vízesés (tetttaráta) található. A csaknem 40 ezer hektár területű Bükknek egyébként 95 százaléka tartozik a Nemzeti Parkhoz, és összefüggő bükk- erdőség borítja. Tisztások, mint pl. a Nagymező, csak helyenként szakítják meg. A változatos növényzet mellett gazdag vadállománynyal (szarvas, őz, vaddisznó, róka stb.) rendelkezik. — Akik ezekben a napokban látogatnak ide — folytatja gondolatmenetét az erdészeti és a zoológiái felügyelő — tanúi lehetnek a rendkívül látványos madárvonulásnak, és találkozhatnak olyan énekesmadarakkal, mint a vörösbegy, szürkebegy, fülemülék, füzikék és a poszáta, elvonult viszont már a hazánkban ritkaságnak számító feketególya. — Ebben , az évszakban sem csalódnak tehát azok, akik a Bükköt felkeresik? — Kétségtelenül így igaz ez. Aki kikapcsolódást, természeti szépségeket, testi és lelki felüdülést keres, nem utolsósorban pedig érzékeny is ezekre, s ennek megfelelően félti és őrzi a hegy csodálatos biológiai, zoológiái és geológiai harmóniáját, azoknak szívesen ajánljuk figyelmükbe. E kis befejező kitételt azért látjuk helyesnek megjegyezni, mert a nemzeti parkot nemcsak kizárólag jó szándékú turisták keresik fel. Sajnos ... Akiket viszont valóban érdekel a hegység megannyi csodája, azokat szívesen látjuk és tájékoztatjuk — eligazító- és információs- táblákkal, amelyek a terület értékeit bemutatják — ismereteik gyarapítására, gyönyörűségük teljesebbé tételére. (békun) A Tanít a táj, a rádiónak ez a lírai földrajza és /rendhagyó irodalomórájá akár kérdések sorozata is lehetne Hogyan jelenik meg a szülőföld, a táj íróink és költőink műveiben? Van-e meghatározó ereje a falunak, városnak, a történelem során összeálló közösségnek? Hogyan tekint vissza a költő a szülői házra, gyermekkorára,' az iskolára, az első versekre, az indulás éveire, a kibontakozó értelemre? Kálnoky László már régen elszakadt a szülőföldtől, Egertől, mégis számtalan versében idéződik fel az ódon város és társadalma a harmincas években. Itt járt iskolába, itt volt joghallgató, első kötetének minden versét itt irta és ez magányt is jelentett Adhatott-e indítékot a kisváros egy fiatal költőnek, aki távol a pesti irodalmi központtól, társak nélkül keresett új utakat? A város gazdag történelmi emlékekben. A XVI. századi honvédő harcok, Eger 1552-es ostroma, Rákóczi és Kossuth egri útja, a barokk újjáépítés adhatott volna keretet ennek a költészetnek, költői törekvéseknek. Izgalmasabb volt azonban ennél kora, az emberek. „Eger zömök, barokk stílusú épületei- nék még az 1925-ös földrengés sem tudott sokat ártani, legfeljebb a kémények dőltek le és borították be piros téglatörmelékekkel az utcákat és ha támadtak is itt-ott repedések a falakon, a házak mégsem omlottak ösz- sze... Kémények és rendíthetetlenek voltak az épületek, változtathatatlanul sűrű, érzékenyebb lelkek számára szinte fojtogató volt ez a szellemi légkör” — írja. A neobarokk társadalma ez, jellegzetes hiearehiá- jávai, az örökkévalóság hitével. A biztonságosnak hitt, védett család sem nyújtott távlatot az elvágyódó költőnek, akinek első irodalmi élményei Kosztolányi versfordításai, Shakespeare és Boudlaire voltak. Mit tehetett? Elvégezte a jogot, arra gondolván, hogy Pesten valamelyik neves ügyvédi irodában az irodaim! élet közelségébe kerül. De a kor kegyetlen volt, 1939 .már a háború első éve. Csak néhány költő és író vette észre, hogy ebben a háborúban nemcsak városok és országrészek pusztulnak el, hanem egy értékrend, évszázados magatartásformák, jogrendszerek és hiedelmek is. Ezért is volt szerencsés az 1971-es vers „Az elsodortak?’ felidézése. Eb a háromszáz méteres útszakasz, a város főutcája a líceumtól a moziig, a nyüzsgő esti korzó szinte foglalata ennek a társadalomnak, afféle modem haláltánc, amelyben felvonulnak a város jellegzetes alakjai, középkorú urak, hivatalfőnökök, módosabb kereskedők, matrózruhás lányok, a törvényszéki bíró, a nagytemplom őszhajú karnagya, a telekkönywezető. Kölnivíz, bor- és szdvarezag tölti meg a szűk utcát. Majd hullámzani kezd a kép, „hegyi folyóvá szűkül össze hirtelen a keskeny utcasor ...,/ tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, har- csabajszok/ fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem,/ így sodródnak mindnyájan1 az éj fekete torkolat felé./ Közöttük a költő, akinek emléke, „lehorzsolt ezüst pikkelyei sokáig ott csillognak] még az alkonyaiban/ a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán. „A költő így vet számot a múlttal. Egy magánzó emlékirataiban és a Homálynoky Sza- niszló történeteiben már új- hangú költő jelenik meg. /Ezek az apró, lényegtelen történetek kísérői ugyan a költő életének, de inkább an- tünemoárok, szatírái az el- burjánzó emlékirat-irodalomnak. Filippinyi Éva tapintatos kérdései nyomán lehetőség nyílt arra is, hogy a költő visszatekintsen az egri indulásra, a pesti íróbarátokra, a kényszerű hallgatás éveire és a hatvanas évektől rendszeresen megjelenő kötetekre. Ezért is — mert itt egy pályaív szakaszai bomlottak fel — érdekes lett volna valamiféle fejlődésrajz a korai versektől a mai olykor groteszk hangvételig. A jól válogatott verseken kívül — igaz, nekem hiányzott az „Időszerűtelen vallomás” (1946) — új színt hozott a gondokat feledtető órába a pályatársak, Mándy Iván és 'Fodor András emlékezése a Mészáros utcai otthonra és az emlékezetes Fészek költői estre. Megemlékezés is volt ez a műsor a hétven éves költőről. Ezért kívánkozik még ide a kartárs Weöres Sándor néhány mondata: „Gyakran esett, hogy nagy fiatal költő született egy első verses- könyv erejéig, s elhígult aztán; Lám, te homályban kezditetí, később jött a remekmű, megszépítve öregkorodat, jókedvre derítve egyre növekvő táborodat Mily ritka szerencse!” (Élet és Irodalom) Ebergényi Tibor II. Most átnyújtotta a fehér borítékot a csősznek, és várt — Ez valami vicc? — kérdezte kis idő múlva a csősz. A levélhordó határozatlan mozdulattal a gondozatlan sírkert felé mutatott: — Azt hittem... — Nekem nincs felhatalmazásom az ilyesmire... — A temetőőr visszaadta a levelet. — Próbálkozzék talán máshol, Barbinek úr. A postás biztos volt benne, hogy a postafőnök nem tréfált Meglett komoly ember, akárcsak ő maga. Az ilyen nem tréfálkozik, s főként nem evvel a dologgal. Talán próbára akar tenni, tűnődött Kíváncsi, hogy bírom-e még nlagam. Hiszen a jó postást nem akármilyen fából faragják. Kevesen alkalmasak erre a munkára. A nyik- hajok sorra kidőlnek, más munkát keresnek, olyan is akadt, amelyik elemeit egy- egy küldeményt azért kellett elküldeni. Elég, hacsak egyszer is megszédül az ember. Megeredt az eső. A bicikli kereked csúszkáltak a sáriban. A postás kis testmozdulatokkal egyensúlyozott. Fekete köpenyes alakja újabb és újabb postásforma szeleteket szelt ki az ég szürkéjéből, ahogy haladt a gát tetején. A zsilipnél lassított elnézett a csatorna mentén a VeSzely-híd felé, amerről