Népújság, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-24 / 197. szám
4. & ü Wm NÉPÚJSÁG, 1982. augusztus 24., kedd Egy hét • • A KÉPERNYŐ ELŐTT A nosztalgia kegyetlensége, avagy a kegyetlen nosztalgia Ha az alább következő sorokat elolvassa a tisztelt arra kíváncsi, rögvest kiviláglik a számára is, nem olcsó szellemeskedés, a szófacsar- gatás zsonglőrködése vezetett, hogy írásomnak kalapul ezt a felemás címet adjam. Mert a nosztalgia kegyetlen is tud lenni, miként egy rosszul elkapott bumeráng, és néha, mint esetünkben is, már önmaga a visszaemlékezés, a felidézés is kegyetlenség a felidézett múlttal szemben. Legalábbis annak tűnhet. Legalábbis ezt érezhetjük. Tudom, hogy a nosztalgiának szerte a világon két istápoló fivére van: a tényleges visszarévedni akarás sóhaj tozás melankóliája és a pénz. Az előbbi, ami bőven van, s az utóbbi, ami nincs. Illetőleg, amiből mind szűkebben van. Nemcsak a televíziók karolják fel nagy örömmel e sajátos-varáz6os visszaemlékezési mozgalmat, de öt-, tíz-, sőt húszéves filmeket peregtetvén a mozivásznon és nem a filmmúzeumban, úgy tűnik, a mozgóképszínházak is szívesen nyúlnak a régi, illetőleg felújított kópiákhoz, — mert hogy azok olcsóbbak. Ám ezek igaz otthona, majdhogynem azt írtam, szeretetotthona, a tévé képernyője. Ahol jobbára sikerrel, jobbára elfogadhatóan és jobbára kellő megértéssel és jobbára kellő megbocsátással is saját egykori ízlésünk és a korabeli technikai, művészeti színvonal iránt, nézzük végig a múlt idézését. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy e múltidézés során gyakran beigazolódott már: ami egykoron nem tetszett, ma a stílusunkba vág, ami egykoron oly nagy sikert aratott, az ma is elismerésre méltó, — a művészet, az alkotó erő valóban tartós lehet egy rövid életűnek ítélt műfajon belül is. Nos, mindez nem igazolódott be a „Szerkesztette: Búzáné Fábri Éva" jóvoltából felidézésre — megidézésre? — került Színészek a porondon című kétrészes és kereken húszéves monstre show-ban. Nevettünk? Hát, igen, utóvégre kétszer több mint két óra alatt egyenesen kétségbeejtő lett volna, ha még néhány kisebb-nagyobb nevetésre se futotta volna, összehasonlítást tettünk, a húsz évvel ezelőtti színészi porondjáték és a néhány évvel ezelőtti, ugyancsak a televízióban bemutatott és a párizsi Olympia színpadáról közvetitett hasonló program között? Hát igen, még akkor is, ha józan ésszel tudjuk, hogy két azonos ötletből objektív okok miatt sem lehet „kihozni” egyformán két kiemelkedőt. Ott világsztárok, itt „csak” magyarok, ott tudatos fény, pompa és szépség, itt inkább a szerény szórakoztatás, a derű, a szatíra és a dal segítségével. ... és itt a baj manapság már. A színes, fényes, csillogó tévéfelvétel tiz, húsz év múlva is az lesz, ez, a „miénk”, azonban úgy beszürkült, hogy sem humorát, sem kópiáját nem lehetett élvezni. Inkább sajnálkozni tisztességgel azokon és azok miatt, akik közül már oly sokan nem élnek, sajnálkozni a műsorszerkesztők miatt magunkon; hogy két estén át ezt az egy órába sűrítetten talán valóban nosztalgikus emlékeket keltő programot nyújtották a számunkra ünnepi csemegének. Sajnálkozni és csodálkozni azon — az utóbbin talán kevésbé —, hogyan kopnak meg a színészi, a rendezői, a humorbéli ötletek, s hogyan maradnak meg ugyanezek már-már kibírhatatlan manírként évtizedeken át. Ez a két este nem ringatott el emlékeink szárnyán, nem keltett bennünk sem keserűséget, hogy