Népújság, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-27 / 200. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. augusztus 27., péntek Még minden lehetséges Ezer diák költözik (Fotó: Szabó Sándor) Néhány nappal a tanév megnyitása előtt megtalálni valakit a vezető pedagógusok közül? ... Szinte a lehetetlenséggel határos feladat. Az iskolában, a városnál, a megyénél. — Én a házat őrzöm — mondta Kalocsai Miklós, a gyöngyösi városi művelődési osztály népművelési felügyelője. — Csak azt tudom mondani az új általános iskolával kapcsolatban, hogy hétfőig még minden lehetséges. Az is, hogy meg lehet kezdeni a tanítást. Majdnem ötven tanuló- csoport mintegy ezer diákja és nagyjából félszáz pedagógus jövőjét, közeli napjait körvonalazza az előbbi megállapítás. Még minden lehetséges. Próbáljuk hát meg, csináljunk egy kis leltárfélét. Mint egy csatatér Hajlamosak vagyunk a borúlátó fogalmazásra, amikor bizonyos fokú rendezetlenséget látunk valahol. A Kálvária-domb hajlatába beleillesztett épületcsoport nagyon jól mutat madártávlatból. A lentebbi szárnyának friss sárgája pedig azt sejteti, hogy ott már minden rendben van. A több emeletes épületszakasz akár a bizonyság is lehetne: itt a tanévnyitás menetrendszerűen bonyolódik le majd. Csak ahogy közelebb megyek, ahogy a távolság szűkül, kezd a kép egyre ... zavarosabbá válni. — Még hetekig, legalább egy hónapig a régi iskolába kell visszamennünk — hallottam az egyik pedagógus megjegyzését az alakuló értekezletet követően. — Bár csak a régi iskolában lenne ilyen rend és tisztaság, mint itt — jutott el hozzám ugyanannak a tantestületnek egy másik tagjától a megállapítás. Ügy látszik, a tényeket nem mindenki egyformán értékeli. Mert tény a külső, az udvari rész rendezetlensége is, tény az is, hogy az épületcsoporton belül még eléggé eltérő mértékű a készenléti fok, de tény az is, hogy az általános iskolai rész... legalábbis — biztató. — Pénteken, augusztus 27-én birtokba adjuk ezt az általános iskolai épületet és hétfőn, 30-án meg lehet kezdeni a tanítást. Ezt a nagyon határozott, egyértelmű kijelentést Dobos Imrétől, a munkahely főépítésvezetőjétől hallottam. A biztonság végett még egyszer rákérdeztem az időpontokra. Nem, nem tévedés, jól hallottam. Rangsorolták Emlékezetemben visszacsengett még egy kitétel, amely a városi pártbizottság legutóbbi ülésén hangzott el. Ennek a lényege az volt, hogy a biztonságos tanévkezdéshez sok erőfeszítésre van még szükség az építkezésen. — így igaz — ismerte el a főépítésvezető. — Főleg a szakipari munkáknál. Dé' most például a bejárati főlépcső kialakítása tesz próbára bennünket. Korábban a gázvezeték megépítése, a használati engedély kiadásának késése teremtett olyan állapotot, hogy azonnali intézkedésre volt szükség. Átmeneti időre a meleg vizet villanybojlerek beállításával adjuk a háznak. Természetesen a szükségletnek megfelelő mennyiségben. Ki tudja, hány „intézkedési terv” készült egymás után, pontos dátumokkal, határidőkkel, munkáslétszámmal. Aztán. i. — Megtörtént, hogy amit tegnap eldöntöttünk, mára már időszerűtlenné vált. Az állami építőipari vállalatnak általában sincs könnyű helyzete manapság. — Rangsorolták a munkákat, minket a harmadik helyre állítottak — magyarázta a