ázott erdő szagát hozta a szél. Hirtelen elfordította a kormányt, leereszkedett a csatamaparton futó ösvényre, és beletaposott a pedálba. Talán, ha felbontaná a küldeményt... Nem, erről szó sem lehet A levéltitok sérthetetlen. S ha egyszerűen elveszítené? Harmincöt év után? Kézbesítenie kell. Ennyivel tartozik magának, s a rendnek, persze. Az üzenetek nem sikkadhatnak el. Biciklijét tolva lépkedett a nedves avarban a Kálserdő vedlett fái közt, majd megállt, teleszívta a tüdejét az eső illatával, és visszatartotta a lélegzetét. A fák között elveszett a szél, csak az eső mormolását lehetett hallani. Jó volna évekig állni így, visszatartott lélegzettel, behunyt szemmel, hallgatva az esőt. Vagy ha nem is évekig, de egy hónapig, hétig, egyetlen napig legalább. Elszédült. Muszáj volt ismét levegőt vennie. A kerékpárt óvatosan ledöntötte az avarra, és kinyitotta a táskáját — Képtelenség — morogta. — Nézzü k csák... De a borítékból csupán egy üres levélpapír került elő. Ha valaki valakinek azt üzeni ebben a levélben, hogy semmit nem üzen, az helyénvaló, értelmes része a rendnek. De hogy senki senkinek nem üzeni, hogy semmit nem üzen ... Valakinek csaki fel kellett adnia! S valaki mégiscsak várja valahol! Mert ha létezhetnek levelek, amelyeket senki nem küld sehová, akkor az egésznek semmi értelme nincs, és akkor hiába volt a harmincöt év, és hiába az önmegtartóztatás. Még egyszer végiggondolta, kinek sízólhat a körzetében az üzenet de nem tudott rájönni. — Hacsak — dünnyögte —, hacsak nem... Le kellett ülnie. A rend legkisebb hibája is azt jelentené, hogy mégiscsak azoknak a söríssza nyikha- joknak van Igazuk, és egyetlen részeg óra többet ér évtizedek munkájánál és hiténél. Ez képtelenség, tehát a küldemény egészen biztosan szól valákinek. És az sem lehet véletlen, • hogy a postafőnök épp neki adta át Talán tudta róla, hogy az októberi esők megszédítik,' és így akarta megüzenni neki, hogy ne hagyja magát. Elvégre azt azért mégse mondhatta, hogy rendben van, Barbinek! Vagy, hogy jól gondolja, Barbinek, csak így tovább! És a kacsingatást sem engedheti meg magának az ő pozíciójában! De hon- nét tudhatta, hogy végre tudom hajtani a feladatot? Hiszen csak úgy jöhettem rá, hogy nekem szód, hogy vétkezve a rendtartás ellen, felbontottan a levelet Aki viszont felbont egy küldeményt, az szedheti a sátorfáját, a rendszernek nincs szüksége rá. Ült az avarban, felhúzott térdét átölelve bámulta a nyírfák fehér törzse mögött feketéi lő eget Nem érezte legyőzöttnek magát. Visszagondolt a tejesasszony meghökkent tekintetére, a teme- tőőr hirtelen elszürkült arcárai, a Cziegel cipész remegő kezére, amellyel visszaadta a borítékot. Hanyatt dőlt az avaron, és felnevetett Baron úr a maga előkelőnek vélt hűvös modoréiban utasította vissza a küldeményt „Nem — mondta — még nem időszerű”. Igaza volt. Egy ilyen üzenetet amely végül is maga a bizonyíték, nem sokan érdemelnek. Ismét feltámadt a szél, bellesöpört az avarba. A felkavart levelek végigkarcolták az arcát elfeküdtek a nyakán, fülén. A postás/ már semmit nem látott Tompa nyomást érzett a gyomorszája körül. Végre tudta, mi a boldogság. — Ilyen emberekre van szükségünk, elvtársak — mondta a sírnál a postafőnök. — Kérem, egyperces hallgatással adózzunk emlékének. Megérdemli. A postások komoran állták körül a halmot .— Menjünk! — szólt végül az egyik. Ömlött az eső. (VÉGE) Horváth Péter: fl feladat (Fotó: Perl Márton)