valamit másként kellett volna tennünk, sem megelégedettséget, hogy valamit de jól tettünk. Nem volt ez jóízű megemlékezés sem a hajdanvolt voltakra és a hajdanvolt ma is játszókra sem. A felidézett múlt a képernyőn nem lett más a nosztalgia leleplező kegyetlensége, avagy a kegyetlen nosztalgia önmaga, amely saját érzéseinket is orron fricskázza. Persze, ha a televízió ezt akarta, akkor elismerés érte: sikerült. Gyurkó Géza Jobb, mint az igazi Óriási ötletet adott a televízió azzal, hogy többször is reklámozta a Zenebutik elkövetkezendő műsorát. Mit mondjak; pazar reklám volt. Mozgalmas, izgalmas. Olyan sejtelmesen figyelemfelkeltő, hogy amikor eljött a várva várt nap, én már percekkel a Zenebutik kezdete előtt lázas várakozással meredtem a képernyőre. Aztán hamarosan kiderült a következő. A butikban csak az volt kapható, amit már előre tudtam, azaz a reklám sokkal jobb volt, mint maga a műsor. Mindent megmutatott ugyanis, csak sűrűbben, pergőbben, mint a főműsor. Ekkor támadt az a bizonyos ötlet. Mi lenne, ha mindenből előzetes reklámot csinálna a televízió? Két perc alatt végig lehetne nézni egy hétrészes folytatásos angol filmet, fél esztendeig tartó. tengerhajózási, vagy repüléstörténeti összeállítást. A lehetőségek korlátlanok. Mindenből mozgalmas és érdekfeszítő adást lehet csinálni. Még talán a csendes nyári álomra szenderedett múlt keddi Zenebutikból is. —szyA— Ismét Kántor Macskapárti vagyok, így hát kissé elfogult, a kántorsorozat ismétlése — az ötödik, az utolsó részt vasárnap délután vetítették — azonban meggyőzött arról, hogy házőrzőink képességei is vetekszenek a bűbájos, az önállóságukat megőrizve ragaszkodó cicák adottságaival, érzelemgazdagságával. Érdemes volt műsorra tűzni a híres nyomozókutya sztorijait, amelyeket Szamos Rudolf tett közzé könyvformában. Szerencsére ő írta a történetek forgatókönyvét is, ezért aztán ebbe a műbe is átmentette azokat az erényeket, amelyeket olvasói is értékeltek. Alkotásával nem pályázott — ez a témából fakadóan kissé érthető is — az irodalmi halhatatlanságra, nem óhajtotta megszerezni a stiláris remeklés pálmáját. A meseszövésből, a nagyjából markáns jellemfestésből, a párbeszédek bonyolításából, az elfogadható poénok tálalásából azonban jól vizsgázott. Ezeket a kétségtelen értékeket emelte ki Nemere László rendező és • Bornyi Gyula operatőr. Ügy hisszük: a zeneszerző Tamássy Zden- kő is szívesen vállalta ezt a feladatot. Hasonlóképp vélekedhettek a színészek, különösképp Madaras József, Szilágyi Tibor és Horváth Sándor, mert tehetségük tárházából újabb motívumokkal egyénítették az általuk megjelenített figurákat. Akadtak lassúbb sodrású részletek, odavetetten meg- rajzoltakká torzultak a bűnöző karakterek, olykor jellegtelenné szürkültek a mellékszereplők. Senki sem vitatja, hogy a szuperokos és ügyes Kántor talán több figyelmet igényelt volna. Az újravetítés mégis jogos, mert számos kellemes percet szerzett mindany- nyiunknak, s arra is rádöbbentett, hogy — s ez sem lényegtelen — becsüljük meg jobban négylábú társainkat, mert hálásak érte, s maradandó élményekkel viszonozzák a törődést. Akárcsak ez a fineszes eb a képernyőn ... (pécsi) A történelem és a búza Végre egy jó magyar művelődéstörténeti sorozat! Amikor kiderülhet, hogy a múlt nemcsak kötelező lecke, nemcsak száraz tényanyag, hanem érdekes, lebilincselő, határtalan terület. Ehhez nem kell más, csak egy ügyesen megírt forgató- könyv, a