gyöngyösi iskola helybéli felelőse. A harmadik helyre. Előtte tehát még kettő. Ez a tény mindent érzékeltet. A lehetőségeket is. ... és a városi illetékesekkel? — A napi tennivalókból adódó vitáink, súrlódásaink voltak természetesen, az iskola igazgatójával, Eged Györggyel is, aki minden erejével igyekezett serkenteni bennünket. Ez is természetes. De a szükséges, ésszerű kompromisszumokat is meg tudtuk kötni mindig. Tetszik, nem tetszik, ahol nincs „terülj asztalkám”, ott az apró viták, csetepaték és a kényszeregyezségek elkerülhetetlenek. Becsengetés előtt Azt sem tudom, lesz-e tanévkezdésre csengőszó egyáltalán. De azt tudom, hogy egy ideig még az építkezéssel együtt járó zäj, járás-kelés, szemét zavarni fogja a tanítás rendjét. Azt is tudom, hogy ebben a helyzetben nagy szükség lesz a zsibongókra és a belső udvarra, amelynek burkolása szintén az „utolsó órákra” maradt. A bejárati főlépcsőt már betonozták, azt mondták, péntekre, a birtokba adásra már használható lesz. A műszaki átadás tervszerűen és szakaszosan halad. Ezt követi a hibajavítás is. Aztán még a garanciális munkák elvégzése marad vissza egy év időtartamára. Csak azt ne kérdezze meg senki, mikor lesz a tanévnyitó ünnepség? A derűlátók szerint a vonatkozó rendeletnek megfelelő időpontban. De... ! Péntektől lehet érdeklődni akár a városi művelődési osztályon, akár az új iskolánál. Mert, ugye, minden lehetséges, még az is, hogy szeptember 30-án. Három nappal a tervezett birtokba adás előtt, az általános kép eléggé vegyes volt. Láttam szorgos munkásokat, álldogáló bámészkodókat, kedélyesen beszélgető csoportot, csak éppen idegeskedő munkást nem. A feszültséget csupán az irodában érzékelhettem, még a fő-építésvezető sem tudta elrejteni gondjait, azok kiültek az arcvonásaira. De mi okunk lenne kételkedni abban, amit olyan határozottan állított: szeptember 30-án itt is megkezdődhet a tanítás. Jó tanulást, lányok, fiúk! Jó tanítást, pedagógusok! G. Molnár Ferenc T estvérek Lassacskán elfogynak a panaszok. Ma annyian voltak, hogy szinte egymás kezébe adták a kilincset. Nem mindig van ez így. Néha alig szállingóznak, néha meg mintha valamilyen titkos parancsra érkeznének, olyan sokan jönnek. Éppen hazainduilóban vannak a hivatalos emberek, amikor bekopog egy harminc év körüli férfi. Megáll, körülnéz, és azt mondja. — Lenne egy pár szavam. Eleinte kissé körülményesen kezd a mondandójába, de később úgyszólván szünet nélkül folyik belőle a szó. Amikor meggyűlölt testvéreiről beszél, halántékán kidüllednek az erek, verejték gyöngyözik a homlokán. Két keze ökölbe szorítva a térdén nyugszik. A történet egy ház körül bonyolódik. Egy valaha szeretett családi fészek körül, amely egy népes családnak nyújtott békés, boldog otthonit. A gyerekek úgy szerették egymást, hogy még a tanító úr is példaként állította őket az iskolában a többiek elé. így valahogy emlegette: — Ügy szeressétek egymást, mint a Szabó testvérek... Régen volt ez, nagyon régen. Azóta eltemették apjukat, anyjukat is, és a házban a legidősebb testvér lett az úr. A többiek elszéledtek a megyében, ki erre, ki, arra, amerre jó sorsa vitte. A baj akkor kezdődött, amikor a legidősebb testvér javítani, bővíteni akarta a régi fészket. Parkettáztatni a szobákat, ikerabiakokat