Népújság, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-14 / 190. szám
A mondás szerint, mint Mohamed koporsója: ég és föld között. Se fenn, se lenn, se ott, se itt. így vagyok most a tenisszel. Megtanultam, meglehetősen felnőtt, majdhogynem elnyűtt fejjel teniszezni, megpróbálván el- sajá/tíitaini ennek aiz egykor volit úri sportnak, hanem is minden csínját-blmját, de legalább a kínj át. S j ószeri n t saját erőmből el jutottam odáig, hogy már többször találom el a labdát, mint a levegőt, és hogyha van megértő partnerem, hát már néhány labdamenetre is futja. Bizony. És itt kezdődik a baj. Nekem ugyanis már derogál olyanokkal játszani,- akik abszolút kezdők. Akik a labda után ejtik az ütőt is. Akik oly elegánsan tudnak felölrtözködni e sporthoz, amiként azt a revüújsá- gok előírják. És nem is az öltözékük irritál, hanem hogy miután nem tudnak teniszezni — egyáltalán — képtelenek egyetlen labdamenetre is. Akkor meg minek küszködtem autodidakta módon, hogy é n megtanuljak. Tehát ők, nem az én világom. Én már konyítom e játékot, s így azokkal szeretnék játszani, akik tudják is. Felfelé törők. Csakhogy azok meg velem nem játszanak. Nem őrültek meg, hogy egy őszülő halán- tékú fickóval, egy önmaga félreművelte, rendes tenisz- cuccal meg sem áldott, tehetséggel még kevésbé rendelkező emberrel, nos, hogy velem leálljanak játszani. Játszani sem, nemhogy teniszezni. így aztán: se itt, se ott. Emezek nekem nem kellenek, amazoknak én nem. Félbemaradt valaki lettem, aki ím, senkinek sem kell, mert már azok is megutáltak, akikkel szemben „játszottam az agyam”. Azoknak meg különösen nem, akikkel szemben már az „agyamat” sem játszhatom. Valami lettem hát, több a semminél, de messze kevesebb a — valakinél. Mindez természetesen a legteljesebb magánügyem, és csak azért tartozhat a nagy nyilvánosságra, mert sokan vagyunk: félbemaradt emberek. Pontosabban, sokan vannak, az éleit salakos pályáin, akik se itt, se ott, sem lent, sem fent: félbemaradt emberek. Előkelőbben ezt úgy hívták hajdanvolt időkben : félbemaradt egzisztenciák. Valamit elkezdtek, valahonnan elrugaszkodtak, önerőből-e, avagy családi környezeti, társadalmi repítőerő jóvoltából? — egyre megy. Nekilódultak, és vagy mert a saját erejük volt a kevés, vagy mert ama bizonyos lódító nyomaték bizonyult gyengének, — a félúton leálltak. Már nem azpk, akik voltak, s ahonnan elindultak, és nem lettek azzá sem, amivé válhattak, vagy válniuk kellett volna. Ahonnan indultak, azokra vissza sem néznek, vagy éppen azok zárkóznak el immáron tőlük, s ahová eljuthattak, vagy eljutniok kellett volna, azoknak a világa, élete oly messze tőlük, mint az ég. Félbemaradt emberek. Nem azokra gondolok, akik orvosok akartak lenni, s nem sikerült azzá lenniök, mérnökökké szerettek volna válni, s nem lettek azzá. Még azokra sem, akik űrhajós terveket céloztak meg, és most trágyaszóró repülőgépen zakatolnak a földtől öt méter magason. De még azokra sem, akik egyszerűen (?) csak esztergályosok, vájárok, ápolónők, könyvelők akartak lenni — de csak törik a gépet, morzsolják a vájatokat, rettegik őket a betegek, avagy a számoszlopok se keresztben, se hosz- szában nem stimmelnek a „főkönyv” alján. Azokra az orvosokra gondolok, akik ugyan diplomáztak, de valójában tisztes felcserek, azokra a mérnökökre, akik felhőkarcolók, vagy nagy ívű hidak helyett csak