szokványtól eltérő fényképezés, de nem utolsósorban valóban történeti gondolkodásmód. Az összefüggések bemutatásával ez a Magyar búza című, háromrészes film megértette, hogy milyen örökséggel lépte át a magyarság a XIX. és XX. század határát, s megmutatta azt is, hogy milyen alapokon nyugszik mezőgazdaságunk jelenlegi kedvező helyzete. Közben jó néhány közhelyet és sémát meghazudtolt: iparunk gyökereit is láttatta. Nemrégiben volt Egerben a Történelem és közgondolkodás című konferencia. Akkor fölmerült az igény arra, hogy a tömegtájékoztatási eszközök vegyék igénybe gyakrabban a történészek segítségét. Az igyekezet gyorsan kamatozik: e film szakértője Ránki György, neves történészünk volt. (—bor) BÁRÁNY TAMÁS * fésűk mim XXVIII. — ... meg a számítógépek negyedik generációján törném a fejem. Elhiszem, hogy ez elegánsabb, mint kehes tévékészülékek belsejében kotorászni, és könyé- kig koszosán futkosni minduntalan a fürdőszobába... De mit csináljunk, ha pénzt nálunk manapság kizárólag a másik állampolgár zsebéből lehet kipumpálni, az államkasszából ne adj isten! Az állam etet és ruház, de ha lakni is akarnál, sőt uram bocsá: esetleg kocsit venni vagy világot látni: akkor nincs más, mint hogy átnyúlsz egy másik állampolgár zsebébe. Vannak, akik ennél a pofonegyszerű mozdulatnál maradnak; ezeket előbb-utóbb lefüleli a rendőrség, mint zsebtolvajokat. Akiktől viszont valami függ — márpedig ellenőrzésre szervezett, tehát egyre el- lenőrizhetetlenebb társadalmunkban rengeteg alfőnök- től függ valami, például építési, lakhatási vagy lakáscsere-engedély, férőhelybiztosítás a bölcsőtől egészen a koporsóig, ilyen-olyan jogosítvány, bizonyítvány, lán- gossütő-iparengedély, hozzájárulás az ócska csaptelep felújításához, vagy akár csak fél kiló borjúmáj kiszolgálása, satöbbi, satöbbi, gondolj csak a bájos találékonysággal hiánycikknek fölbecézett áruk végtelen skálájára! — azok legtöbbje lassan már egészen természetesnek veszi, hogy a kedvezményezettjei (finomabb kifejezéssel: a lekötelezettjei) tartsák ki; ám nyugodt álmukat azért alighanem be-befelhőzi a lebukástól való félsz ... Aki viszont felebarátja pénzéért nem a hatalmával való visszaélést nyújtja, hanem tisztességes munkát — mint például én, a tévéadás zavartalan vételét —, az nyugodtan alhat, illetve bocsánat, hogy egészen precíz legyek, azt hiszem: alhatik. — Ezek szerint te nyugodtan alszol... — A lehető legmélyebben! Mert esténként olyan fáradtan zuhanok ágyba, mint a dög! — A fiú elneveti magát. — Ez a két út van tehát, kedves kisasszony, ha valamit el akarunk érni: az öné meg az enyém. — Nem értem. — Pedig egyszerű. Vagy a munka hajnaltól késő estig, vagy egy nagymenő felmenő! A lány ajka elbiggyed. — Nincs hasznom az apámból. Amíg tanulok, ő tart. De ha lediplomáztam, a munkámból fogok megélni! — Mint mi? — kérdi villámgyorsan Lali. — Mint tanár, ahogy már említettem. Gyerekkorom óta annak készülök. És én a hivatásomul választott munkámmal akarok elérni valamit az életben! Lali legyint. — Ennyire igénytelen vagy? Nem fogod sokra vinni! — Akkor sem leszek boldogtalan! — ingatja fejét Mária. Lali kortyol a kávéjából, s hosszan, hosszan nézi a lányt. Végül megfontoltan bólint. — Elhiszem. Az ilyen ember, mint te, sosem lehet boldogtalan... — Honnét veszed? — Mária nevet. — Érzem. Benned van valami belső készség ... — Benső! — Akkor benső készség a boldogságra ... Nem tudom megmagyarázni — az ember érzi