rakatni amazok helyett. Akkor jutott eszébe: — Ez a ház tulajdonképpen nem is az enyém, ötünké. A középső testvér, az egyetlen lány eleinte még biztatta is bátyját. Építkezzék csak bátran, legfeljebb valamilyen kisebb összeggel megváltja majd az ötödrészeket. Így kezdődött el azután a nagy munka. A vén porta megifjodott, palatető került a rozoga fedél helyére. És akkor érkezett egy ajánlott levél a négy testvér aláírásával: — Fizess először, bátyánk, azután építkezz! Egyezgetés, utazgatás kezdődött, jöttek és mentek a hivatalos levelek, míg végtére kiderült, hogy olyan magas összeg a követelt örökség, hogy abból talán két házat is lehetne építeni a főutcán. Nézem a panaszkodó embert. Térdére fektetett keze remeg az izgalomtól, amikor az egyik öccséről szól, aki mint fnondja, szervezője volt az „összeesküvésnek”, kígyó módjára sziszeg: — Testvér az ilyen? — kérdezi szinte önmagától, és hangja elcsuklik a visszafojtott gyűlölettől. Régen letelt már a hivatalos óra. de a szívből csörgő szavakat vétek lenne elfojtani. Áradnak, hömpölyögnek, mint a tűzhányóból kiömlő láva. És perzselnek, átkoznak, pusztítanak. Holtakat és eleveneket egyaránt. A halott apát, akit eltartott, a testvéreket, akik most szövetkezve az ötödik ellen, maguk akarnak határt szabni a jussnak. A panaszkodó ember fényképet mutat. — Ilyen volt a ház. Csak hogy fogalma legyen... Ö a házat mutatja, én az udvaron felsorakozó gyerekeket nézem. Az öt testvért. Ügy állnak sorban, mint az orgonasípok, a régi, megsárgult fotográfián. — Ezt a részt lebontottam. Az ámbitus helyén most veranda áll. Végre elmegy a panaszos. Messze jár már, amikor esz- reveszem, hogy a fénykép az asztalon maradt. Hátlapján kibetűzöm a tintaceruzás feliratot: Szeretettel drága jó testvéreimnek. .. Szalay István Hz ötvenedik esten A Hatvani Galéria immár ötvenedik pódiumestjén, ismét zsúfolásig megtelt az emeleti kiállítóterem. És Váradi Hédi, Kossuth-díjas színművésznő rászolgált az érdeklődésre. Kedvenc szereprészletei, dalbetétei és kedvelt költőinek versei osztatlan sikert arattak a közönség körében (Fotó: Szabó Sándor) BARÁNY TAMAS * fésűk mm XXXI. A fiú merőn figyeli a vonásait. — Még nem kaptam választ — mondja konokan. — Van-e már gazdag férjjelölt, berendezett lakással? A lány a homlokáig pirul hirtelen dühében; poharát az asztalra csapja. — Ad egy: semmi közöd hozzá! — az ujjaival mutatja. — Ad kettő: itt sem érdekel a pénz! Vedd végre tudomásul: ha én szeretnék valakit, azzal albérletben is elkezdeném! Lali kihörpenti borát; szeme közben még mindig a leány arcán. Aztán lassan elmosolyodik, és biccent. — Tőled kitelik, elhiszem! Csütörtök. Talán a nyolcadik azóta, hogy Katáék ösz- szevesztek — de mert Lali vállalta, amit vállalt, az asz- szony nem váltotta be akkori fenyegetését, és azóta is szépen megrendezi a meleg, családi otthon soros szertartásait csütörtökönként. Ma éppen az igazgatót, Szász Bálintot várják vacsorára; a másik kettő később érkezik. Nyolcra jön Szász, kilencre Fülöp és Réz. Ám hét óra körül — éppen a vacsora készítése közben — váratlanul betoppan Lali. Tibor nyit neki ajtót, de Kata, amint megismeri a hangját, kikiabál a konyhából. — Ide gyertek, Lalikám! És mesélj! A fiú belép, beleszagol a