vízátereszek építésére alkalmasak. Ezek a félbemaradt emberek. Se ide, se oda: sehová. Mert lehetnének jó felcserek — elnézést e földönjáró naiv hasonlatért —, akiket mint e műfaj képviselőit igen nagyra tartana a környezete, társadalma. Ám ők úgy viselkednek, mint a z orvosok. Ezért aztán nem jók se ennek, se annak. Ki tagadná, hogy egy vízátereszt megtervezni szükséges és hasznos, rosszul tenni ezt, igen veszélyes, nagy károkat okozható dolog? És miért ne övezné megbecsülés azt, aki ilyen átereszeket tervez, építését vezeti — pompásan? Csak ne hirdesse magáról, hogy ő tervezte a london— isztambuli nemzetközi autósztrádát, -és ne viselkedjen úgy, mintha minden órában egy Billiton tervezése várna .rá. Vájárnak is születni kell, jó vájárnak különösen. Ám ezek is aligha lennének meg a csillések nélkül. Minden vájár tudja, hogy jobb keze a „segédmunkása”, s jó, ha ezt tudja a csillés is. S nem azt, amit nem tud: Vájárnak lenni. Mert akkor félbemaradt emberré válik ő is, mint egyéb társai. Divat manapság mindenért és mindenkor „a” társadalmat, sőt így, nagybetűvel „A”, okolni azért is, mert valakit tízvalahány ponttal nem vettek fel az egyetemre, azért is, mert valakinek hányatott gyermekkora volt, s azért is, mert a szomszéd iszik és veri a feleségét. És legfőképpen szokás a „félbemaradt egzisztenciák” miatt okolni a társadalmat — név szerint is, meg általában is —, okolni azt a társadalmat, amely eltűri hogy ... nem segíti elő, hogy... s amely nem ad alkalmat ahhoz, hogy... Kétségtelenül, ahhoz, hogy a félből egész legyen, hogy a feleúton megrekedtek továbbléphessenek, ahhoz a társadalomnak is van köze. Lévén, hogy a társadalom fogalom nagyon is konkrét formában jelenik meg a valóságban : üzem, termelőszövetkezet, intézmény, iskola, brigád, s annak név szerint megnevezett vezetői, vagy vezetője. Ezek mind segíthetnek és segíteniök is kell. Amiben tudnak, s amiben egyáltalán lehetséges. Az egykoron volt, leszerelő népi bölcsességeknek van azért ám igaza: segíts magadon, az isten is megsegít. Manapság legfeljebb imádkoznak áz istenhez, de józan fővel aligha várja, gondolja bárki is, hogy ama bizonyos segítség felülről jöjjön. S ha igen, hát „felülről”. Igazgató, miniszter, vagy minisztérium képében, levelével. Más szóval: segíts magadon, és a társadalom is megsegít. Mert nem kevés az így megkeseredett ember is. Aki hiszi, hirdeti — néha persze igaza is lehet —, hogy nem rajta múlt: a múlt! Hogy nem ő tehet arról, ami történt vele, hogy nem az történt vele, amit a társadalommal közösen eltervezett. Avagy éppen a társadalom ellenére, érdekeivel szemben. Nincsenek receptjeim, nem vagyok társadalom-pszicho. lógus: a magam és a társadalom szerencséjére egyaránt. Nem vagyok más jelen esetben sem, mint egy olyan kis filmlapocska, amit a homlokra tapasztanak és ai jelzi: lázas a gyerek... Egyébként végiggondoltam ezt a teniszdolgot. Két lehetőségem van. Vagy megtanulok úgy teniszezni, hogyha mámorító boldogság ugyan nem is, de tisztes időtöltés azért az lehessen velem ütögetni. Vagy pedig ismét odaállok a semmit ütögetők közé azzal a reményteli tudattal, hogy velük együtt egyszer megint eltalálom a levegőben szálló labdát. Azt hiszem, az előbbit választom. Lehet, hogy nem sikerül, de legalább akartam... És végtére, miért is ne si-^ kerülhetne?! Téglagyári nyár Kőhidi Imre képriportja