ezt. — Fölemeli ujját. — Dé vigyázz! Te túl jóhiszemű vagy, túl gyanútlan, túl tisztességes — tehát sérülékeny! Ügy is fogalmazhatnék: védtelen az élettel szemben. És ez a védte- lenség — ha egy kitanult csibésszel hoz össze a rossz sorsod — már kiszolgáltatottság! Vigyázz, vissza ne éljenek vele! A lány von a vállán. — Édes istenem, minden lehetséges. Az élet veszélyes üzem. — Te nemcsak okos vagy — mosolyog Lali —, bölcs- is! — Hallod! Megvan hozzá a korom! — S Mária maga is nevet már. — Huszonhárom kemény esztendő! — A legszebb kor! — biccent a fiú komolyan. — Most kezdesz igazán nővé válni! A leány rápillant; tekintete egy villanásnyira elnyílik. — No, menjünk — nyúl hirtelen a kézitáskája után —, szalad az idő! Holnapután megint vizsgám van! — És? Talán még nem vagy fölkészülve? Ezt másnak meséld, ne nekem! — Még egyszer át akarom nézni az anyagot. — Minek? — Mert jelest kell kapnom. — Minek? — Rögeszmém. Lali fintorog. — Nem éppen vonzó mánia. A kezdő fizetésed egyforma lesz, akárhogy vizsgázol ! Mária bólint. — Nem vonzó, de legalább fárasztó! Lali int a pincérnek, hogy fizetne, s figyelő szemét le nem véve a lány arcáról, közelebb hajol hozzá. — De este jön a kikapcsolódás ... — Hogy érted? (Folytatjuk) Dühöngő formalizmus Igen rangos helyen — Egerben, a főiskola és a székesegyház közti téren — kapott kiállítási lehetőséget a Heves megyei fotósok tábora. Azért érdemes megemlíteni a kiállítás helyszínét is, mert a főiskola udvarán és a székesegyházban is jelentős kulturális események zajlottak az idén, s Így e helyek szelleme már előre kötelezően megszab valamiféle kulturális küszöböt. Ezt a küszöböt nem sikerült átlépnie a fotótárlat egészének. Egyenként szépen megkomponált képek, gondosan kivitelezett munkák jellemzik az idei tárlatot. A legtöbb fotón azonban a látvány szépségén, a formák Jó konstrukcióján kívül nincs más. Nagyobb hiba még ennél is, hogy megoldásban is visszaköszönnek egymásnak az alkotások. Azt már csak zárójelben említem meg, hogy egy-egy művet már láttunk, láthattunk máshol is. Jó technikával, nagyfokú szakmai biztonsággal elkészült kópiákat láthat az igen szép számú érdeklődő közönség. Csak egyvalami hiányzik: töltés, atmoszféra, szenvedély. Egyszóval az, ami művészetté emeli a fényképezést. Tisztelet egy-két kivételnek. (szlgethy) Könyvtárak az oktatás szolgálatában Félúton egy ígéretes kezdeményezés örvendetes jelenség, hogy az igazán értékes művek egyre nagyobb szerepet töltenek be a nevelés-oktatás folyamatában. Az új tantervek kiemelik a könyvtár- használat fontosságát. Nem véletlenül, hiszen a fiatalok csak úgy boldogulnak a Tudás birodalmában, ha elsajátítják az önálló ismeret_ szerzés fortélyait. Ezért vetődik fel egyre többször az iskolai bibliotékák kérdése, emiatt mérjük fel helyzetüket és szorgalmazzuk fejlesztésüket, korszerűsítésüket. Gondokkal kezdődött Orosz Bertalanné, a Megyei Könyvtár igazgatója arra utal, hogy a jogos igényekkel számoltak, s a lehetőségekhez képest megpróbálták teljesíteni is azokat. — Erre kötelezett minket a holnapok emberei iránti felelősségérzet. A jövő felnőttéi ugyanis csak akkor igazodnak majd el az információk özönében, ha megfelelő iránytűt kapnak ehhez, ha kialakul bennük a szelektáló, a rendszerezőkészség, ha érzik: mi a hangsúlyos, s mi a mellékes. Ez a szint elérhető, persze csak akkor, ha teszünk is valamit érte. Időben léptünk, jókor sejtettük, hogy nehézségek sorával