levegőbe. — Pörkölt? — Paprikás csirke. No, mesélj! A kulcsért jöttél végre? Lali egy szusszanásnyi szünetet tart, bekap egy apró uborkát, aztán tűnődve így szól: — Szerintem igazad volt, Katikám. — Ez természetes — nevet a nénje. — De ezúttal miben? — A kislány csakugyan nem lehet nagyon szerelmes az apósodba. — No ugye! — sóhajt mélyet Tibor. — Megjósoltuk! — Honnét veszed? — kérdi Kata. — Ezt talán ne részletezzük — mondja sejtelmes mosollyal a fiú. — Elégedjünk meg a tényekkel. — Mégis! Mondott valami ilyesmit a kis nő? — Tibor izgatott. Lali rácsodálkozik. — Ugyan! Csak nem képzeled, hogy szóba hoztam az öregedet! Kész lebukás lett volna! — Hát hogy kezdtél hozzá? — nyílik el Kata tekintete is. — Mintha Imre bácsi a világon sem volna! Világos? Abból indultam ki, hogy ha nagyon akar, hát úgyis beszél róla... A nők előbb-utóbb kibökik, ami a bögyüket nyomja! — Hajaj! — sandít Katára Tibor. — Hiszen honnan is tudhatnék én az öregről!? Ha kirukkolok vele, talán az egész dolog gyanússá válik... — Született Sherlock Holmes vagy, öcsikém! — Szépen, óvatosan indítottam. És a kislányt mindvégig úgy kezeltem, mint egy szabad nőt! Kata kezében megáll a hagymavágó kés. — És? Mennyire jutottatok? Adjam a kulcsot? — Rátérek — mondja Lali kurtán. — De előbb talán egy-két szót Mariról. Valamit szögezzünk le, mindjárt az elején: az öregúmak nincs ám rossz ízlése! — Hát igen — sóhajt Tibor. — Mi, Kovácsok ... Lali elréved. — Én aztán igazán cinikusan kezdtem hozzá — megrendelésre gyöngén megy még nekem egyelőre az udvarlás ... Sőt ettől az ügytől kétszeresen is undorodtam: egyrészt, mert kötelező volt, másrészt, mert már látatlanban utáltam azt a férjvadász fruskát, aki nem átall egy családi házért a nagyapjához hozzámenni... — És? — kérdi Kata nyomottan. Nem nagyon tetszik neki a hosszú bevezetés. — És ahogy múlt az idő, ahogy egyre jobban és jobban megismertem az egyéniségét, úgy változott meg a véleményem arról a lányról... Kata idegesen nevet. — Aha! Itt jön a felelősség, meg a milyen jogon gázolok a más emberek életébe — amiről egyszer a telefonba lamentáltál A fiú komolyan bólint. — Igen, itt jön. Amíg nem voltam biztos a kislány érzelmeiben, nem akartam az életét feldúlni! — Azért ez derék dolog, Lalikám — ver a vállára Tibor. — Sokkal komolyabb ember vagy, mint hittem! No és végül is milyen a kis nő? — Minél több időt töltöttem vele, annál inkább meg tudtam érteni az apádat — feleli a fiú csöndesen. — Nofene! — Tibor idegesen dobol a konyhaasztalon. — Űj fordulat! Szóval azt mondod: az öreg jól választott? Lali széttárja karját. — Hát nézzétek, ha harminc és nem hatvan körül jár: a lehető legjobban! Mária nemcsak kívül szép — belül is teli van ragyogással! Tibor rámered. — De szépen mondtad! — Mosolyog. — Mi van, sógor? Csak nem fogtál komolyabban lángot? — Ugyan? — kiáltja Kata. — Tárgyilagos. Mindig is ilyen volt! De a lényeget, Lalikám! Mennyire jutottatok? Szakít a kedvedért az öreggel? Lali bólint. — Remélem. — Miből gondolod? — kérdi felvillanyozva a nénje. A fiú mély lélegzetet vesz. — Abból, hogy megkértem a kezét, és igent mondott. Arról viszont, remélem, ő is hallott, hogy a bigámiát mifelénk büntetik! Kata megfordul, rámered. — Megkérted?! — Meg én. (Folytatjuk)