kell megküzdenünk. Az oktatási intézmények — itt természetesen az általános iskolákra gondolok — könyvállományának jelentős része elavult volt, a viszonylag kevés kötet között hemzsegtek a semmire sem használható, a gyerekek és a nevelők körében egyáltalán nem értékesíthető alkotások. Rendszerezésnek nyomaira sem bukkantunk, a szabadpolcos megoldásról legfeljebb csak hallottak az érdekeltek. Ráadásul — kellő tájékozottság híján — a vásárlásra szánt kis summákat is ésszerűtlenül költötték el. Az így formálódott anyag alkalmatlan a felnövekvő nemzedékek szellemének és karakterének pallérozására. Hatvan példát mutat Nem elégedtek meg a helyzet felmérésével, hanem keresték és meg is találták a gyógyírt. Először a hatvani Ady Endre városi könyvtár mutatott pélát, az itt dolgozó munkatársak vállalták a kísérletezéssel járó többletterheket is. — A központi ellátás — ez a jövő útja — ‘egy változatát teremtették meg 1978-ban. Egy kalapba gyűlt a pénz, ezt a helyi tanács még ki is egészítette. Felvettek egy új szakembert, aki csak ezzel az üggyel foglalkozott. Megoldotta a teljesen indokolt és szükségszerű selejtezést, a kívánalmaknak megfelelő feldolgozást, s ő lett a beszerző is. Megvette az órákon kamatoztatható kiadványokat, a nélkülözhetetlen szótárakat, lexikonokat, a valamennyi nevelőt érintő pedagógiai-pszichológiai munkákat, s ezeket valamennyi iskolához eljuttatta. Az elmúlt esztendők során így mindenütt áttekinthető, kezelhető, hasznos gyűjtemény jött létre, olyan állomány, amelyet a már említett tantervek megkövetelnek. Mindez nem ment máról holnapra, a fáradozás azonban nem volt hiába, mert a menet közben szerzett tapasztalatokat másutt is átvehették. Eger és Gyöngyös Ezekre alapoztak, emiatt boldogultak viszonylag zök. kenők nélkül megyénk másik két városában: Egerben és Gyöngyösön, ahol ez év januárjában rajtoltak. — A próbálkozást a tanácsok itt is megértéssel fogadták, s a támogatástól sem húzódoztak. A bibliotékák munkatársi létszáma mindkét helyütt eggyel növekedett, azaz biztosítottuk a szakmai szintet. Az első hónapok mérlege igen kedvező, bár az is igaz, hogy a Mátra fővárosában kevés a pénz. Ennek bizonyítására elég csak azt említeni, hogy az itteni iskoláknak egy esztendő során mindössze negyvenötezer forintért vásárolhatnak újonnan kiadott műveket. A lelkesedés azonban sehol sem hiányzik, s ez legálábbis pillanatnyilag enyhíti a nehézségeket. Áthidaló, megoldás önkéntelenül is adódik a kérdés: mi lesz a járásokban, a kisebb-nagyobb községekben, hiszen ezekben még inkább szükség van ésszerű patronálásra, mint másutt. — Így vélekedünk mi is, de a pénz- és a raktárhiány — mindkettő jelentkezik a járási központokban — akadályozza a már bevált gyakorlat általánossá téte_ lét. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy feladtuk a küzdelmet. A gyöngyösi járásban áthidaló megoldást találtak: mintegy tíz településen a községi bibliotékához csatolták az iskolait Ügy tűnik: életképessé formálható az effajta együttműködés is. A komplex intézményeknél, a nevelési központoknál egyébként sincs gond. A többi falunak is ajánlhatjuk ezt a változatot hiszen tudomásul kell venni, hogy csak addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér. A végső célról persze nem mondunk le, de addig is tenni kell valamit amíg elérésének feltételei megteremthetők. Ezt követeli a gyerekek érdeke, amelynél aligha létezhet fontosabb ... Pécsi István
